Lengyel művészet

Cezary Jellenta: Intenzitás. 1897

Glos, 1897. 34-36.

Cezary Jellenta (valódi nevén Napoleon Hirszband, 1861-1935) irodalom- és műkritikus, publicista, költő, próza- és drámaíró, végzettsége szerint jogász. A lengyel kritika szubjektivista irányzatának egyik legfőbb képviselője, érdeklődése kiterjed az irodalomra, a filozófiára, a képzőművészetre, a színházra és a zenére. Ugyanakkor elkötelezett társadalmi aktivista, nézeteivel a varsói értelmiség liberális-demokrata köreihez kötődik. Az Intenzitás című írása három részben jelent meg a Glos (34-36, 1897) című varsói irodalmi-társadalmi-politikai hetilapban, ezt tekintik az első lengyel expresszionista kiadványnak.

Intenzitás

Véleményem szerint három szintje van az artisztikumnak.

Az első az utánzás, hajsza az igazság és a valóság után, e szavak konzekvens jelentését értve ezen. Az ilyen típusú festő nem választ aggályosan motívumot, a téma szinte teljesen hidegen hagyja, arra törekedik, hogy a valóság illúzióját keltse, ez teszi lehetővé számára, hogy szokványos, egyhangú legyen, akármilyen, nem pedig jellegzetes. Ide sorolnám az aprólékos, hétköznapi realistákat, számukra nem létezik más, csak a tárgy mint fények, vonalak, formák összessége és kombinációja, mint szilárd vagy elasztikus test, vagy mint légnemű gáz, mint tisztán anyagi jellemzők összekapcsolása, vagy - élőlények esetében - mint típus. Ez utóbbi esetben a festő a tudós teljes lelkiismeretességével örökíti meg tárgyát a vásznon, mintha művét botanikai, zoológiai vagy antropológiai atlaszba készítené.

Ezek fontos, nemegyszer igen értékes illusztrációk az élővilágról, tisztán tárgyiasak, technikailag kidolgozottak. Akár még lélek is lehet bennük, de ez közönyös lélek, nem kelti életre, nem is alakítja át az alkotó lelke.

A másik már magasabb szint. Azok a festők, akik eljutottak idáig, nemcsak látják a világot, de értik is, és tisztában vannak azzal, hogy minden holt vagy élő dolog lényege a lélek, vagyis valójában minden tárgynak lelke van. Olyanok tartoznak ide, akik szükség esetén gondolatban akár állat- vagy faalakot is ölthetnek; felismerték, hogy a természet vagy az emberi kéz minden teremtménye tapasztalja a fény, a színek és a környezet változásait, saját arckifejezése, jelleme, hangulata van, mindig más kapcsolatokat létesít a környezetével, minden pillanatban frissen lép ki a megelőző állapotból, és már készen is áll arra, hogy új stádiumba lépjen. Ezért igen sok festmény - különös tekintettel a franciákra - tetten ért szereplőkre, kilesett jelenetekre emlékeztet. Egy pillanatra leállt a mozgás, de a néző érzi, hogy rögtön folytatódik tovább. Mindez fordítva is működik, nem egy német festmény életből vett jelenetre emlékeztet, amely hirtelen megdermedt, megalvadt, és már nem indul mozgásba, nem folytatódik a játék.

Mivel a tárgynak - akárcsak az egész képnek - nem minden része és mozzanata tartozik a legbelsőbb lényeghez, vannak, amelyek nem fejezik ki, nem foglalják magukba, nem jelenítik meg a karakterét és az életét, ezért egyes művészek, nagyon helyesen, azt az elvet követik, hogy bizonyos dolgokat kissé elhanyagolnak, másokat kiemelnek, nem tulajdonítanak jelentőséget a kontúrok matematikai pontosságának. Ha túl keményen, erőteljesen véssük be azokat a részleteket, amelyek természetükből adódóan nem kemények és nem élettelenek, ezek megkövülnek és elhalnak, így például a levelek és a fák túl erős kontúrjai egyszerűen természetes könnyedségüket, lenge hajlékonyságukat vesztik. Szóval ez a művészet lélektani és mélyreható - a festő megérzi minden dolgok lelkét annál az egyszerű oknál fogva, hogy neki is van lelke.

De legbelül mégiscsak valami olyasmire törekszenek ők is, mint az előzőek: hívek akarnak maradni a természethez és a valósághoz, lehetőleg élethű és sűrített portrét akarnak készíteni róla. Míg az előbbiek csak a hasonmáshoz, a másolathoz jutottak el, úgy működtek, mint egy hajszálpontos és teljesen objektív optikai és festő készülék, mint egy tökéletesen tárgyias klisé, az utóbbiak célja magasabb rendű, indítékaik sem olyan kisszerűek, hisz le akarnak hatolni a lélekig, meg akarják örökíteni a vásznon, érzékeltetni akarják az élet gazdagságát és teljességét, ezért kerülnek mindent, ami lélektelen, az ilyesmit eleve kizárják alkotómunkájukból. Minden pillanatban érzelmileg és érzékileg is kötődnek ahhoz a motívumhoz, amit lefestenek, egy pillanatra sem változnak géppé, amit elég egyszer mozgásba hozni, aztán már működik magától; hihetetlen éberséggel dolgoznak, állandó megfigyelés alatt tartják művüket, állandóan félbeszakítják a munkát, meg-megállnak a vászon előtt, mintha azt kérdeznék: van lelked? Tehát szükségszerűen elutasítják a fotográfiát mint segédeszközt, de még a modellel és a beállításokkal is óvatosan bánnak, csak a részletek finomításához használják őket. Minden körülmények között kitartanak az elsődleges szándékuk mellett, amely még akkor alakult ki, amikor felmerült bennünk az ötlet, fény gyúlt az agyukban, és bátran mellőznek mindent, ami elvehetné a fogantatás pillanatának erejét és merészségét.

A harmadik szintre már nem az ábrázolás, hanem az alkotás jellemző. Valójában már az előző szinten kezdetét vette az alkotás, hisz szabadon és önállóan dolgozták át a valóság látszatát, hogy meg tudják örökíteni belső, szellemi lényegét, ezen a szinten mégis sokkal jelentősebb a festő alanyi hozzájárulása. Ez a szubjektivizmus mind az ötletre, mind a kivitelezésre rányomja bélyegét. A festőnek először is van bátorsága, hogy a fantáziájából vegye a motívumokat, megörökítse vízióit, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy megfeleltethető-e ezeknek valami a való világban, vagy olyan pillanatokat, fényfoltokat és tüneményeket ragad meg, amelyek a legkevésbé jellemzők a világra, nincs bennük semmi hétköznapi. Ezért gyakran egy valóságos, de csak az adott festő által észrevett táj is fantáziaképnek, látomásnak tűnhet. Persze a nyárspolgár, aki a kalendáriumokban látható képekből alakította ki természetszemléletét, eltompult képzeletével cseppet sem fogékony az ilyen tájképek iránt, ilyenkor idióta, szánakozó mosoly ül ki az arcára. Mit kezdhetne például Podkowiński Őrjöngés című képével vagy egy olyan művel, mint amilyen a Drezdai Galéria modern gyűjteményében látható, és a tenger felkorbácsolt hullámait ábrázolja, az egyik háborogva tör a magasba, mintha valóban szárnyakat kapna, mert ím, a mélység fölé zúduló repülőhallá változik, de mintha így is a tajtékzó hullámok hajszálpontosan illeszkedő folytatása lenne.

Könnyen belátható, milyen élethű és háborgóan mozgalmas lett ettől a kép, miként azt sem nehéz kitalálni, hogyan reagálna az ilyesfajta fejtörőre a „tojásfejűek" esküdt ellensége, a derék, agyatlan nyárspolgár.

Ha csak a fantáziájára hagyatkozik, az még nem a legrosszabb. A többség rég megbékélt a látomásokból vett, a valósággal nem is érintkező ötletekkel, az ördögökkel és az angyalokkal, a csontvázak táncával, a sárkányokkal és mindennel, ami a romantikus költészettől kapta a maga passepartout-ját. De jaj a művésznek, ha a valóságot az úgynevezett „mindenki" felfogásától eltérően akarja ábrázolni, ha a mű nem egyezik azzal a képpel, ami a „néző" recehártyáján képződik, vagy ha egyáltalán talál valamit ebben a valóságban, amit más - azaz a „világ" - nem vesz észre. Csak merjen felfigyelni a színek játékára a levegőben, ami az egymásra sugárzó fénylő tárgyak műve, merje észrevenni a személyek és tárgyak különös kontúrjait, helyzetét vagy elrendezését, merjen rájuk nézni abban a pillanatban, amikor a hétköznapi színeik rikítóvá erősödnek vagy megváltoznak, s mindezt rendelje alá a kedélyének, harciasságának vagy ólomsúlyú búskomorságának, színezze a természetet hangulatának megfelelően, rögtön nem érti senki. Nem szabad kiegészítenie és felfokoznia a természetet, hogy elérje azt az intenzitást, amelyre a lelke mélyén vágyik, amelyet a látomásban vagy a különös sugallatokban örök időktől fogva megtalálhat. Fárisz az őrült szenvedély grimaszába torzult ajkához emelheti a levegő-trombitát, hallgathatja a csontváz-karaván zaját, láthatja a pálma búbánatos és csalóka kacérkodását; a költő esdekelve kérheti a holdat, hogy becézze árván hagyott kedvesét, és aranyhidat fessen a hullámokra, de a festőnek távol kell tartania a képzelete, vágyai és művészi ihlete lángjait és gyászfátylait, jó és rossz szellemeit.

Gondoljunk csak bele: eljön a kiállításra egy meggazdagodott kupec, egy nagy hasú kötöttáru- vagy ponyvaregénygyáros, és engedni akar lelke (értsd: hasa) „nemes vágyainak", megtekintené a „műalkotásokat", mérsékelné idealisztikus kedélyhullámzását azzal, hogy csatlakozik a közvéleményhez, egyetért abban, hogy ez vagy az a kép tökéletesen örökít meg egy vadászjelenetet, amaz egy falusi kocsmát, a harmadik gyönyörűen jeleníti meg egy gazdag dáma budoárját, itt viszont mindenféle rébuszokat, ismeretlen állatokat, meztelen nőket mutogatnak neki, akik „szőrén ülik meg a lovat". Hattyúk úszkálnak a Szász Ligetben, de - rettenetes - a parkban nem égnek a lámpák, tiszta sötét minden, jó uram, mint a pincében, feketén rajzanak a hollók a karaván fölött, egyszerűen ártanak az emésztésemnek. Parttalan zöld folt, ahol nincs semmi, de semmi, az égvilágon semmi, csak néhány sárga boglárka, csúfságos lápvidék, mit a kanalasgémnek nevezett szárnyas szörnyeteg látogat. Isten tudja, minek tölti be az egész képet, „hisz köztudott, hogy a madárvilágunkban nincs ilyen nagyra nőtt species". Amott egy festő arcképe, fél pofája zöld, a másik fele lila, és úgy néz az emberre, mintha keresztül akarná szúrni a tekintetével és így tovább.

Az ilyen galérialátogató éppolyan nehéz helyzetbe kerül, mint a kritikus, aki képes egy hét alatt megírni egy terjedelmes „társadalmi regényt", viszont a „tojásfejűek" azt várják tőle, hogy Maurice Maeterlincket, a csend és az elhallgatás, a szürkület, a rettenet és a végzet láthatatlan ködképeinek mesterét csodálja. Nem nehéz elképzelni, hogyan mozog emberünk - aki ahhoz szokott, hogy a karrier nehéz, ragacsos iszapjában dagonyázzon - a belga látnok csontig ható, mégis éteri költészetében: kikacagja, és e kopár derű rokonlelkek ezreire ragad rá.

Manapság így közelíti meg a művészetet az átlagértelmiségi. Rendszerint az ilyen emberek szabják meg a kortárs művészet törvényeit, darabokra szaggatják kisszerű törtetésükkel és kapzsiságukkal, s ez a művészet már nem a magasban lángoló, örökkévaló szent tűzre tekint, hajlamos az élveteg, lusta szeszélyekre, a szellemi zűrzavarra; amennyire lehet, cukormázzal vonja be a műveket, megfosztja rejtélyes, sötét mélységétől, valamint az egyéni hóbortoktól és indulatoktól.

De amiként a fenti példák is mutatják, a burzsoázia, mint mindenhol, lassan a művészetben is elveszíti a talajt a lába alól, idővel felszabadulnak az emberi vágyak, a lélekben rejlő kreatív erők és a „legfőbb mozgatóba" vetett hit. Lassan-lassan változik és bővül a mindig kicsi modern galéria, egyre nagyobb teret kap a művészi szabadság, ez megóv a hétköznapi, kötelező szemlélet zsarnoki uralmától. Téved, aki azt hiszi - legyen bármilyen kiváló festő -, hogy a művész lelke fejlődése során bejárja az Isteni Színjáték pokoli bugyrait és tisztítótüzét, de az utánzás jogánál és képességénél, a természet másolásánál jobbat nem tud kitalálni. A művészeknek jogukban áll versenyre kelni, egyenlő eséllyel alkotni, kelthetnek olyan benyomást, meghatottságot és megrázkódtatást, amilyet a valóság nem tud kiváltani, amit az emberek többsége nem is sejthet; mindez a végletekig fokozható, életet adhat az életnek, megszépítheti a szépséget, mozgásba indíthatja a mozgást, leválaszthat az igazságról minden társadalmi hazugságot, megszemélyesíthet mindent, ami személytelen, koncentráltabbá teheti az összpontosítást, átszínezheti a színeket, átalakíthatja a formákat, ha ezzel újfajta hatást ér el, halk húrokat pendít, ismeretlen lelkiállapotokkal gazdagítja az embert, vagy legalábbis másként borzongató. A cél itt feltétlenül szentesíti az eszközt; ha az ilyen művész igazán képes alkotni, megengedheti magának, hogy ne válogasson az eszközökben, figyelmen kívül hagyhatja akár magát a természetet is, nem is beszélve a legjobb árakat kínáló műgyűjtőkről és a legbarátságosabb kritikusokról. Ha nem sérti az emberiség legszentebb elveit, és nem támadja a társadalmi eszméket, kreatív lehet, és nyilván az is lesz.

Egyébként az egész művészet - nem csak a festészet - erre törekszik, és ilyen irányban fejlődik. Ha öntudatlanul is, minden művészeti ág az alatt a lobogó alatt él és harcol, amelyre ráhímezhetnék a feliratot: intenzitás. Mindenki a lehető legerősebb, legmélyebb és legteljesebb, vagyis az ember egész lényére kiterjedő hatást akar elérni.

Ez a vágy, jobban mondva szenvedély napról napra erősebb, ez teszi a művészetet csiklandozósból megrázóvá, balgából mélyértelművé és banálisból eredetivé és kifinomulttá, tyúkeszűből értelmessé, iparosból egyénivé, utánzatból új utakat kereső reformerré, félénkből vakmerővé és büszkévé. Ez a törvény szabályozza mind a tartalmi oldal, mind az eszközök és technikai eljárások fejlődését, ez készteti a művészt arra, hogy műalkotásokat hozzon létre a jövő láthatatlan csíráiból, melyek a köznép előtt láthatatlanok, s a műben a jövő hírnökét lássa, passzív ábrázolás helyett, másként fogalmazva ahelyett, hogy a régi motívumokon, eszméken, érzéseken és benyomásokon, milliószor ismétlődő tapasztalatokon rágódjon.