Hipertext, hipermédia
1. Bevezetés
Amikor az interneten barangolunk, információt keresünk vagy éppen egy fórumhoz szólunk hozzá, CD-romokat használunk vagy a könyvtárak elektronikus katalógusait böngésszük, hipertexttel, azaz digitális szöveghálózatokkal dolgozunk. Könnyen lehet, hogy azoknak az egyetemistáknak a számára, akiknek ez a tananyag készült, a digitális szövegtenger már-már otthonosabb, mint a nyomtatott, de legalábbis valószínűleg gyakorlottan mozognak a digitális szövegek közegében, s ami a mindennapi feladatokat jelenti, nagy valószínűséggel sokkal magabiztosabb hipertext-használók, mint az akár csak egy generációval idősebbek. Egy évtizeddel ezelőtt egy hipertextről szóló tananyagnak nemcsak a számítógépen megjelenő szöveghálózatokkal kapcsolatos tapasztalatok hiányával kellett volna számolnia, hanem azokkal az ellenérzésekkel is, melyek részben nyilván az ismeretlennel kapcsolatos szorongásokból fakadtak. Akik ellenérzésekkel viseltettek vagy viseltetnek a mai napig a számítógépes szövegvilággal (pontosabban szöveg, kép és hang digitális hálózataival) szemben, gyakran úgy érzékelik, hogy ez az ismeretlen új világ azzal fenyeget, hogy felszámolja a könyvet mint az irodalom, az információőrzés, a műveltség legfőbb hordozóját, s a könyvvel együtt menthetetlenül a múltba vész az a kultúra is, melynek a könyv volt a legfontosabb hordozója, médiuma. Velük szemben azok, akik olyan információs környezetben nőttek fel, szocializálódtak, melyben a számítógépnek és az internetnek megkerülhetetlen szerepe van, magától értetődőnek tekintik, hogy a különféle médiumok ma egymás mellett élnek, s hogy kedvük, céljuk, körülményeik szerint dönthetnek, hogy nyomtatott vagy digitális forráshoz nyúlnak.
Ez a tananyag tehát egyfelől reflektált viszonyt szeretne kialakítani a hipertext-rendszerek használóiban saját mindennapi tevékenységükhöz - a hipertextrendszerek használatához és nem-professzionális létrehozásához -, ugyanakkor ahhoz is szempontokat kínál, hogy megértsük azt a technológiai és kulturális változást, amelynek a digitális szöveghálók születése is részese, s amit maga a hipertext is formál. A hipertextről szóló szakirodalomban sokféle megközelítési móddal találkozhatunk, lássuk a legfőbbeket:
- a szövegtani vizsgálattal például azzal foglalkozhat, hogy miben különbözik a hipertext felépítése a nyomatott szövegekétől;
- az információelméleti szemlélet a hipertextet elsősorban mint adatbázist vizsgálja;
- az irodalomelméleti megközelítés például arra lehet kíváncsi, hogy a hipertext befogadása miben különbözik a könyvbe foglalt szövegétől, s hogy melyek azok az irodalomelméleti koncepciók és szépirodalmi szövegek, melyek rokoníthatók a hipertexttel;
- az írás- és olvasástörténeti kutatások megvizsgálják, hogy hogyan változtatja meg a digitális szövegháló a műveltség tartalmát és megszerzésének, illetve hagyományozásának módozatait;
- a műfajtörténeti vizsgálódások például szépirodalmi vagy sajtóműfajok, illetve a lexikonok, szótárak változásait vizsgálhatják meg a hipertext közegében, illetve azt, hogy milyen új műfajok születnek ebben a közegben;
- a nyilvánosságtörténeti megközelítés felteszi a kérdést, hogy demokratikusabb közbeszédet, információ-hozzáférést tesz-e lehetővé az internet hatalmas hipertext-rendszere.
Általában a hipertextről szóló irodalomban keverednek egymással ezek a szempontok, s azt is fontos látnunk, hogy a hipertext vizsgálata nehezen határolható el a digitális kultúra kutatásán belül: sok olyan gondolatmenetben találkozunk fontos szempontokkal a hipertextről, melyek nem kifejezetten a szöveghálózatokkal, hanem általában a kultúra médiumainak digitalizálódásával és konvergenciájával foglalkoznak. Ez a tananyag sem kötelezi el magát egyetlen megközelítési mód mellett, hanem igyekszik többféle perspektívát felkínálni a hipertext vizsgálatához.
Hogyan használjuk a tananyagot?
A fejezetek különböző megközelítési módokat, problémákat ismertetnek örökérvényű definíciók közlése helyett, úgy is mondhatnánk, inkább gondolkodnivalót próbálnak adni, mintsem bemagolni valót. Az az elsődleges céljuk, hogy szempontokat kínáljanak fel a fejezet végén található szakirodalom feldolgozásához, illetve a hipertext-rendszerek és használati gyakorlataik elemzéséhez. A feladatok egy része az egyéni tanulást segíti: olyan esszékérdéseket sorol fel, melyek a fejezetben felmerült kérdésekhez, illetve az olvasmányokhoz kapcsolódnak, továbbá weboldalak, cd-rom-ok különböző szempontú elemzését, értékelését kérik. A feladatok másik része egy közös hipertext-rendszer kiépítéséhez nyújt segítséget. A közös projekt jó alkalom lehet arra, hogy a hallgatók a gyakorlatban is kipróbálják, mit jelent egy hipertext-rendszert felépíteni, milyen tanulságokkal jár a közös kutató- és alkotómunka, milyen döntéseket kell hozni a munka során stb.
A szakirodalom használata
A tananyag az olvasmányok feldolgozásához segít, de sem a tananyag, sem a benne szereplő linkek nem helyettesítik az olvasmányok elolvasását. Említettük, hogy a mai egyetemisták magabiztosabban használják az internetet, mint az előttük járók. Tapasztaltaink szerint azonban ennek megfelelően hajlamosabbak is arra, hogy azt gondolják, csak az van, ami az interneten van. Persze nagyon is kívánatos volna, hogy minden szöveg elérhető legyen digitalizált formában, de bele kell törődnünk, hogy ez - talán csak egyelőre - nem így van. Az internet nem helyettesíti a könyvtárba járást. A szakirodalomban tehát olyan szövegeket is találni fognak, amelyek elérhetőek az interneten, de olyanokat is, amelyek csak nyomtatott formában hozzáférhetőek.
Az internet azonban ezek fellelésében is segítséget nyújthat: a MOKKA, azaz a Magyar Országos Közös Katalógus Egyesület online katalógusának segítségével ki lehet deríteni, hogy egy-egy könyvhöz hol lehet hozzáférni: http://www.mokka.hu/Aki a bibliográfiában megadott irodalmon kívül is szeretne szakirodalmat találni, annak kiindulópontul szolgálhat a könyvtári katalógusokon kívül az EISZ adatbázis. Az Elektronikus Információszolgáltatás az Oktatási Minisztérium programja, amely nemzetközi és magyar információforrások (lexikonok, szótárak, folyóiratok) használatát teszi lehetővé diákok, oktatók és kutatók számára. Az EISZ az egyetemek számítógéptermeiből és a könyvtárak számítógépein keresztül érhető el: http://www.eisz.hu/
Projektfeladat: Építsünk közösen hipertext-rendszert!
 |
A professzionális hipertext-szerkesztők nem ingyenesek, de a célnak bőven megfelelnek az ingyenes webszerkesztők. Jól használható például a Netscape Composer, mely az ingyenesen letölthető Netscape böngésző tartozéka: http://www.netscape.com/
További (részben ingyenes) szerkesztők találhatók az [origo] szoftverbázisában: http://origo.hu/szoftverbazis/internet/htmleditor/index.html
Az első feladat értelemszerűen a hipertext-rendszer témájának közös kitalálása, majd meg kell tervezni a struktúrát, a legfontosabb tematikus csomópontokat, meg kell állapodni a munkamegosztásban, és a félév során a rendszert anyaggal – a hallgatók által írt szöveggel, idézetekkel, linkekkel, gyűjteményekkel (szómagyarázatok, életrajzok, linkgyűjtemény stb.), kép- és hanganyaggal - lehet feltölteni. (Amennyiben a rendszer nyilvánosságra kerül - legyen az akár csak az egyetem honlapjának nyilvánossága - a felhasznált anyagok szerzői jogi kérdéseit tisztázni kell!)
A közös projekthez jó szolgálatot tehet egy fórum indítása, ahol folyamatosan meg tudják vitatni a felmerülő kérdéseket, és később arra is jó lehet, hogy másokat is bevonjanak a munkába.
A tananyag feladatai igyekeznek rugalmas instrukciókat adni, melyeket értelemszerűen a konkrét projekt igényeihez kell igazítani, hiszen a feladat értelme éppen az, hogy a rendszer tényleges tartalma, gazdagsága, komplexitása, tematikus hangsúlyai a diákok érdeklődésének, leleményének és szorgalmának függvénye lesz.
2. Definíciós kérdések
A hipertext születése megelőzi a world wide webét, s a hogyan a történeti áttekintésben majd látjuk, akár azt is mondhatjuk, hogy a személyi számítógép születését is. Mára azonban többségünk a weben találkozik a leggyakrabban hipertext-rendszerekkel (ezen belül is elsősorban a leggyakrabban használt protokoll, a html, illetve xhtml szerint készült oldalakkal), s ahhoz meg aligha fér kétség, hogy maga a web a legnagyobb hipertextrendszer. Mégis, amikor megpróbáljuk pontosabban meghatározni, hogy mit is értünk hipertext alatt, nem feledkezhetünk meg a webet megelőző vagy vele párhuzamosan fejlődő hipertext-projektekről és szoftverekről, továbbá a CD-romokról, a digitális adatbázisokról - például könyvtári katalógusokról -, melyek ugyancsak hipertext-rendszerek, s melyek sokszor másképpen épülnek fel, a hipertext másfajta koncepcióját valósítják meg, mint azoknak a weboldalaknak a többsége, melyek között nap mint nap barangolunk. Pontosabban, a webet böngészve is számtalan különféle hipertextrendszerre bukkanunk, melyek eltérő logika szerint épülnek fel.
A következőkben, amikor megpróbáljuk megfogalmazni a hipertext definícióját, nem arra törekszünk, hogy a lehető leghatározottabb kézzel húzzuk meg a hipertext fogalmának határát. Inkább az a célunk, hogy a minimális kritériumok megadása után érzékeltessük, hogy többféle szempontból is meg lehet közelíteni a hipertext mibenlétét és jelentőségét, és minden megközelítés több nehezen eldönthető kérdéshez is vezet.
A hipertextről szóló irodalom többféleképpen definiálja tárgyát. Ezek a definíciók megközelítési módjuk szerint három nagy csoportba oszthatók: egy részük alapvetően leíró jellegű, más meghatározások a hipertextet szembeállítják másfajta szövegekkel, elsősorban a nyomtatott szöveggel, a harmadik csoport pedig a hipertext hasonlóságát hangsúlyozza az elme működésével. Ezek a megközelítési módok persze általában nem önmagukban jelennek meg, hanem keverednek egymással.
Deskriptív (leíró) definíciók
Ebben a megközelítésben a hipertext lényege, hogy csomópontok és azokat összekötő linkek hálója. A csomópontok különféle információs egységek - szöveges dokumentumok, rövid szövegeket tartalmazó "kártyák", kép-, videó-, illetve hanganyagok, továbbá textuális és audiovizuális információkat keverő multimédia oldalak -, melyek egyaránt lehetnek linkek kiinduló és végpontjai.
Hipertext és/vagy hipermédia
Ez a meghatározás felveti azt a kérdést, hogy külön kezeljük-e a csak szöveges elemekből felépülő rendszereket, és ezekre tartsuk fenn a hipertext elnevezést, és az audiovizuális elemeket is felhasználó hálókat, a hipermédia-rendszereket különböztessük-e meg tőlük.
Amennyiben elemzésünkben arra tesszük a hangsúlyt, hogy az ilyen rendszerek képesek a képi, hang- és szöveges információk integrálására, közös felületen való kezelésére, akkor azt mondhatjuk, hogy a hipermédia az átfogóbb fogalom, és a csak textuális elemekből felépülő hipertext annak csak egyik (szegényes) változata.
 |
Elképzelhető azonban egy ezzel ellentétes logika is. Eszerint - a hipertext egyik legnagyobb hatású teoretikusát, Geroge P. Landow-t idézve (Landow 1997a: 3) - a hipertext "kiterjeszti a szöveg értelmét a nem-verbálisra": belevonja a képi és hangzó információkat is a szöveg hálójába (szövetébe, mondhatnánk arra utalva, hogy a latin textus szövetet jelent). Ha úgy fogjuk fel, hogy a nem szöveges elemek is a szöveges elemekhez hasonlóan viselkednek, azokhoz hasonlóan kezeljük őket, akkor ebben a felfogásban a hipertext fogalma a tágabb fogalom. Fontos érv lehet a hipertext ilyen, a hipermédiát is magába olvasztó felfogása mellett az, ami kereséskor történik. Ha nem a rendszerben barangolva, szörfölve akarunk eljutni egy nem-verbális elemhez - mondjuk egy képhez, videóhoz vagy hangzó anyaghoz -, hanem célirányosan, a lehető legrövidebb úton, vagyis keresés útján, akkor általában nincs más választásunk, mint hogy "lefordítsuk szöveggé" azt, amit keresünk, és így adjuk ki a keresési utasítást.
A linkek logikája
A különböző hipertextrendszerek között aszerint is különbséget tehetünk, hogy milyen linkeket használnak.
- Megvizsgálhatjuk például, hogy egy elemről hány link vezet más elemekhez, illetve hogy hány link célpontja.
- Szempont lehet az is, hogy a linkek egyirányúak vagy kétirányúak. A www kritikájaként gyakran fogalmazódik meg például, hogy csak azt jeleníti meg, ha egy elem egy link kiindulópontja, de nem teszi láthatóvá, hogy egy elemhez honnan vezetnek linkek, arról nem is beszélve, hogy nem lehet visszafelé követni a linkeket (ezen próbálnak segíteni az ún. backlink checker programok, ezek azonban általában nem képesek az adott oldalhoz vezető összes linket megtalálni).Vannak olyan hipertextrendszerek, melyekben a linkek csak a rendszeren belülre, a rendszer más elemeire mutatnak (például egy könyvtári katalógus), és vannak olyanok, melyekben kifelé, más hipertextrendszerekre mutató linkek is vannak (például ebben a tananyagban linkek vezetnek különböző internet-oldalakra).
- Fontos szempont a különböző linktípusok elkülönítésénél, hogy meghatározott kapcsolatot jelenítenek-e meg (ún. tipizált linkek) vagy véletlenszerű, asszociatív módon kapcsolnak össze két elemet. Az első típus esetében gondoljunk például egy hipertext formájú szótárra, ahol adott ikonra vagy szövegre kattintva előre tudhatjuk, hogy a link a szó etimológiájához, szinonimáihoz stb. vezet. Ugyanígy előre meghatározott kapcsolatot jelenítenek meg általában a menüsorok vagy a legördülő menük. Az asszociatív linkelés esetében a hipertext-rendszer nem határozza meg, hogy milyen szemantikai, logikai kapcsolatot testesítenek meg a linkek, és sokszor nem is tudhatjuk előre, hogy egy elemre kattintva hova fogunk jutni. Azok a szerzők, akik a hipertextet elsősorban adatbázisként gondolják el, az első linkelési módot szokták előnyben részesíteni (lásd pl. a magyar szakirodalomban Sütheö 1999); ellenben azok, akik a hipertextet inkább irodalmi-művészeti médiumként tekintik, az asszociatív linkelés mellett teszik le a voksot (pl. Bush 1998; vö. Landow 1997a: 9.). Nekünk a két linkelési típus között aligha kell értékkülönbséget megállapítanunk: az adott hipertextrendszer célja határozza meg, hogy melyik megoldást érdemes választanunk, illetve hogy hogyan kombinálhatjuk össze a két lehetőséget. A didaktikus célú hipertext-rendszerek esetében például nyilván több hasznát vesszük az expliciten meghatározott kapcsolatoknak, olyan hipertexteknél viszont, ahol a szubjektív kapcsolatoknak, a barangolásnak nagyobb teret akarunk engedni, jó hasznát vehetjük az asszociatív linkeknek.
Kontrasztív (szembeállító) definíciók
Ezek a meghatározások a nyomtatott szöveggel, és általában azon belül is a könyvvel szembeállítva határozzák meg a hipertext lényegét. A szembeállítás egyrészt a szöveg felépítésén alapul:
- Ellentétben a szekvenciális (egymás után meghatározott sorrendben következő részekből felépülő) nyomtatott szöveggel a hipertext nem-szekvenciális, azaz elemeinek a sorrendje nincs rögzítve.
- A nyomtatott szöveg lineáris, vonalszerű, a hipertext ezzel szemben nem-lineáris, hálózatszerű.
Geroge P. Landow a nem-szevenciális és nem-lineáris terminusok helyett a multiszekvenciális, illetve multilineáris kifejezések használatát javasolja, hiszen a hipertext elemei az olvasás során mindig valamilyen sorrendbe rendeződnek - az ilyen szöveg különlegességét az adja, hogy a felhasználó döntésétől függően többféle sorrendbe rendezhetőek az elemek, azaz többféle bejárási útvonal lehetséges (Landow 1997a: 4).
- Éppen a többféle lehetséges bejárási útvonallal kapcsolatos egy másik fontos különbség a nyomtatott szöveg és a hipertext között: a hipertext egy újfajta olvasói aktivitást tesz lehetővé: az olvasó a szörfölés, navigáció során maga határozza meg, hogy a linkek közül melyeket követi, az elemek közötti kapcsolatok közül melyeket aktiválja, s így maga teremti meg a szöveg lineáris sorrendjét/sorrendjeit - ennyiben tehát maga teremti meg a szöveget.
Az eddigiekkel kapcsolatban felmerülhet bennünk két ellenvetés. Az egyik, hogy az olvasó a nyomtatott szöveg olvasásakor sem passzív: ahogy majd a későbbiekben szó lesz róla, a 20. század második felétől az irodalom és általában a szöveg teoretikusai amellett érvelnek, hogy az olvasó nagyon is aktívan részt vesz a szöveg létrehozásában. A másik ellenvetés az lehet, hogy sok olyan nyomtatott szövegtípust ismerünk, melyek nem lineáris olvasást követelnek meg: Gondoljunk például az enciklopédiákra, ahol a szócikkek keresztreferenciáit követve nagyon változatos útvonalakat járhatunk be, az viszont aligha jutna bárki eszébe, hogy az első laptól az utolsóig végigolvassa őket. Vagy ugyanilyen könnyen kínálkozik a lábjegyzeteket tartalmazó szövegek példája, ahol minden új lábjegyzetnél eldöntheti az olvasó, hogy továbbolvassa a főszöveget vagy a lap aljára ugrik megnézni a jegyzetet. A hipertextet az különbözteti meg ezektől a nyomtatott formáktól, hogy a nem-lineáris, nem-szekvenciális felépítés itt nem egyes műfajokhoz kötődik, nem a szöveg tartalmától függ, hanem általánosan jellemző mindenféle eredetű és célú szövegre (ezért is szokták "az általános érvényre emelt lábjegyzetnek" (generalized footnote) nevezni). Ami pedig az olvasó aktivitását illeti, a többféle bejárási útvonal a hipertext esetében nem pusztán a választás szabadságát jelenti, hanem hogy az elemek egymáshoz való viszonya, távolsága nincs térben rögzítve (ellentétben mondjuk a nyomtatott enciklopédia szócikkeivel); ha úgy tetszik, az olvasó kirakósjáték-szerűen tologathatja és újrarendezheti őket aszerint, hogy milyen linkeket követ.
- Ez az újrarendezhetőség azért lehetséges, mert ellentétben a nyomtatott szöveggel, melynek példányai megfogható és változatlan fizikai formában léteznek, a hipertext digitálisan tárolt virtuális szöveg, melyet valamilyen interaktivitást lehetővé tevő digitális eszközön (leginkább személyi számítógépen) használunk.
(Itt meg kell jegyeznünk, hogy találkozhatunk a hipertext terminus olyan használatával is, ahol nem virtuális szövegre vonatkozik. Később például szó lesz arról, hogy a kifejezés megjelenik a francia irodalomtudós Gérard Genette-nél is, jóval a digitális textualitás születése előtt mint az intertexualitás egyik típusának neve. A digitális hipertext tapasztalata és teóriái pedig később visszahatottak az irodalomtudományra, s ahogy erről ugyancsak szót ejtünk majd később, ma a nyomtatott szövegek bizonyos típusait is szokás hipertextként emlegetni. Ez a tananyag azonban a hipertext fogalmát a virtuális szöveghálók számára tartja fenn.)
Az itt felsorolt szempontokat egyesíti magában a hipertext kifejezés szülőatyjának, Theodor Holme Nelsonnak a definíciója:
"Hipertexten a nem-szekvenciális írást értem – olyan szöveget, mely elágazik és a választás lehetőségét kínálja fel az olvasónak, s melyet a legjobban egy interaktív képernyő előtt lehet olvasni. Általában úgy szokták elgondolni, hogy szövegdarabok sorozatáról van szó, melyeket linkek kötnek össze, s így az olvasó különféle bejárási útvonalak között választhat." (idézi Landow 1997a: 3)
Analógiás (hasonlóságon alapuló) definíciók
E szerint a megközelítés szerint, mely a hipertextről szóló gondolkodás kezdetei óta felbukkan, a hipertextrendszerek sajátosságát az adja, hogy az emberi elme működéséhez hasonlóak. Elsősorban azért, mert az információkat az elme sem lineáris vagy hierarchikus struktúrákba rendezi, hanem rugalmasan változó kapcsolatokat teremt közöttük. Álljon itt egy példa a magyar szakirodalomból:
a hipertext “nem tartalmaz mesterségesen erőszakolt struktúrát, ellenkezőleg, az emberi gondolkodás, kommunikáció, nyelvi kifejezés természetes formáihoz követelményeihez alkalmazkodik, esetenként jobban, mint a megszokott, hagyományos, lineáris formák” (Süethö 1999)
“A hipertext az adatintegráció és információközvetítés olyan módszere, amely a tudást a hagyományosan lineáris szövegstruktúra helyett a kognitív emberi gondolkodást hívebben tükröző, nem-lineáris, térbeli hálózatos rendszerben rendezi el. A felhasználó aktívan és közvetlenül közreműködhet a tudásbázis alakításában és formálásában” (Süethö 1999: 27)
További definíciós kérdések
A fentiekben három alapvető megközelítési módot mutattunk be, a továbbiakban ezeket egészítjük ki néhány szemponttal.
Az áttekinthetőség problémája
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, tehát a www világméretű hódítása előtt olyan elgondolások is születtek, melyek a hipertextrendszerek alapvető tartozékának tekintették a navigálást segítő térképet (Nielsen 1990: 3-4). Az első hipertextszerkesztők (Storyspace, NoteCards, Intermedia, Hypercard) rendelkeztek ezzel a funkcióval, ahogy a CD-ROM-ok többsége is, és ennek a szemléletnek a továbbélését fedezhetjük fel a weben sok helyen megtalálható oldaltérképek esetében is.
Az ilyen térképek lehetővé teszik a felhasználó számára, hogy meghatározza az éppen olvasott oldal helyét (vagy úgy is mondhatjuk, hogy a saját aktuális helyét) a rendszerben és sokszor rövidebb úton juttatják el a keresett információhoz, mintha a linkeket követné. A hipertextrendszerek olyan alternatív megjelenítését szolgálják tehát, mely csökkenti a hipertextrendszerekhez gyakran társuló "elveszettség-érzést".
A www azonban nem tette normává a hipertextrendszerek térkép-nézetét, s mivel hipertexttel ma leggyakrabban weboldalak együtteseként találkozunk, aligha tehetjük a hipertext definíciójának részévé a térképet. Érdemes azonban elgondolkodni rajta, hogy a webbel kapcsolatos vádak és ellenérzések egy része éppen az áttekinthetetlenséggel kapcsolatos.
Kereshetőség
Ellentétben az áttekintő térkép mellékelésével, a kereshetőséget nyugodtan felvehetjük a hipertextrendszerek definíciójába. A keresés irányulhat információs egységekre (szöveges dokumentumokra, képekre, hangfile-ra stb.), de irányulhat a szöveges elemek minden egyes szavára is (teljes szöveges keresés - full text search). Segítségével "mélyfúrásokat" végezhetünk a hipertextrendszerekben, a lehető legrövidebb úton juthatunk el a számunkra fontos információhoz. A keresés tehát radikálisan másféle használata a hipertextnek, mint a tematikus linkeket követő tervszerű bejárás vagy az asszociatív kapcsolatokat kihasználó barangolás: általa úgy jutunk a rendszer bármely pontjára, hogy nincs semmiféle fogalmunk az odavezető útról, az információ rendszerbeli helyéről - azaz nem sokat tudunk az információ kontextusáról. Márpedig ennek radikális következményei lehetnek - gondoljunk például arra, hogy néha milyen nehéz eldönteni egy internetes keresés eredményeiről, hogy relevánsak-e egy bizonyos összefüggésben.
Ajánlott irodalom
Jay David Bolter: Ekhphraszisz, virtuális valóság és az írás jövője. In: Helikon 2004/3: 349-365.
Kappanyos András: Hipertext. "A számítógép és a humán tudományok". In: Helikon 2004/3: 299-312.
Kappanyos András: Irodalom a digitális közegben. In: Literatúra 2003/1. 59-79
Sütheő Péter: Hypertext: Természetes intelligencia az információtudományban, OSZK, Budapest, 1999.
Ajánlott linkek
Bónusz
Feladatok
Esszékérdések
1. Hasonlítsa össze Horváth Iván és Jay David Bolter fenti tanulmányát abból a szempontból, hogy miképpen látják a textuális és a vizuális elemek viszonyát a hipertextben/interneten.
2. Mondjon példát olyan hipertextrendszerekre, ahol inkább asszociatív linkeket érdemes használni, olyanokra, ahol a tipizált linkek használata a célszerűbb, és olyanokra, ahol Ön szerint keveredhet a kétféle linkelési mód. A példák legyenek konkrétak, és magyarázza is meg a választásait.
3. Az alábbi idézet a tévé távirányítós kapcsolgatásáról, a "csatorna-szörfölésről" szól:
"Jól tudjuk, hogy a távirányító megengedi a tévénézőnek a csatornák folytonos váltogatását, hogy egy filmről egy vitára váltson, egy játékról egy híradóra, egy reklámról egy szappanoperára és így tovább, képek és epizódok szédítő váltakozásában. Ez a gyakorlat a maga rendezetlenségében újfaja, egyéni látványokat hoz létre, amelyek egymás mellé helyezett, nem homogén töredékekből állnak. Minden tévénéző egyéni szerzője az efféle látványoknak, amelyek egyetlen szerves és koherens tévéadásba sem illeszkednek: ezek egyszerre függőségi és elutasítási aktusok, s mindkét esetben a teljes dekulturáció és az eredeti kulturális kreáció termékei." (Petrucci 2000: 396).
Hasonlítsa össze ez alapján a csatornaszörfölést az internetes szörföléssel!
4. Tanulmányozza az ajánlott linkek között található Flickr képtárat. Végezzen keresési próbákat - mennyire találta megbízhatónak, kiszámíthatónak a címkéken [tag-eken] alapuló keresést? Hogyan lehetne javítani a felcímkézés/keresés hatékonyságán?
5. Az ajánlott linkek között talál két olyan oldalt, melyek virtuális kiállításokat gyűjtenek össze. Válasszon ki 3 virtuális múzeumot/kiállítást, és hasonlítsa össze bennük szöveg és képi elemek viszonyát.
6. A "bónusz" linkek között szerepel két remek virtuális múzeum: a londoni Museum of the Moving Image virtuális kiállítása és egy japán művészetet bemutató kiállítás. Hasonlítsa össze az online kiállítást a következő esetekkel: valaki élőben nézi meg a múzeumot/kiállítást, mely a weben látható anyagokat tartalmazza; kiadnak egy könyvet a múzeum/kiállítás anyagából. Koncentráljon a nem szöveges anyag szerepére, használatára, illetve a belső és külső linkek jelentőségére.
Projektfeladatok
1. Az első feladat a feldolgozandó téma kiválasztása. Azt javaslom, hogy inkább kicsi, jól körülhatárolt témát válasszanak, és ahhoz gyűjtsenek minél több anyagot, mintsem hogy egy félév alatt megvalósíthatatlan, túl ambiciózus projektbe kezdjenek. (A lehetőségek persze korlátlanok, itt csak ötleteket szeretnék adni ahhoz, hogy mi az, ami egy félév alatt megvalósítható.) A téma kiválasztásához jó kiindulópont lehet valamelyik egyetemi kurzus tárgya vagy olvasmánya. Nem érdemes egy szerzőt választani, hanem inkább egy művét: irodalmi művet, képzőművészeti alkotást, zeneművet - ehhez a szerzőről szóló információkat ugyanúgy hozzá lehet kapcsolni, mint a műfajról, a korszakról stb. szóló kérdéseket. Ha történeti témát választanak, akkor a korszakot a lehető legszűkebben érdemes meghatározni: például a könyv története megvalósíthatatlanul nagy téma volna, de a könyvnyomtatás kezdeteit bemutató oldalakra sok releváns információt össze lehet gyűjteni stb. Ha a hipertexttel kapcsolatos témát választanak, érdemes utánanézni, hogy milyen anyagok fellelhetőek a weben, hiszen nem sok értelme volna "újragyártani" valamelyik portált. A blogról általában például sok helyen találunk információt, de egy olyan hipertext, mely mondjuk azt mutatja be, hogy a magyar politika hogyan használja a blogot és milyen elmaradásai vannak a nyugat-európai vagy amerikai politikus-blogokhoz képest, izgalmas volna.
2. Döntsenek arról, hogy milyen természetű hipertext-rendszer akarnak készíteni - ezt persze a választott téma is befolyásolja. Didaktikus célú, információ-központú rendszer ugyanúgy elképzelhető, mint játékosabb oldalak együttese.
3. Ha sikerült megállapodni valamilyen témában és a feldolgozás természetében, készítsék el a rendszer előzetes szerkezeti tervét: állapodjanak meg benne, hogy milyen főbb kérdésekről fognak anyagot gyűjteni, s ezekből hogyan építik fel a hipertextrendszert. Az előzetes tervek később szükségszerűen módosulni fognak, de nélkülözhetetlenek a munka elkezdéséhez.
4. Állapodjanak meg a munkamegosztásban: szükség lesz valakire, aki
a hipertext-szerkesztő szoftverrel megismerkedik annyira, hogy segítsen a többieknek a technikai lehetőségek között eligazodni, illetve az elkészülő anyagokat beilleszti a rendszerbe;
fejben tartja a rendszer szerkezetét és nyomon követi az anyagok készülésének folyamatát;
megszerkeszti, egységesíti a különböző gyűjteményeket (pl. kislexikon, életrajzok, linkgyűjtemények, képtárak, hangtárak);
kitalálja a rendszer vizuális megjelenését (dizájnját), és ennek megfelelően egységesíti a beérkező anyagokat;
olvasószerkesztőként működik: a beérkező szöveges anyagokat stilisztikai és helyesírási szempontból szerkeszti.
És mindezeken túl természetesen meg kell beszélni, hogy ki milyen anyagot fog előállítani - gyűjteni és írni, kép- és hanganyagot, linkeket keresni stb.
3. Hipertext-(elő)történet
Ha a hipertext fogalmát tágan értjük, s a keresztreferenciákat tartalmazó nem digitális szövegekre, illetve kép- és szövegegyüttesekre, enciklopédiákra vagy a konkordanciákra (szövegek azonos jellegű helyeinek jegyzékeire) is kiterjesztjük, akkor történetének gyökereit is ennek megfelelően a távoli múltban kellene keresnünk (v. ö. Sugár 1996b). Ha azonban ragaszkodunk a hipertextnek azokhoz a tulajdonságaihoz, melyeket az előző fejezet sorolt fel, rövidebb történetet kell rekonstruálnunk, ám ennek a történetnek sem könnyű kijelölni a kezdőpontját. Ebben a fejezetben két olyan elgondolással, tervezettel ismerkedünk meg, melyek aligha hagyhatók ki a hipertext történetéből, ugyanakkor egyik sem valósult meg soha kitalálója elképzelései szerint. Mégis a mai napig meghatározzák azt, ahogyan a hipertext-rendszerek mibenlétéről, céljairól, kulturális jelentőségéről gondolkodunk, illetve viszonyítási pontként szolgálnak a megvalósult hipertextrendszerek értékeléséhez. Az egyik elképzelés, Vannevar Bush memex nevű szerkezete megelőzte a személyi számítógép születését; a másik, Theodor Holmes Nelson Xanadu névre keresztelt világháló-projektje már a számítógépes szövegszerkesztés lehetőségein alapult, messze megelőzte ugyanakkor a world wide webet, de végül ez utóbbi vált a világ számítógépeit összekötő hálózat milyenségét meghatározó felületté.
A memex
A memex a "memory extender" (memória-kiterjesztő) rövidítése. Ennek az elmés szerkezetnek a tervét Vannevar Bush As We May Think című esszéjében fogalmazta meg, melyet az Atlantic Monthly című folyóiratban publikált 1945-ben (Bush 1945; magyarul: Út az új gondolkodás felé, Bush 1998 - az alábbi idézetek innen valók).
Írásában Bush azt vizsgálja, hogy technológia és tudás milyen kölcsönviszonyban van egymással: a tudomány által feltalált eszközök hogyan képesek forradalmasítani a tudás rögzítését, s ezzel a tudás áthagyományozását, illetve magát a tudományos kutatást.
Az információs káosz
Kora tudományos kutatásának fő problémáját Bush abban látta, hogy az eredmények felhalmozódása, illetve a kutatás specializálódása jóformán lehetetlenné teszi, hogy a tudós lépést tartson a tudományos eredményekkel, illetve hogy megjegyezze és újra megtalálja a burjánzó publikációk áttekinthetetlen tömegében az egyszer elé kerülő információt, mert az erre szolgáló eszközök fejlődése nem tartott lépést az információrobbanással:
"Hihetetlen sebességgel gyarapodnak az ismereteink, de a fonál, mellyel a minket érdeklő információt keressük az így keletkezett labirintusban, a keresztvitorlázatú hajók óta nem változott."
A problémát azután kiterjeszti a tudomány eredményeiről az emberiség teljes szellemi örökségére: a cél ennek a megőrzése és valamiféle kezelhető formájú archiválása volna.
Az információrögzítés és tárolás új eszközei - "multimédiás" adattárolás
Ebben a szituációban lát hozzá Bush, hogy sorra vegye korának azokat a technikai eszközeit, melyek az adatrögzítés- és tárolás terén a közeljövőben szerinte forradalmi változást hozhatnak.
 |
A szelekció típusai
Az archiválás problémáját Bush azzal egészíti ki, hogy a hagyományos indexelési, osztályozási rendszerek (például katalógusok) hierarchikus szerkezete rendkívül fáradtságossá teszi az információ kikeresését: mindig a legfelsőbb szintről lépünk be a rendszerbe, s itt alosztályról alosztályra haladva közelítjük meg az alsó szinteket, mert minden információhoz egyetlen út vezet, melyet szolgai módon követnünk kell, ha meg akarjuk találni. E helyett a rendszerezési mód helyett tesz javaslatot az információk olyan elrendezésére, összekapcsolására, ami az emberi elme működését követi, azaz nem hierarchikus, hanem asszociatív. Elképzelése szerint az ember által két elem között egyszer megteremtett kapcsolat visszakeresése gépesíthető: ezt a célt szolgálná a memex:
"Képzeljünk el egy egyéni használatra szolgáló majdani eszközt, afféle gépesített magánaktát vagy -könyvtárat! Nevet kell adnunk neki, és hogy találomra mondjunk egyet: "memex", ez megteszi. A memex olyan eszköz, melyben egy magánszemély az összes könyvét, feljegyzését, kapcsolatát tárolja, és olyan mértékben gépesített, hogy hihetetlenül gyorsan és rugalmasan kikereshető a keresett adat. Az emlékezőtehetség meghosszabbítója."
Elgondolása szerint a memex mikrofimek formájában tárolja a szövegeket és képeket: előre gyártott, megvásárolható dokumentumokat és a felhasználó saját jegyzeteit. Az méretes, íróasztal formájú szerkezet több mikorfilmolvasót, illetve -fényképezőt (szkennert) tartalmaz, mely segítségével használója saját anyagokat vihet be a rendszerbe. A dokumentumok kezelése, továbbítása gépesített, de ami még ennél is fontosabb: a felhasználó az egyszerre olvasott, nézegetett dokumentumok között kapcsolatokat hozhat létre (ez az "összekapcsoló indexelés"), melyeket a gépezet megjegyez és képes később pillanatok alatt előhívni
A nyomvonalak és szakértőik
Ezekből a felhasználó által megteremtett kapcsolatokból hosszú sorok: nyomvonalak [trail] épülhetnek ki, melyek a dokumentumok közötti egyéni barangolás kalandját rögzítik és teszik megoszthatóvá másokkal. Bush még azt is felvázolja, hogy a nyomvonalak kiépítése professzionalizálódni fog: kialakul majd a nyomvonalvágó [trail blazer] mestersége. A nyomvonalvágó "az az ember, aki örömét leli abban, hogy hasznos nyomvonalakat készít a közös nyomvonalak sűrűjében". Egy olyan tevékenység születéséről beszél tehát, mely nem felel meg egészen a korábbi olvasói, szerzői, szerkesztői, tudósi szerepek egyikének sem, mindegyikből hordoz valamit, de önálló, s Bush elgondolása szerint nagy tekintélyű szereplője a kulturális színtérnek.
A memex mint a hipertext elődje
Tudjuk tehát, hogy Bush személyes archiváló-indexelő gépezetét nem hozta kapcsolatba a számítógéppel (hiszen a számítógép akkor nagy költségű monstrumokat jelentett, s ki gondolta volna, hogy ezeknek utódai egyszer majd jóformán minden íróasztalon ott lesznek), hanem más technológiákat akart munkára fogni a tudáshálózat létrehozásában. Mi az, ami miatt a memex mégis a mai értelemben vett hipertext/hipermédia-rendszerek, illetve a róluk való gondolkodás előképének tekinthető? Íme néhány érv:
- az az elgondolás, hogy a tudás új rendszerezése új technológiával kell, hogy összekapcsolódjon;
- az a gondolat, hogy ez az új rendszerezés az elme működését tekinti mintájául;
- az, hogy a kivetített eredeti dokumentumok és a saját jegyzetek összekapcsolásának technikája bizonyos mértékig virtuálisnak tekinti a dokumentumokat (Landow 1997a);
- a memexnek az a tulajdonsága, hogy a különböző médiumok információit egyenrangúként kezeli és integrálja;
- az a javaslat, hogy a dokumentumok új rendszerezéséhez az információ elérésének, keresésének új útjára van szükség;
- a szövegek, dokumentumok olyan elgondolása, mely szerint azok nem csak lineáris és hierarchikus rendekbe rendeződnek, hanem hálószerű összefüggésben is lehetnek egymással;
- a dokumentumokkal való olyan foglalatosság koncepciója, mely nem feleltethető meg pontosan egyetlen korábbi tevékenységnek sem, s egyesíti magában az olvasás, a szerkesztés, a szerzőség bizonyos aspektusait;
- végül, de messze nem utolsó sorban Bush kiindulópontja: vagyis hogy az új archiváló-indexelő gépezetre azért van szükség, mert a tudományos eredmények káoszában senki sem ismeri ki magát. Az utolsó fejezetben majd még lesz szó róla, hogy nagyon hasonló problémákat és reményeket fogalmaznak meg azok, akik a tudományos publikációk nyílt internetes archívumainak létrehozását szorgalmazzák (Open Access Initiative).
A Xanadu-projekt (vö. Szakadát 1995)
A hipertext szó digitális szöveghálózatokra vonatkozó használata Theodor Holme Nelsontól származik, ő használta először ezt a terminust egy 1965-ös konferencián. Bush memexe után húsz évvel Nelson már a számítógép lehetőségeit akarja kiaknázni, illetve továbbfejleszteni. Egy olyan szövegszerkesztő programot akart létrehozni, mely egy szöveg elemeit össze tudja kapcsolni más szövegek elemeivel. Ez a szövegszerkesztési eljárás Nelson elképzelései szerint egy ambíciózus program része lett volna, mely akár az összes valaha keletkezett dokumentumot összekapcsolta volna egymással. Ennek a világméretű könyvtár-hálózatnak és publikációs rendszernek Nelson a Xanadu nevet adta.
A Xanadu szót az angol romantikus költő, Samuel Taylor Colridge Kubla kán című verséből kölcsönözte, ahol egy utópikus, paradicsomi birodalomnak a neve. A névkölcsönzés nemcsak e szövegbirodalom demokratikus nyilvánosságára és a szerzői jogokat tiszteletben tartó dokumentumhasználatra utalhat, hanem jelzi Nelson vállalkozásának irodalmi természetét is: a Xanadu-projekt költői hálózata részben azokat a szerteágazó kapcsolatokat képezné le, melyek a nyomtatott szövegek között is léteznek (idézetek, allúziók, parafrázisok stb.), de a nyomtatás csak nagyon korlátozott módon teszi lehetővé megjelenítésüket.
A Xanadu tervei sok szempontból eltérnek attól a dokumentumhasználattól és hálózati logikától, ami napjainkra általánossá vált. Nelson például szükségesnek tartotta a dokumentumok összes verziójának tárolását, összehasonlításának és előhívhatóságának lehetőségét.
Az idézés és a szerzői jog Nelson-féle modellje
A legradikálisabb különbséget azonban az az elképzelés jelenti, mely a hálózatszerűen összekötött dokumentumtengerben az idézés, a másolás és a szerzői jog szabályaira vonatkozik. Nelson a Xanadu számára egy olyan szövegkezelési protokollt kívánt kidolgozni, mely nem engedi meg a másolást és a másolt szöveg saját dokumentumba való beilleszetését (copy and paste), ami hatalmas redundanciához és a források visszakereshetetlenségéhez vezet, helyette az ún. távbeágyazást (transclusion) támogatná. A távbeágyazás nem venne át darabokat egy másik dokumentumból, hanem linkek mutatnának az idézetre az eredeti dokumentumban. Linket tehát nemcsak a saját, hanem más dokumentumában is le lehetne helyezni. Az így megvalósított "kölcsönzéseket" adminisztrálni lehetne, és szerzői jogdíj járna a dokumentumok használatáért, olvasásáért (transcopyright).
A www utopikus alternatívája
A Xanadu az 1990-es évek elején megszülető, és az évtized közepére világméretűvé növekvő internet-felület, a world wide web, illetve a webdokumentumok nagy többségét jellemző hipertext-protokoll, a HTML (Hypertext Markup Language) alternatíváját jelenthette volna, de - hiába Nelson erőfeszítései projektjének propagálására és finanszírozására - a mai napig sem valósult meg. Így ma Nelson elgondolásai elsősorban a web dokumentumkezelési gyakorlatának kritikájául szolgálhatnak.
Megvalósult hipertext-programok
Az első megvalósult hipertextszerkesztő programot Andries van Dam nevéhez szokták kötni, aki 1968-ben fejlesztette ki a Hypertext Editing Systemet, mely lehetővé tette a dokumentumok kulcsszavas összekapcsolását (Sugár 1996). (Ugyanebben az évben mutatja be Douglas Engelbart az egeret, ami forradalmi újítást jelentett a képernyőn látható dokumentumok manipulálásában.)
A hetvenes-nyolcvanas évek folyamán az internet bővülése és a személyi számítógépek, illetve az ún. WYSIWYG (What You See Is What You GET - azaz programozási ismereteket nem igénylő, felhasználóbarát) szoftverek fejlődése együttesen alakította ki azt a környezetet, melyben sorra születtek meg a hipertextszerkesztő programok.
 |
A www hódítása azonban egyre inkább a háttérbe szorította a különböző hipertext-szerkesztőket, hiszen segítségével nemcsak a felhasználó saját gépén lévő dokumentumokat lehet összekapcsolni, hanem egymástól távoli számítógépek anyagát is. Mára a nem professzionális hipertextek túlnyomó többségét a (részben ingyenes) felhasználóbarát weboldal-szerkesztőkkel készítik, s a professzionális hipertextszerkesztő szoftverek többsége is átalakult webkompatibilissé.
Ajánlott irodalom
György Péter: Florilegum és Summa, In: Gy. P.: Memex: A könyvbe zárt tudás a 21. században. Magvető, Budapest, 2002: 87-104.
György Péter: Bibliotheca Universalis - Bibliopolisz on line, In: Gy. P.: Memex: A könyvbe zárt tudás a 21. században. Magvető, Budapest, 2002: 143-232.
Ajánlott linkek
Bónusz
Feladatok
Esszékérdések
1. Tekintse meg Sugár János kronológiáját, mely az i. sz. 3. századig vezeti vissza a hipertext/hipermédia történetét. Válasszon ki három tételt az 1945 előtti időből, nézzen utána mindháromnak, és magyarázza meg, miért tekinthetők a hipertext/hipermédia történetének részeként.
2. Olvassa el Vannevar Bush esszéjét. Melyek azok az elképzelései, melyek az internet, a digitális archívumok korában megvalósultak, és melyek nem?
3. George P. Landow azt írja (Landow 1197a: 9), hogy a memex terve arra vall, hogy Vannevar Bush szerint a tudomány és a költészet alapvetően ugyanúgy működik. Értelmezze ezt a kijelentést!
4. Olvassa el Szakadát István és Ian Feldman írását a Xanaduról, és segítségükkel fogalmazza meg, hogy miben különbözött Nelson elképzelése a world wide web gyakorlatától?
5. Olvassa el György Péter Bibliotheca Universalis... c. tanulmányát, és foglalja össze, hogy milyen történeti összefüggésekbe állítja a szerző a memexet és a Xanadut.
Projektfeladatok
(A téma és az alapstruktúra kitalálásától kezdve mindenki folyamatosan dolgozik a saját anyaggyűjtésén.)
Döntsenek közösen a következő kérdésekről:
1. A feldolgozni kívánt téma és a feldolgozás stílusa inkább asszociatív linkeket vagy tipizált linkeket kíván meg? Ha szükségesnek látják, hogy például a különböző gyűjteményekhez vezető linkek felismerhetőek legyenek, hogyan fogják ezt jelölni (különböző színekkel, piktogrammal stb.)?
2. A webes források esetén mikor fognak idézeteket bemásolni, és mikor linket elhelyezni? Nyomtatott források esetén mi legyen a maximális idézet hossza? Az idézetektől vezessenek-e linkek a bibliográfiához vagy annak megfelelő tételeihez?
4. Könyvkultúra versus hipertextkultúra?
A technológiai és a kulturális változások összefüggésének problémája
Az előszóban utaltam rá, hogy a digitális szöveghálók térhódítását sokan szorongással fogadják, s úgy tekintenek a számítógépes szöveguniverzumra, mint ami a könyv kultúráját fenyegeti. Ilyen gondolatmenetekkel ma is bőven találkozunk - talán nem a tudomány berkeiben, hanem például a napi sajtóban: sokan fogalmazzák meg, hogy a számítógépes szöveg elveszi az olvasás örömét, hogy az internet a nyomtatott lexikonoknál jóval megbízhatatlanabb és így felettébb veszélyes információforrás és a többi. Vannak persze olyan gondolatmenetek is, melyek a digitális szövegvilággal vagy az internettel kapcsolatos kulturális változásokat ugyanilyen vehemensen üdvözlik: a hipertextet például - ahogy már láttuk - a könyvnél vagy a hierarchikus adatbázisoknál "természetesebb" médiumnak tekintik, az internettől a társadalmak gyors demokratizálását várják stb. A két látszólag ellentétes tábort az köti össze, hogy mindkettő azt feltételezi, hogy a digitális szövegvilág ki fogja szorítani, le fogja váltani a nyomtatottat, ami radikálisan megváltoztat egy évszázadok óta fennálló kulturális rendet (Nunberg 1996). Ez a szemléletmód különösen az internetről szóló gondolkodás első korszakát, az 1990-es évek elejét jellemezte, melyben olykor inkább zsurnalisztikus jóslatok, semmint elemző kijelentések fogalmazódtak meg az internet uralta képzeletbeli jövőről (Silver 2000).
A hipertext és általában a digitális kultúra kutatói hamarosan kritikusabban viszonyultak e kezdeti korszak elhamarkodott jóslataihoz - nem utolsósorban azért, mert megtapasztalták, hogy az új médiumokkal kapcsolatos kulturális változások sebessége lassabb, jellege pedig differenciáltabb (a különböző területeken más és más törvényszerűségeket követ), mint ahogyan azt sokan eleinte vélték. Kritikájuk tárgya elsősorban az a szemlélet volt, mely szerint a kultúrát hordozó technológiák forradalma mechanikusan és szükségszerűen a kultúra egészének radikális változásához vezet. Ezt a szemléletet nevezzük technológiai determinizmusnak.
A szakirodalomban sokszor "mcluhanizmus"-ként utalnak erre a szemléletmódra, a nagyhatású, de sokat vitatott médiatudós, Marshall Mcluhan után. McLuhan Gutenberg-galaxis: A tipográfiai ember létrejötte című könyvében [1962] (Mcluhan 2001) a kultúrtörténet olyan vizsgálatára tesz javaslatot, mely egy addig hanyagolt szempontot, a technológia kultúrára gyakorolt hatását állítja a középpontba. Elgondolása szerint "mikor a technológia kiterjeszti az egyik érzékünket, az új technológia elsajátításával egyidejűleg a kultúra új fordulata következik be" (Mcluhan 2001: 55), s az érzékelésmód e technológia determinálta változásának három nagy fordulatát vázolja fel: az áttérést a szóbeli kultúráról a kézírásosra, majd a nyomtatottra, illetve az elektronikus médiumok születéséhez kapcsolódó fordulatot. McLuhan jelentősége kétségtelen a technológiák kultúrtörténeti vizsgálatának történetében, az azonban, hogy összetett kulturális, lélektani, gazdasági, művészeti stb. változásokat vezet vissza egyetlen tényezőre, sok kritikát vont maga után.
A szövegek digitális létrehozásának és sokszorosításának kulturális hatását elemzők gyakran hivatkoznak arra (nem utolsó sorban McLuhan megállapításaira utalva), hogy hasonlóan mélyreható változásokra kell számítanunk, mint amilyeneket Gutenberg találmánya váltott ki.
 |
Differenciálás és kontextualizálás
Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne tehetnénk fel a kérdést, hogyan változnak meg a hipertext születésével a szöveggel kapcsolatos fogalmaink vagy hogy hogyan befolyásolja az új technológia az olvasás, írás kognitív folyamatait és gyakorlatát és a többi. A technológiai determinizmus elkerülése nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk, az új technológiák nem befolyásolják a kulturális folyamatokat, inkább azt, hogy technológia és kultúra összefüggéseit komplex kölcsönviszony-rendszerként gondoljuk el. Ezzel a szemlélettel találkozunk azoknak a gondolatmeneteknek a többségében, melyek a hipertexttel és általában a számítógép-kultúrával kapcsolatos nagyívű víziókat a kilencvenes évek során felváltották. Ezeket a vizsgálatokat a következők jellemzik:
1) A hipertextet és az internetes kommunikációt történeti, kulturális és társadalmi kontextusban tanulmányozzák: az új jelenségek leírása mellett a történeti előzményekre is figyelnek. Míg a technológiai determinizmus azt sugallja, hogy egy technológiai forradalom éles kulturális korszakváltást von maga után, ezek a vizsgálatok a folyamatosságokkal, a korábbi elképzelések újbóli megjelenésével is számolnak. Amikor például a hipertext történetével kapcsolatban megállapítjuk, hogy az a számítógép korszaka előttre megy vissza - hiszen például Vannevar Bush memexe egy számítógép nélküli hipertextrendszer elképzelése -, ezzel azt is mondjuk, hogy a hipertext egy sok évtizedes (vagy évszázados) elképzelés és egy technológia összecsiszolódása, s hogy nemcsak a technológia befolyásolja a szövegekről való gondolkodást, hanem fordítva is. Nelson soha meg nem valósul Xanadu-projektje pedig arra mutathat rá, hogy egy technológiai újítás mindig többféle utat kínál, és hogy melyiket választjuk, azt kulturális tényezők határozzák meg (például a "kalózkodást" megengedő www -t vagy Nelson szellemi tulajdont tisztelő elképzelését).
2) Ezek a vizsgálatok a hipertextet rugalmas, különböző igényekhez, tradíciókhoz alkalmazható médiumként gondolják el, nem pedig olyan médiumként, mely egyetlen egy fajta (új) textualitást határoz meg, ami determinálja a kommunikációs kultúrát. A hipertext differenciált vizsgálata összeveti a digitális szövegek különböző típusait, s megmutatja, hogy a hipertext alkalmas lehet arra is, hogy hagyományos értelemben vett könyveket jelenítsen meg, s ezzel a "könyvkultúra" hagyományát folytassa tovább, ugyanakkor olyan szövegtípusok születését is lehetővé teszi (gondoljunk például a blogokra), melyek egy gyökeresen új fajta kommunikációt tesznek lehetővé.
3) Nehezen igazolható vagy cáfolható jóslatok helyett a mai használatok elemzése kerül az előtérbe: a kutatók nem azzal foglalkoznak, hogy 10 vagy 100 év múlva milyen textuális kultúrában fogunk élni, hanem azt vizsgálják, milyenben élünk ma. Azaz, egy könyv nélküli világ (örömteli vagy fenyegető) víziójának felvázolása helyett a hipertextet más médiumok közé integrálva vizsgálják.
George P. Landow: egy új korszak küszöbén
George P. Landow Hypertext: The Convergence of Contemporary Critical Theory and Technology című, először 1992-ben kiadott (majd két újabb, kiegészített kiadást megért: 1997, 2006) munkája sajátos választ ad a technológiai determinizmus problémájára. Landow a hipertext alkalmazásait részletesen tárgyaló könyv első fejezetében (mely magyarul is olvasható: Landow 1997b) arról ír, hogy az 1960-70-es évek kritikai elméleteiben (elsősorban francia posztstrukturalista szerzők, Roland Barthes, Jaqcues Derrida, Gilles Deleuze munkáiban) olyan gondolatmeneteket találunk, melyek meglepően hasonlóak a hipertexttel kapcsolatos informatikai fejtegetésekhez (elsősorban Andries van Dam, Theodor Nelson gondolataihoz), s e filozófusok, irodalmárok állításai - melyek a központ, a margó, a hierarchia, a linearitás meghatározta szövegvilág helyett egy olyan szöveguniverzumot vázolnak fel, melyben a szövegek hálózatosan kapcsolódnak egymásba, rizómaszerűen burjánzanak, nincsenek határaik, kezdő- és végpontjuk - szinte megtestesülnek az első hipertext-szoftverekben. Ezt a jelenséget nevezi Landow a kritikai elmélet és a technológia konvergenciájának (összetartásának). Nem akar tehát dönteni arról, hogy mi volt előbb: a szövegek új szemlélete vagy a szövegek újfajta létrehozását, megjelenítését, kezelését lehetővé tevő technológia, inkább egy olyan felfogásra tesz javaslatot, mely szerint a 20. század utolsó évtizedeiben egy új korszak veszi kezdetét, melyben kultúra és technológia ugyanabban az irányban változik. E változás természetének megértéséhez Landow két fogalmat hív segítségül: azt állítja, hogy korunkban egy új episztémé, illetve új paradigma létrejöttének vagyunk tanúi.
Az episztémé terminus Michel Foucault-tól származik, aki A szavak és a dolgok: A társadalomtudományok archeológiája című munkájában (Foucault 2000) azt az ismeretelméleti előfeltétel-rendszert nevezi így, mely meghatározza, hogy az adott korban mi az, ami egyáltalán elgondolható. Az episztémé megváltozása Foucault elképzelése szerint éles, szakadékszerű váltás: két egymás követő korszak episztéméje között nem mutatható ki folyamatosság. A nyugati kultúra történetében két ilyen éles váltást mutat ki, amikor alapvetően megváltozik "a dolgok rendje", az az osztályozási rendszer, ami alapján az ember gondolkodik: a klasszikus kor elején (a XVII. század közepén) és a modern kor kezdetén (a XIX. sz. elején).
A paradigma fogalma - abban az értelmében, ahogy Landow használja - Thomas Kuhnhoz köthető. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című művében (Kuhn 1970) a természettudományok kumulatív (az eredményeket egymásra halmozó) fejlődésének elmélete helyett egy olyan tudománytörténetre tesz javaslatot, mely szerint a tudományokban időnként forradalmak következnek be, melyek alapvetően megváltoztatják a tudományos igazság feltételeit. Szakít tehát azzal az elképzeléssel, hogy a természet leírásában az emberiség a "tudománytalan" elgondolásoktól távolodva az egyre pontosabb megismerés felé halad. Ehelyett úgy látja, hogy egy-egy korban a tudományosság mibenlétét, a természet megismerésének szabályait, a legitim kísérleti módszereket stb. koherens feltételrendszer határozza meg - ezt nevezi paradigmának. A paradigma nemcsak a tudomány eljárásait határozza meg, de azt is, hogy mi az, amit a tudós képes meglátni a természeti jelenségekből, vagyis hogy milyennek látja a világot. Amikor azonban rendre olyan kísérleti eredmények születnek, melyeket nem lehet az adott paradigma szerint értelmezni, tudományos forradalom következik be: újra meg kell határozni a tudományosság feltételeit, azaz új paradigma születik. Az új paradigmából nézve az előző "tudománytalan", nincs közöttük folyamatosság, nincs azonban olyan nézőpont, ahonnan a különböző paradigmák összemérhetőek volnának, igazságot lehetne tenni közöttük.
Amikor Landow új episztéméről, új paradigmáról beszél a hipertext kapcsán, akkor azt hangsúlyozza, hogy a változások diszciplínákon ívelnek át (az informatikában ugyanúgy lezajlanak, mint a bölcseletben), alapvetően átalakítják szemléletmódunkat, és korunkat élesen elkülönítik az előző korszaktól (mondjuk a zárt szöveg, a könyv korától) - mindez azonban nem pusztán a technológia változásának köszönhető.
Ezt a Gutenberg-univerzumot felváltó új korszakot Landow "nelsoni dokuverzum"-nak (Nelsonian docuverse) nevezi Theodor Nelson Xanaduja nyomán. A hipertext-technológia és a könyvnyomtatás születésének jelentőségét összehasonlítva Landow hangsúlyozza, hogy a szöveg-előállítás új technológiája alkalmat adhat rá, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a könyv sem "természetesebb" médium, mint bármelyik másik, csak évszázadok alatt megszoktuk, hogy a szövegek elsődleges megjelenési formájaként gondoljunk rá.
(Landow könyve máig a legalaposabb és legnagyobb hatású könyv a hipertextről, ugyanakkor ez sem kerülhette el az első korszak hipertext-apológiáinak kritikáját. Konvergencia-elméletét elsősorban az teszi problematikussá, hogy mechanikusan, kontextusukból kiragadva felelteti meg a francia teoretikus szövegeit a hipertext-technológiával kapcsolatos várakozásoknak. Ugyancsak sokan kritizálták azt a szemléletet, mely a "gutenbergi" és a "nelsoni íráskultúra" összevetésekor csak a különbségekre, a folyamatosság hiányára fektet hangsúlyt, s így mindkettőt szükségszerűen nagyon leegyszerűsíti, homogénnek mutatja be.)
A könyvkultúra határai
Essék végül néhány szó arról, hogy milyen megfontolások alapján tudnánk árnyaltabb képet rajzolni a könyvkultúra és a hipertextkultúra viszonyáról.
1) A hipertext két évtizedes története során szerezhettünk némi tapasztalatot arról, hogy a nyomtatott kultúrának mely elemei adaptálódnak könnyen a hipertextes környezethez:
 |
2) Amikor a nelsoni és a gutenbergi kultúrát összevetjük, a nyomtatás kultúráját gyakran elhamarkodottan azonosítjuk "a könyv kultúrájával", ami nem egyszer túl könnyen kínálkozó tanulságok levonását eredményezi: a hipertextben a zárt szöveget felváltja a nyitott, a lineárisat az elágazó, linkeket tartalmazó, a szerzői kontrollt felváltja a szerkesztői-olvasói-kompilátori-másolói funkciók és szerepek kavalkádja, az olvasó passzívból aktívvá lesz, oly módon avatkozhat a diskurzusba, ami a könyvhöz kapcsolódó szisztéma esetében elképzelhetetlen stb. Ha a nyomtatás kultúráját kizárólag a benne szimbolikus szerepet betöltő könyv szempontjából jellemezzük, figyelmen kívül hagyjuk a kommunikáció olyan formáit – röplapok, pamfletek, újságok, folyóiratok -, melyek csakis a nyomtatás feltalálásával váltak lehetségessé, és a nyilvánosság, az autoritás, az ellenőrzés, a közönség, az írói-olvasói-szerkesztői szerepek, a médiumok, a szövegegységek stb. másféle struktúrái kapcsolódnak hozzájuk (vö. Hesse 1996).
3) A nyomtatás és a könyv történetének kezdetei nem feltétlenül esnek egybe (Degray 1996, Chartier 2001).
 |
Művészeti alkotások hosszú sorát lehetne idézni, hogy csak egy kis ízelítőt adjunk, milyen végtelenül gazdag és komplex szimbólumról van szó:
 |
4) Végül pedig érdemes meggondolnunk azt is, hogy azok a változások, melyeket gyakran a digitális textualitás megjelenéséhez kötünk, beleilleszthetők egy szélesebb folyamatba, melyet az olvasástörténész Armando Petrucci az "olvasás rendjének válságaként" jellemez (Petrucci 2000: 309):
"A szövegeknek könyvek formájában történő termelése és terjedése a Nyugat írásos kultúrájában, ahogyan az eddig történt, egyfajta harmonikus módon homogén kontinenst látszott kirajzolni, amely egy univerzálisan elfogadott kánon s egy általánosan tisztelt osztályozás alapjain nyugodott. Ezt a látszatot azonban egyre inkább megkérdőjelezik a destabilizáció és a válság újra és újra visszatérő tünetei, mind a kiadás, mind az olvasás oldaláról." (Petrucci 2000: 388)
Ezt a válságot Petrucci szerint olyan jelenségek mutatják,
 |
E "posztmodern" olvasásban, melynek jelszava az "azt olvasok, amit akarok", új olvasási módozatok születnek: teljesen szabad, egyéni testtartások alakulnak ki, megszűnik a könyv mint tárgy és a szöveg mint autonóm egység tisztelete (Petrucci 2000: 396). Amennyiben tehát a hipertextben a könyvkultúra utáni korszak szimbólumát látjuk, fontos azt is tudatosítanunk, hogy a hipertext csak az egyik szereplője annak a kulturális folyamatnak, mely a könyvet kimozdítja központi státusából.
Ajánlott olvasmányok
Roger Chartier: A könyv metamorfózisa. Budapesti Francia Intézet, 2001.
Armando Petrucci: Olvasás az olvasásért: Az olvasás jövője. In: Guglielmo Cavallo – Roger Chartier, szerk.: Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Budapest: Balassi, 2000, 381-401.
György Péter: Könyvek és képernyő, In: Gy. P. Digitális éden, Magvető, Budapest, 1998: 333-337.
Ajánlott linkek
Bónusz
Feladatok
Esszékérdések
1. Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című novelláját is szokták a hipertext egyik előképének tekinteni (Gyuris 2006).
 |
2. Keressen olyan szépirodalmi művet, filmet vagy képzőművészeti alkotást, melyben a könyv motívuma kitüntetett jelentőségű, és értelmezze jelentését a műben.
3. Olvassa el Landow könyvének bevezetőjét (Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson?). Elemezze abból a szempontból, hogy hogyan látja Landow a technológiai és a kulturális változások összefüggését.
4. Olvassa el Petrucci tanulmányát az olvasás jövőjéről. A tanulmány a könyvolvasással foglalkozik, nem szól a számítógépen olvasott szövegek kérdéséről. Mi lehet a kapcsolat az internetes böngészés és a Petrucci által "posztmodern olvasásnak" nevezett gyakorlat között?
Projektfeladatok
Mutassák be egymásnak ez eddig összegyűjtött anyagokat, és ezek alapján beszéljék meg, hogy milyen formátumban kell leadni a szövegeket, képeket, hanganyagokat ahhoz, hogy könnyen egységesíteni lehessen őket (betűtípusok, szövegformázás, multimediális anyagok file-formátuma, minimális és maximális mérete stb.).
Az egységes formátum kialakításához arra is szükség lesz, hogy eddigre elkészüljön a rendszer dizájnjának terve - vitassák meg ezt is a tetszetősség, az áttekinthetőség és a használhatóság szempontjából.
5. Irodalomelmélet és hipertext
Ebben a fejezetben néhány olyan irodalomelméleti elgondolással, fogalommal ismerkedünk meg, melyek a segítségünkre lehetnek a hipertext leírásában. Utaltunk rá korábban, hogy George P. Landow rámutat azokra a hasonlóságokra, melyek az 1960-70-es évek irodalom- vagy általában szövegelméleti gondolatmenetei és az évszázad utolsó harmadának informatikai törekvései között fellelhetőek. Ezek a szövegek keletkezéséről és működésmódjairól szóló elképzelések gyakran hangsúlyozzák, hogy a szövegeknek az a megjelenítési módja, melyet a borítókkal rendelkező, egyetlen szerzőt feltüntető, tiszteletnek örvendő könyv szimbolizál, sokszor leszűkítő, félrevezető a szövegek életét tekintve. A huszadik század folyamán több irodalomelméleti iskolában is megfogalmazódnak ilyen elképzelések, de különösen a hatvanas-hetvenes évek fordulójának francia posztstrukturalista elméleteire jellemző, hogy módszeres kritika tárgyává teszik a szerző individualitásával és tekintélyével, továbbá a szöveg autonómiájával, rögzített rendjével és zártságával kapcsolatos nézeteket és értelmezési gyakorlatokat, illetve hogy az olvasónak jóval aktívabb szerepet tulajdonítanak, mint a korábbi szemléletmódok.
A szerző mint a modern írott kultúra főszereplője
A szerzőség modern fogalmának kialakulásához kétségtelenül szükség volt a mozgatható betűs nyomtatás feltalálására, de Gutenberg újítása (a XV. sz. közepe) és a modern szerzőkoncepció uralkodóvá válása (a XIX. század folyamán) között évszázadok teltek el, ami megint csak arra figyelmeztet bennünket, hogy egy ilyen összetett kulturális forma kialakulásában a technológia változása csak az egyik ösztönző. Az az elgondolás, hogy az írott kultúra legfontosabb és legtekintélyesebb szereplője, mozgatója a szövegek forrása, vagyis az egyedi szerző, akit tehetsége, alkotóereje magasabb kulturális státusba emel a többieknél, azt is jelenti, hogy a szövegek előállításában szerepet játszó többi ágens (például a szerkesztő, a tipográfus, a könyvtervező) a háttérbe szorul, csakúgy, mint a szövegek befogadója, a könyvek megvásárolója és olvasója. A szerzőségnek ez a koncepciója különböző eredetű elképzelések és intézmények bonyolult összjátéka révén alakult ki. Soroljunk fel néhányat ezek közül a források közül: Ide tartozik
- elsősorban az esztétika, mely megteremtette a zseniális alkotó fogalmát, aki nem korábbi szabályokat követve hoz létre műremeket, és nem is a múzsák külső inspirációjára hagyatkozik, hanem kivételes személyiségéből -képzelőerejéből - merítve új szabályt ad a művészetnek, az istenekhez hasonló teremtőerővel bír;
- továbbá a jog, mely kialakította a szellemi tulajdon fogalmát és a copyright (illetve a szerzői jog) intézményét, ami azon az elgondoláson alapul, hogy a különböző szerzőktől származó művek jól megkülönböztethetők, elhatárolhatóak egymástól, és objektív módon különbséget lehet tenni eredeti és utánzat/eltulajdonítás között (a jog szankcionálja a "kölcsönzések" többségét, ugyanakkor a társadalomra veszélyesnek ítélt gondolatok szerzőit is felelősségre vonja);
- a gazdaságtörténet, hiszen a könyvkereskedelem létrejötte révén válhatott a szerző olyan vállalkozóvá, aki szellemi termékeinek eladásából él;
- a könyvnyomtatás fejlődése, mert lehetővé tette, hogy egy ember művei, gondolatai térben és időben távoli sokakhoz eljuthassanak, s így a szerző sokak számára legyen közös referenciapont, illetve mert rögzítette a szövegeknek azt a megjelenítési módját, mely általában egyetlen szerzőt kapcsol hozzájuk, akinek a nevét a könyv elején fel is tüntetik; stb.
Természetesen a szerzőségnek más modelljei is éltek és élnek ezzel párhuzamosan: anonim és álneves publikációk, többszerzőjű művek vagy olyan művek, melyek esetében a szerző kilétének nem tulajdonít az olvasó jelentőséget, mégis azt mondhatjuk, hogy a szerzőségnek ez a modellje vált paradigmatikussá, és talán azt sem túlzás állítani, hogy voltaképpen a mai napig ez határozza meg azt, ahogyan a szövegekről általában gondolkodunk. A fenti felsorolásból az is kitűnik, hogy a szerzőségnek ez a képlete szorosan összekapcsolódik a szövegnek és az olvasói tevékenységnek a koncepciójával - nézzünk néhány ilyen érintkezési pontot:
- a szöveg a szerző eredeti személyiségének nyomát hordozza, ezért jól elhatárolható mások szövegeitől;
- egy szerző alkotásai önálló corpust alkotnak, melyet a szerző életrajza és szándéka tagol kisebb egységekre, vagyis művekre;
- a mű a szerző megtestesülése, s mint ilyen, sérthetetlen szerves egység, értelemegész, úgy jó, ahogy van, nem lehet belőle önkényesen kiragadni darabokat, értelmezésekor meg kell próbálni minél inkább figyelembe venni az egészet; és hozzátenni, továbbírni sem szabad, mert úgy kész, ahogyan a szerző késznek látta;
- a szerző intenciója, szándéka őrködik a szöveg értelme felett, azt másoknak - az olvasónak - nem lehet megváltoztatni, csak dekódolnia szabad a szerzői értelmet;
- a szerző meghatározza a szövege sorsát: az ő döntésén múlik például, hogy ki szabad-e újra nyomtatni, be lehet-e válogatni egy antológiába stb.
A szerzőnek és a műnek ez a kölcsönös tekintélye, kulturális tabu-voltuk többek között az, ami a posztstrukturalista elméletekben megkérdőjeleződik, s e kritika nyomán egy olyan szövegvilág képe sejlik fel, ahol a kreatív, individuális szerzőséget felváltja a név nélküli szövegáramlás, illetve a földrajzi, időbeli határokon átívelő kollaboratív produkció, a merev határokkal rendelkező művet az egymással hálózatszerűen kapcsolódó, állandóan alakuló szövegtenger és a passzív befogadót a szöveget kreatívan értelmező olvasó.
A kreatív individuális szerzőség kritikája
A szerző tekintélyvesztésével kapcsolatban a leggyakrabban idézett két mű Roland Barthes A szerző halála című röpirata (1968) és Michel Foucault Mi a szerző? című tanulmánya (1971), melyet a már korábban idézett A szavak és a dolgok kiegészítéseként írt.
Bár nagyon különböző műfajú, célú szövegekről van szó, s nem volna szerencsés egyenlőségjelet tenni aközött, ahogyan a szerzőség problematikáját tárgyalák, az mindenképpen összeköti őket, hogy hasonlóképpen összekapcsolódik bennük a szerző tekintélyének csorbítása (eredetiségének, kreativitásának kétségbevonása) a szövegek elhatárolhatóságának problematikájával és az olvasói szerep átértelmezésével.
Barthes írása szűken értve a szépirodalom értelmezésével kapcsolatos, és az irodalomkritika korabeli gyakorlata ellen irányul, mely mindent a szerzőre vezet vissza, mindig a szerzői szándék szerinti jelentést keresi, a szövegeket egymástól elszigetelve olvassa. Ehelyett egy olyan értelmezési módra tesz javaslatot, mely kiszabadul a szerző bénító tekintélye alól, s a különböző forrású szövegek összjátékából merítva alkotó módon hoz létre jelentéseket. Ugyanakkor A szerző halála az irodalomkritikánál sokkal szélesebb hatókörű: állításai a szövegek más típusaira is vonatkoztathatóak (sőt a nem nyelvi művészeti ágak kutatóira is nagy hatást gyakorolt).
Foucault a szerzőséget is az episztémének alárendelve gondolja el (lásd az előző fejezetben): adott episztémében a különböző tevékenységi területekhez különböző beszédmódok, ún. diskurzusok kapcsolódnak, s az egyén, a szerző csupán ezeknek az önmagukat elbeszélő diskurzusoknak a végrehajtója, az adott kor beszédmódjai határozzák meg, hogy mit képes mondani egyáltalán.
A szerzőség fogalmának posztstrukturalista kritikáira általában véve jellemző, hogy nyelv-, illetve szubjektumkritikai alapokból indul ki. A nyelvet Saussure nyomán olyan konvencionális rendszernek tekinti, mely nem vonatkozik közvetlenül a valóságra, mindig megelőzi a beszélőt, meghatározza, mi az, ami mondható, s így nem lehet a kifejezés, az őszinteség eszközéül használni. Barthes például így ír erről a problémáról Irodalom és jelentés című esszéjében:
"A mű mindig dogmatikus, mert a nyelv mindig állító jellegű, még akkor is, sőt, főleg akkor, amikor szónoki fogások fellegébe burkolózik. A mű mit sem őrizhet meg szerzője »jóhiszeműségéből«: hallgatásai, megbánásai, naivitásai, aggályai, félelmei - mindaz, ami a művet testvéri közelségbe hozná, a legcsekélyebb mértékben sem mentődhet át az írott tárgyba. Hiszen ha az író hozzáfog, hogy mindezt kimondja, csak azt kiáltja világgá, hogy minek szeretne látszani; nem tud kitörni egy színházias rendszerből, ahol mindig kényszer érvényesül […] az író olyan ember, akitől megtagadtatott a »hitelesség«; hiába csiszolt, gyötrődő, emberséges, sőt, akár humoros a stílus - semmivel sem győzheti le a nyelv abszolút terrorista jellegét. (Még egyszer megismétlem, ez a nyelv rendszerező természetéből fakad, s ahhoz, hogy önmagát kiteljesítse, csak érvényesnek kell lennie, nem pedig igaznak.)” (Barthes 1975: 212-213)
A szubjektumkritikai alapok pedig azt jelentik, hogy egy Descartes-ig visszevezethető filozófiai tradícióval szakítva az egyént olyasvalamiként gondolják el, ami nem képes a gondolkodás vagy a képzelet segítségével tértől és időtől független univerzális igazságokhoz jutni, nem tud kívülhelyezkedni a nyelven és a társadalmi szituáción, hanem ezeknek produktuma.
 |
A Mi a szerző?-ből vett rövid idézet talán képes érzékeltetni ezt a szemléletváltást:
"A hagyományos problémát meg kell fordítanunk: a kérdés többé nem az, hogy egy szubjektum szabadsága hogyan hatol be a dolgok sűrűjébe és miképpen ad nekik értelmet, hogy ekképpen mintegy belülről megelevenítve egy nyelvezet szabályait, eredendő szándékát valósítsa meg. A kérdés inkább a következő: hogyan, milyen feltételek és formák között lép fel ez a szubjektumnak nevezett valami a diskurzus rendjében." (Foucault 1981: 35)
Az eredeti alkotásról áttevődik a hangsúly a szerző imitáló, újrarendező, újrakombináló tevékenységére, Barthes például így ír erről: “Az írónak nem marad hátra más, mint a variáció és a kombináció tevékenysége: nincsenek alkotók, csak kombinátorok.” (Saggi critici, idézi Kelemen 1975: 256.).
A kritikusok azt is hangsúlyozzák, hogy a modern szerző történeti kategória, nem mindig volt az írott kultúra szereplője, s nem is biztos, hogy az fog maradni. És a szerzői tevékenység differenciált leírására tesznek javaslatot - például megint csak Barthes, a Kritika és Igazság című szövegben:
“Mármost, írni - ez bizonyos szempontból annyit tesz, mint szétzúzni és újraalkotni a világot (a könyvet). Gondoljunk csak arra, hogy a középkor milyen alaposan és kifinomultan szabályozta a könyv (mint antik kincs) kapcsolatát azokkal, akiknek az volt a tiszte, hogy ezt az abszolút (abszolút tiszteletben tartott) anyagot egy új beszéd segítségével megújítsák […] a középkor négy különböző funkciót rögzített a könyv körül: a scriptor (aki lemásolta anélkül, hogy bármit hozzátett volna), a compilator (aki semmit nem tett hozzá a magáéból), a commentator (aki csak azért avatkozott a lemásolt szövegbe, hogy érthetővé tegye) és végül az auctor (aki a maga gondolatait adta, mindig más tekintélyekre támaszkodva).” (Barthes 1975)
A szerző eredetiségének és újat teremtő képességének a kétségbevonása azt is jelenti, hogy előtérbe kerül a szövegek létrehozása mint időt és teret átívelő kollektív alkotás, s maguk a szövegek pedig mint sokforrású, sokszólamú, állandó változásban lévő képződmények tárulnak a szemünk elé.
Az olvasó felhatalmazása
Azt láttuk, hogy a modern szerző koncepciójában a szerző meghatározza a szövege sorsát, intenciója, szándéka őrködik a szöveg értelme felett. A szerző tekintélyének kikezdése azzal az értelmezői tradícióval való szakítást is jelenti, mely szerint a szerző mint a mű forrása meghatározza annak jelentését is, így az irodalomkritika vagy az olvasó feladata nem más, mint a szerző által determinált jelentés megfejtése. Egy olyan szövegvilágban viszont, ahol a szerző és az egységes mű tekintélye meginog, az olvasás, az értelmezés determinálatlan, produktív tevékenységként tűnik fel. "A szerző halála az olvasó születése" - írja Barthes pamfletjében (Barthes 1996b).
A szöveg határainak felbomlása
Az intertextualitás (szövegközöttiség) elméletei szerint a szövegek nem egymástól lehatárolt egységek, hanem egymással sok szálon kapcsolódó hálózatok, idézetszövevények, különböző eredetű szövegek együttesei. Bizonyos intertextuális kapcsolatokat a nyomtatott szövegek is megjelenítenek explicit módon: gondoljunk például az idézetekre és a lábjegyzetekre. A szövegek azonban ennél sokkal többféle szálon kapcsolódhatnak egymáshoz, s e kapcsolatok jó része a szerzőben nem tudatosul.
Az intertextualitás elméleteinek első megfogalmazódása a Tel Quel című folyóirat köré csopotosuló francia posztstrukturalista gondolkodókhoz fűződik. A foglamat Julia Kristeva vezette be Mihail Bahtyin polifónia-elméletére támaszkodva (Angyalosi 1996a). Bahtyin Dosztojevszkij poétikájának porblémái (1923, bővített kiadás: 1963) című munkájában Dosztojevszkij regényeit elemezve egy olyan poétikai eljárásra mutat rá, mely megingatja az esztétika alapelveit. Elemzésében megmutatja, hogy a regényekben nem mutatható ki a minden felett álló szerzői tudat, ehelyett a polifonikus elbeszélésmód egymással versengő tudatok szólamait fonja össze: "nem néma rabszolgákat teremt, hanem szabad embereket, akikben elegendő erő van ahhoz, hogy egy sorba emelkedjenek alkotójukkal, anélkül, hogy vele egyetértenének, sőt – ellene is szegülhetnek. / Dosztojevszkij regényeinek alapvető vonása az önálló, egymástól elváló szólamok és tudatok sokasága, a teljes értékű szólamok igazi, gazdag polifóniája” (Bahtyin 2001: 10). Nem egy egységes objektív világban, egységes szerzői tudat fényében megjelenő jellemekkel találkozunk tehát, hanem egyenrangú tudatok és világlátások sokasága olvad össze anélkül, hogy a határok elmosódnának köztük. Az egymással egyenrangú, egyetlen időmetszetben megjelenő különböző forrású szövegek, ideológiák, idézetek koncepciójára támaszkodott tehát az intertextualitás elgondolása, mely a francia szerzők munkáiban azonban már nemcsak egyetlen szépirodalmi szerzőre és nem is csak a szépirodalomra vonatkozik, hanem mindennemű szövegre.
Gérard Genette: Transztextualitás (1982)
Az intertextualitás hatalmas irodalma a hatvanas évek végétől napjainkig természetesen sokféle értelmezését adja a fogalomnak. Mi most egyetlen rövid tanulmányt emelünk ki, elsősorban azért, mert fogalmai jó szolgálatot tehetnek a hipertext leírásában.
Gérard Genette az intertextualitás helyett a transztextualitás terminust használja a művek határait átlépő szövegközti kapcsolatok megnevezésére (Genette 1996). Kiindulópontja, hogy a poétikai vizsgálat tárgya nem a magában álló mű, hanem a szövegek rendszere. A szövegközti kapcsolatok 5 típusát különíti el.
- Az intertextualitás terminust két szöveg explicit kapcsolatára tartja fenn, amilyen az idézet, a plágium vagy az allúzió (utalás, célzás).
- Paratextualitásnak nevezi a szöveg és fizikai környezet közötti kapcsolatot - ilyen lehet például a szerzői név vagy a műfaj megjelenítése a mű elején, egy mű korábbi változatai, kéziarat stb. - olyan szövegek tehát, melyek a különböző kiadásokban változhatnak, és kérdéses, hogy részei-e a műnek.
- Metatextuális kapcsolatnak nevezi a szöveg és a hozzá kapcsolódó kommentár viszonyát.
- Az architextuális kapcsolat a mű és műfaji társai között áll fenn, s általában az értelmező dolga, hogy megteremtse.
- A hipertextuális kapcsolat pedig transzformáció útján jön létre - ilyen például az Odüsszeia és az Aeneis vagy James Joyce Ulyssesének kapcsolata. (A hipertextualitás elnevezés itt nyilvánvalóan nem a digitális szöveghálóra vonatkozik!)
Az olvasás mint fizikai manipuláció: Barthes S/Z-je
Roland Barthes S/Z című műve (1970) egyebek mellett azért tarthat számot az érdeklődésünkre, mert benne Barthes fizikailag is láthatóvá teszi azt a feszültséget, mely a könyvforma tradíciója és szöveg egységét, lineáris rendjét nem tisztelő, produktív olvasás gyakorlata között van. A kötet Balzac Sarrasine című novelláját elemzi, s ehhez sajátos formában közli Balzac szövegét: 561 apró, számozott egységre bontja, és ezeket az egységeket többféleképpen rendezi el különböző olvasási szempontok szerint.
Bevezető tanulmányában Barthes egy sokat idézett szembeállítást tesz: a szövegek két csoportját különíti el: a lezárult jelentésű klasszikusokat ("olvasható szövegek") és az olvasó produktív közreműködését, íróvá előlépését lehetővé tevő, állandóan keletkezőben lévő "írható szöveget". Ez a szembeállítás érthető úgy is, mint a fejezetben eddig körvonalazott két textualitás-koncepció ütköztetése, a modern, szerző- és műcentrikus beállítódás kritikája és javaslat egy szöveghatárokat elmosó, befogadópárti szemléletre.
Barthes Balzac novelláját a klasszikus szöveg példájaként elemzi, s megmutatja, ennek értelmezése során milyen "tekintélyromboló" eljárásokhoz folyamodhat a kritikus, hogy elevenné tegye a megmerevedett jelentésű szövegeket:
- nem lezárni akarja a jelentést, hanem felmutatja a jelentések pluralitását;
- nem értelemegészként tekinti a szöveget, hanem bejárja a jelentésszálakat;
- az egyedi szöveget nem rendeli alá semmilyen modellnek, hanem a bejáratként tekinti a szövegek intertextuális hálózatába;
- kommentárjával "csillagokká repeszti szét a szöveget" - ezeket az olvasási egységeket nevezi Barthes lexiáknak, s ezeket rendezi új és új konstellációkba az értelmezés során, amikor is a kommentált szöveg és a kommentár egymás mellé rendelődik;
- ez a széttördelés, a szöveg ilyen manipulációja rámutat, hogy a szöveg minden megjelenítése bizonyos fokig "természetellenes".
A szövegvilág új képe és a technológia
A fent idézett teóriákban a szerzői nevek által feldarabolt, diszkrét szövegegységekből - művekből - álló strukturált szövegvilág képét felváltja az anonim textualitás olyan modellje, ahol a szövegek eredete bizonytalan és határai képlékenyek. A digitális hipertext technológiája (és különösen a www-en megvalósuló változata) a nyomtatott szövegek világához mérve láthatóbbá teszi ezt a modellt, s hozzájárul ahhoz, hogy ez a modell váljon paradigmatikussá: hangsúlyozza az intertextuális kapcsolatokat, megsokszorozza szöveg és metaszöveg (kommentár) együttes jelenlétét, érzékelhetővé teszi a paratextusok változékonyságát, a szöveg könnyű manipulálhatósága, másolhatósága és újraközölhetősége révén elszakítja a szövegeket szerzőjüktől, állandóan változó karaktert kölcsönöz nekik és közelíti egymáshoz az olvasói és a szerzői jogköröket stb.
A hipertext teóriája sokat köszönhet a fenti elméleteknek (e tartozást jelezheti például, hogy a hipertext információs egységeit Barthes nyomán szokás lexiának is nevezni), ugyanakkor óvatosan kell bánnunk a szövegelméleti koncepciók és a hipertext jelensége közötti párhuzamok megvonásával. Hiszen például nem feledkezhetünk meg arról, hogy az intertextuális kapcsolatoknak a hipertext linkjei is csak kis töredékét jeleníthetik meg, vagy hogy az olvasó produktivitása az irodalomelméletben jóval gazdagabb mentális folyamatokat jelent, mint a bejárási útvonalak megválasztását vagy a szövegelemek újrakombinálását.
Ajánlott irodalom
Angyalosi Gergely: Az intertextualitás kalandja. In: Helikon. 1996/1-2: 3-9.
Roland Barthes: A műtől a szöveg felé. In: A szöveg öröme. Budapest: Osiris, 1996.
Roland Barthes: A szerző halála. In: A szöveg öröme. Budapest: Osiris, 1996.
Roland Barthes: S/Z. Budapest: Osiris, 1997.
Gilles Deleuze – Félix Guattari: Rizóma. In: Bókay Antal et al. (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása – A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig. Budapest: Osiris, 2002, 70-86. o.
Michel Foucault: Mi a szerző? In: Világosság. 1981/7; ill. In: M. Foucault: Nyelv a végtelenhez: Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Debrecen: Latin Betűk, 1999.
Gérard Genette: Transztextualitás. In: Helikon. 1996/1-2.
Feladatok
Esszékérdések
1. Barthes az S/Z-ben ezt írja: “A pluralitás igenlésén alapuló kommentár nem "respektálhatja" a szöveget.” Értelmezze ezt a kijelentést és magyarázza meg, hogy hogyan jelenik meg a respektus hiánya az S/Z novella-elemzésében.
2. Barthes több írásában is amellett érvel, hogy a szövegeket nem egy individuális szerző produktumaként kell vizsgálni, hanem kollektív alkotásként. Milyen érvek szólhatnak emellett?
3. Genette a transztextuális kapcsolat 5 fajtáját különbözteti meg. Keressen példákat az interneten olyan linkekre, melyek megfeleltethetőek ezeknek a kapcsolatoknak (nem muszáj szépirodalmi szövegek között keresni). Magyarázza meg a példákat.
4. Miben különbözik az olvasó "produktivitása" nyomtatott szöveg olvasása és egy hipertextrendszerben való barangolás esetén?
5. Olvassa el Deleuze és Guattari esszéjét a rizómaszerűen növekedő szövegvilágról: Mennyiben alkalmazható ez a metafora az internetre?
Projektfeladatok
1. Az első anyagokat most már fel lehet tölteni. Tekintsék át, ami eddig elkészült, és beszéljék meg, mit volna érdemes megváltoztatni. Áttekinthető a rendszer? Nincs szükség a különböző szövegek stilisztikai összecsiszolására? Megfelelőnek találják a szöveges és a nem szöveges elemek arányát?
2. A megbeszéltek alapján fogalmazzanak meg irányelveket az eddigi anyagok változtatásához és a további anyagok elkészítéséhez.
6. Nyomtatott "hipertextek" a szépirodalomban
A szépirodalom is felrajzol olyan szöveguniverzumokat, amelyek például kétségbe vonják a mű részeintek rögzített rendjét, a szerző mindenhatóságát, előtérbe állítják az olvasó szerepét a szöveg létrehozásában vagy ellentmondanak a lineáris építkezés hagyományának. Ezeket a műveket mai szemmel úgy is láthatjuk, mint a digitális szövegek szellemi előképeit, s ahogy a definíciós kérdéseknél már utaltunk rá, a mai irodalomértelmezés sokszor magát a hipertext terminust is használja az elágazásokat tartalmazó vagy a linearitással kapcsolatos olvasói várakozásokat másképpen provokáló szépirodalmi szövegekre (akár olyan klaslszikusokra is, mint a Bébé elbeszélését és Medve kéziratát összefonó Iskola a határon: Fűzfa 2006).
A digitális textualitás némely sajátosságát megelőző hagyományból utalhatunk például azokra a kísérletekre, melyek a könyv médiumával is szakítanak.
 |
Vannak azonban olyan szépirodalmi szövegek is (elsősorban regények a XX. század második feléből) - s ezek talán még izgalmasabbak is a fenti kísérleteknél -, melyek a könyv fizikai egységét nem bontják meg, de olyan rendhagyó poétikai eljárásokkal élnek, melyek arra hívják fel az olvasót, hogy szakítson regényolvasási szokásaival és gondolkodjon el azokról a természetesnek vett beidegződéseiről, melyek a könyvformához, illetve a regényolvasáshoz kötődnek.
Temesi Ferenc Por (1986-87) című regénye szótár (vagy lexikon) formájú: a két kötet szócikkeket sorakoztat fel a címszavak ábécérendjében, melyekből egy családtörténet rajzolódik ki: a Porlódon (ami többé-kevésbé Szegeddel azonosítható) élő szótáríró, Szeles András családjáé a XIX. század elejétől az 1980-as évekig. A szócikkeket keresztreferenciák kötik össze, azaz az olvasó dönthet, hogy elejétől a végéig olvassa a két kötetet vagy az utalásokat követve kalandozik a regény világában. Akárhogy is dönt, nem időrendben előadott történetet vagy történeteket fog kapni, hanem olyan töredékeket, epizódokat, melyek csak részben kapcsolhatók folyamatos eseménysorrá, s elsősorban a szereplők ismétlődése, illetve a helyszín azonossága kapcsolja össze őket. A Por műfaji kísérletében ilyenképpen egy kelet-magyarországi település másfél évszázadának szubjektív enciklopédiája (de nem krónikája) kapcsolódik össze egy önéletrajzi elbeszélés epizódjaival (de nem önéletrajzzal).
A linearitás megtörése és a világteremtés paradoxonai posztmodern regényekben
Temesi regényében a szótárforma kizökkent a bevett olvasási szokásokból, olyan formában tálalja a porlódi történettöredékeket és anekdotákat, ami a társadalmi tablót rajzoló XIX. századi nagyregényektől épp úgy különbözik, mint a XX. század szubjektív prózáitól. Ugyanakkor mégis a modern regény hagyományaiból táplálkozik - egyebek mellett azért, mert a sajátos forma, a többféle olvasási útvonal felkínálása nem sérti meg benne az ábrázolt világ épségét. Sőt, azt mondhatjuk, hogy az enciklopédiaszerű elrendezés inkább megerősíti Porlód világszerűségét: úgy olvashatjuk a könyvet, mintha egy valóban létezett és létező világról szóló információk, történetek, reflexiók gyűjteménye volna.
Vannak azonban olyan regények, melyekben a linearitással való szakítás összekapcsolódik a bennük felépített fiktív világ vagy világok "leleplezésével". A egyenes vonalú építkezés megtörése, a szerzői szerep ironikus kiforgatása és a könyvformára való reflexió ezekben a regényekben egy olyan posztmodern poétika részei, mely újra és újra felfedi az irodalom képzeletbeli világainak nyelvi természetét és teremtett voltát. Ennek a poétikának gyakori jellemzője a matrojskababa-szerűen egymásba ékelt történetek halmozása, a narratíva különböző szintjeinek egymást tükrözése vagy ismétlése (mise-en-abyme), a különböző horizontok logikailag képtelen összekapcsolása, egymásba csúsztatása (metalepszis).
A magyar irodalomban ezzel a poétikával rokonítható Esterházy Péter Termelési-regény (kissregény) című könyve (1979). A regényben két történetszál kapcsolódik össze: a szocialista realista termelési regény műfaját parodizáló történet, melynek főhőse Tomcsányi Imre, egy állami vállalt programozója, és az ehhez a történethez fűzött jegyzetekben formálódó elbeszélés, mely az író, a "mester" hétköznapjairól, magának a könyvnek a keletkezéséről mesél. Az olvasó tehát itt is dönthet, hogy a termelési regényt és a rákövetkező személyes történetet egymás után olvassa-e, vagy "főszöveg" és az annál kétszer hosszabb terjedelmű jegyzetapparátus között ugrál. A két történet önmagába zártáságát nemcsak a lábjegyzetes szerkezet bontja meg, hanem az idézetek, pastiche-ok, intertextuális utalások tömkelege is. Többféle eljárás is kétségbe vonja tehát a mű elemeinek rögzített rendjét, illetve a mű magába zártságát.
A linearitás megtörése és a teremtett regényvilág ontológiai épségének megcsorbítása közötti kapcsolat talán legtöbbet idézett példája Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regénye (1979, magyarul: 1985). Calvino nem a szöveg sajátos elrendezésének eszközét használja, mint a szótárregény vagy a főszöveg-jegyzetapparátus szerkezetet mintául választó könyv, hanem olyan sajátos cselekménybonyolítással találkozunk a regényben, mely a könyv és mű egységével, a dramaturgiával, a fejezetek szerepével, a hősválasztással és egy sor egyéb tradicionális regényelemmel kapcsolatos olvasói várakozásra rácáfol. A kerettörténet főhőse a második személyben megszólított Olvasó, aki megvásárolja Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényét, de amint beleélné magát a történetbe, kiderül, hogy a könyv csak a regény első fejezetét tartalmazza. A becserélt könyvvel sem jár jobban, ez megint csak egy első fejezetet tartalmaz, egy másik regényét, és így tovább. Az Olvasónak végig nem adatik meg, hogy egyetlen egy regényt is végigolvasson: a kerettörténet fejezetei közé illeszkedő tíz fejezetben elkezdődő tíz különböző történet mindig a feszültség csúcsán szakad meg, hogy átadja a helyét egy másik történetnek (ezért nevezik Calvino művét csapdaregénynek is - McHale 1987). Calvino művének egyik fő témája tehát maga az olvasás, de különböző pontjain ezen kívül is számtalan esszészerű betétet találunk az irodalom működésmódjáról - például a szerzőről, a cselekménnyel kapcsolatos elképzelésekről stb. Ahogy a Termelési-regény esetében, úgy itt is magába olvasztja a könyv a róla szóló reflexiót, kritikát, kommentárt. Igaz ugyan, hogy a fejezetek világa, cselekménye, stílusa, illetve a bennük megidézett regényműfajok élesen elkülönülnek egymástól, legalább ennyire mondhatjuk azt is, hogy nehéz határt vonnunk közéjük, mert motivikus ismétlődések, tükrözések, megsokszorozások kapcsolják össze őket egymással és a regény egészével. Calvino regényére is igaz tehát, hogy olyan szöveguniverzumot teremt, melyben a mű részeinek rögzített rendje megkérdőjeleződik, szépirodalmi szöveg és kommentár (Genette kifejezésével textus és metatextus) hierarchiája felbomlik, a mű határai relativizálódnak, és amely színre viszi az olvasó várakozásait, kreatív szerepét.
Milorad Pavic Kazár szótár: Százezer szavas lexikonregény című műve (1984, magyarul 1987) a fenti regényeknél is radikálisabban él a nem-lineáris szerkezettel, és rendkívül komplex módon kérdez rá nemcsak a könyv és a mű egységével kapcsolatos várakozásainkra, hanem azoknak a szimbolikus jelentéseknek egész sorára is, melyek tradicionálisan a könyvhöz kapcsolódnak. "A kazár kérdés szótára" egy bevezetővel és két appendixsze egészül ki, melyek hagyományosan építkező lienáris szövegek. A bevezető jelöli ki azt a kontextust, melybe a szótár szócikkei illeszkednek, afféle mankóul szolgál, hogy aztuán az olvasó valóban kedvére kalandozzon a keresztreferenciákkal sűrűn ellátott szócikkek között.
"Ekként a olvasó úgy haszálhatja a könyvet, ahogy a legmegfelelőbbnek találja. Egyesek majd, akár bármelyik más lexikonban, azt a szót vagy nevet fogják benne keresni, amely adott pillanatban érdekli őket, mások viszont olvasmánynak veszik ezt a könyvet, amelyet teljes egészében, elejétől végéig egyhuzamban kell elolvasni, hogy teljes képet nyerjenek a kazár kérdésről és a vele összefüggő személyiségekről, dolgokról és eseményekről." (XVI)
A könyv az "elveszett eredeti" fikciójára épül: úgy mutatja be magát, mint egy 1691-ben keletkezett "őskiadás" rekonstrukcióját. A Daubmannus-féle őskiadás mindent megpróbált összegyűjteni, amit a kazárokről akkor tudni lehetett, különös tekintettel az ún. kazár hitvitára. A bevezetőből megtudjuk, hogy a VII-X. század között a Fekete- és Kaszpi-tenger között húzódó ismeretlen nyelvű és vallású (valóban létezett) kazár birodalom egyik vezetője a legenda szerint álmot látott, és udvarába hivatott egy dervist, egy rabbit és egy szerzetest, hogy magyarázza meg az álmát, s az ő magyarázatuk alapján akart dönteni arról, hogy melyikük vallását vegye fel a birodalom - ám döntéséről, csakúgy, mint a kazárok későbbi sorsáról mit sem tud az utókor.
Ennek a legendának az elemei köszönnek vissza a szócikkekben, melyek három könyvre oszlanak: a Vörös könyv a keresztény források anyagát tartalmazza, a Zöld könyv az iszlám forrásokét, a Sárga pedig a héber anyagot.
 |
A kazárok története és a könyv története tükörszerű viszonyban van egymással, amit sok epizód megerősít. A keresztény források beszámolnak például a Nagy Pergamen-mondáról, mely szerint egy Konstantinápolyba küldött követ bőrére rátetoválják a kazár történelmet és helyrajzot, de ennek egy része elvész, mert valami bűnért lecsapják a követ egyik karját, aki végül "abba halt bele, hogy a bőre, amelyre a kazár történelem volt írva, iszonyatosan viszketni kezdett. Az tűrhetetlen viszketegség miatt megváltás volt számára a halál: végre kibújik a történelemből." (44)
A források megsokzorozása és az így létrejövő, egymás variációinak ható, de sok ellentmondást tartalmazó szócikkek azt a benyomást erősítik, hogy minden fellelhető szöveg csak lábjegyzet az eredeti történethez, ami rekonstruálhatatlan. Ugyanez áll az eredeti könyvre is:
"Daubmannus kiadásának olyan fontos címszavai, mint Cirill, Júda Halévi vagy Juszuf Maszúdi és mások, itt nem ugyanazokon a helyeken szerepelnek, mint a Kazár szótár első kiadásában. Ez mindenképpen a legfőbb hiányossága ennek a szótárnak a Daubmannus kiadásához képest, mert csak az teremtheti újra a világot, aki a helyes sorrendben tudja egy könyv részleteit olvasni. Mivel azonban Daubmannus betűrendjét lehetetlen rekonstruálni, nem tehettünk mást." (XV)
Ha azonban a tudás töredékes és nézőpontfüggő, a ismeretek teljességét megtestesítő könyv pedig nem állítható helyre, többé semmi sem akadályozza meg, hogy bárki kiegészítse: "Lezáratlan könyv; ha letettük, hozzá lehet írni: ahogy megvan az egykori és a mostani szerzője, a jövőben is újabb írói, folytatói és kiegészítői akadhatnak." (XV) Azt a kijelentést, hogy a könyvnek nincsen végleges, kanonikus formája, megerősíti a közlés módja: a kötet két változatban (női és férfi) jelent meg, melyek között apró eltérés van a szövegben és borítón.
Kérdések a nyomtatott szépirodalmi "hipertextek" webes megjelenítésével kapcsolatban
Az itt említett regények, s azok között is különösen Pavic valós és fiktív forrásokat összemosó, a könyv kanonikus státusát kétségbe vonó, rizómaszerűen burjánzó, elvileg bárki által folytatható szövegvilága és a digitális textualitás között jól láthatóak a párhuzamok. Az embernek az lehet az érzése, hogy ezek a könyvformát vagy a lineáris szerkesztést provokáló művek szinte maguktól kívánkoznak a digitális közegbe, hogy kiteljesüljenek a kombinatorikus felépítésben, a lábjegyzet- vagy a szótárszerkezetben rejlő lehetőségek.
A hipertext-szépirodalom digitalizálása azonban sok kérdést felvet. Az egyik például az, amiről már az előző fejezet végén esett szó: ezek a művek általában feltűnően sok intertextuális kapcsolatot mozgósítanak, s digitalizálásuk esetén felmerül, hogy ezek közül mit érdemes megjeleníteni, illetve hogy néhány intertextuális kibővíthetőség megjelenítése nem zár-e el a figyelem elől más, hasonlóképpen termékeny szövegközötti kapcsolatot.
Ha csak a nyomtatott szövegben jelzett nemlineáris kapcsolódások (főszöveg-jegyzet kapcsolat, keresztreferenciák stb.) megjelenítésére vállalkozunk, akkor is felmerül egy fontos probléma. A digitális megjelenítés esetében ugyanis arról kell lemondanunk, amit e könyvek, bár kényszernek tüntetnek fel, mégis kiaknáznak: a nyomtatott szöveg elemeinek kötött sorrendjéről. A digitális feldolgozás - látszólag talán a mű intencióinak megfelelően - nemcsak jelzi e rend esetlegességét, hanem fel is számolja az elemek rögzített egymásutániságát, így azonban kénytelen lemondani e művek esztétikai hatásának egyik legfontosabb eleméről: a nemlineáris kapcsolatok és a könyvforma feszültségéről.
Természetesen az irodalmi nűveknek (hipertext-formájúnak és tradicionálisnak egyaránt) létezik ennél komplexebb és izgalmasabb digitális feldolgozása - a kritikai kiadásoktól a multimédiás megjelenítésekig. Ezekről a következő fejezetben lesz szó.
Ajánlott olvasmányok
Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán az utazó. Budapest: Európa, 1985.
Esterházy Péter: Termelési regény. Budapest: Magvető, 1979.
Temesi Ferenc: Por I-II. Budapest: Magvető, 1986, 1987.
Milorad Pavic: Kazár szótár. Újvidék: Fórum, 1987.
Gyuris Norbert: A szerzőség problematikája Italo Calvino nyomtatott hipertextjében. In: Partitúra. 2006/1: 81-98.
Kappanyos András: Irodalom a digitális közegben. In: Literatúra. 2003/1: 59-79.
Hans Robert Jauss: A hitvita. In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei V., Pécs: Jelenkor, 1997: 143-179.
Hans Robert Jauss: Egy posztmodern esztétika védelmében (Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán az utazó). In: H. R. J.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Budapest: Osiris, 1997: 236-268.
Ajánlott linkek
Bónusz
Feladatok
Esszékérdések
1. Olvassa el az ajánlott négy regény egyikét, és mutassa be, hogyan szakít a hagyományos regény linearitásával. Hogyan képzeli el a regény hipertextes megvalósítását?
2. Keressen további olyan (nyomtatott) irodalmi műveket, melyeket a hipertext "elődjének" tekinthetünk. Mutassa be őket, és magyarázza meg, hogyan kapcsolhatók a hipertexthez.
3. Értelmezze és kommentálja a következő idézetet, mely Esterházy Pétertől származik:
" [...] a linearitás fölbontását (ami úgy 30 évvel ezelőtt nagyon is foglalkoztatta az irodalmat, Cortazár etc.) sokkal gazdagabban (és könnyebben!) lehet megcsinálni a hipertextben, vagy történet-elágazásokba bonyolódni vagy bonyolítani az olvasót. Csak ez mintha nem volna nagyon érdekes. Nem hoz sokat a konyhára. (Lehet persze, hogy csak engem nem érdekel.) / Ebben az értelemben az Internet valamiféle nyugodtságot adhat az irodalomnak, hogy ti. az említett irányokba nem érdemes nagy erőfeszítéseket tenni, a háló erre sokkal alkalmasabb. Egy-két dolgot mindenképp világosabbá tesz. Pl. hogy minden intertextuális, mutatja azonnal egy szöveg mindenképp meglévő “tágulási” lehetőségeit. Vagy jól jelzi a fiktív - nem fiktív határának elmozdulását vagy feloldódását."
4. Nézze meg a Kazár szótár hipertextes feldolgozását (vagy más hasonló műét), és magyarázza meg a nyomtatott könyv és a digitális megjelenítés kapcsolatát.
Projektfeladatok
1. Döntsenek arról, hogy milyen szempontok alapján válogatnak külső linkeket. Induljanak ki abból, hogy mi a célja a külső linkeknek: Háttéranyagot akarnak elérhetővé tenni? A további tájékozódást akarják segíteni? Hasonló oldalakat akarnak összegyűjteni? Vagy éppen hogy ellensúlyozni akarják velük a rendszer természetét (pl. didaktikus célú, tudományos oldalakhoz játékosabb, szépirodalmi stb. anyagok vagy fordítva)?
2. Döntsék el, hogy milyen elemekhez kapcsolódjanak külső linkek. Elképzelhető, hogy egyetlen linkgyűjteményből lehessen csak kilépni a rendszerből, vagy minden oldalhoz, témához is kapcsolhatnak linkgyűjteményt, de az is lehet, hogy egyes szavakra, képekre kattintva is különböző külső weboldalakra jut a felhasználó. Vitassák meg, melyik megoldás mellett milyen érvek szólnak. Készítsék el a külső linkeket az elkészült anyagokhoz.
7. A digitalizált könyvtől a chatroomig - a szöveg és a szerzőség változatai a hipertextben
Az eddigiek alapján foglaljuk össze azokat a legfontosabb állításokat, melyeket a hipertextről szóló szakirodalom a szöveg és a szerzőség változásaival kapcsolatban általánosságban megfogalmaz.
- a hipertext virtuális, nem-lineáris szöveg:
- linkeket tartalmaz, így "háromdimenziós" szövegteret képez;
- a publikált szöveg is könnyen manipulálható és újraközölhető;
- a szöveg formája nem rögzített, állandóan változik; nem csak a határain képes bővülni, hanem mindenütt, s így általában nincs is értelme elejéről, végéről, közepéről beszélni;
- a szövegegységek a nyomtatott szövegnél jóval változékonyabb paratextuális környezetben jelennek meg;
- a különböző eredetű szövegek határai bizonytalanok, akár láthatatlanok, azaz a hipertext dominánsan intertextuális;
- a hipertext emiatt műellenes és antikanonikus;
- az olvasói és a szerzői szerep konvergál a hipertextes környezetben:
- az interneten - legalábbis ami a publikáció tényét illeti - bárki szerzővé válhat, illetve mindenki hol az egyik, hol a másik szerepben tűnhet fel;
- az olvasónak több szinten is aktívabb szerep jut, mint a nyomtatott szöveg esetében: linket aktivizál vagy létre is hozhat, saját szövegét az olvasott szövegével azonos felületen jelenítheti meg úgy, hogy vizuálisan nem feltétlenül különülnek el;
- a szerzőség tartalma is változik: a hipertext szerzője lineáris szöveg helyett egy "háromdimenziós" teret tervez;
- a szerző szövege sorsát kevésbé tudja befolyásolni, mint a nyomtatás világában;
- az individuális szerzőség helyett a kollaborációra esik a hangsúly - nem feltétlenül egy-egy szövegegység létrehozásában, hanem nagyobb egységeket figyelembe véve;
- a változékony paratextus miatt a szerzői név eltávolodik a szövegtől; ez, illetve a sok hipertexttípust jellemző anonimitás még inkább a háttérbe szorítja a szerzőség jelentőségét;
- új, a szerző és az olvasó korábbi fogalmai szerint besorolhatatlan tevékenységek jelennek meg: egy hipertext-rendszerhez szükséges anyaggyűjtés, új architektúrába szervezés, linkek gyártása stb. egyfajta új szerkesztői tevékenység felértékelődését jelenti.
Ezek a kijelentések a hipertext elvi lehetőségeivel kapcsolatosak, de természetesen nem feltétlenül igazak minden megvalósult formájára. Ahogy korábban utaltam rá, a hipertext rugalmas közeg, s különböző célokhoz, kulturális meggyőződésekhez alkalmazható. Az, hogy mennyire radikálisnak látjuk a szöveggel, olvasói, szerzői szerepekkel kapcsolatos változásokat, attól is függ, hogy milyen hipertextrendszert, illetve a világot behálózó hipertext mely metszetét tesszük vizsgálat tárgyává. Nézzünk most meg erre néhány - elsősorban irodalommal kapcsolatos - példát.
A mű respektálásának fokozatai
Ha fel akarunk állítani egy skálát,
 |
A következő fokozatot a digitális könyvtárak jelenthetik.
 |
A digitális könyvtárak mellett a bölcsészettudomány számára a hipertext egyik legfontosabb hozadékát az elektronikus kritikai kiadások jelentik,
 |
Különleges esetet képvisel a hipertext-szépirodalom - azok a szépirodalmi alkotások, melyek digitális közegre készülnek. Ezek a művek úgy is tekinthetőek, mint a hipertext lehetőségeit kutató műhelymunkák, már csak azért is, mert általában explicit módon reflektálnak a közegre, amiben íródnak. A műfaj két "klasszikusa" Michael Joyce: afternoon: a story (1987, CD-ROM-feldolgozás: 2001) és Shelley Jackson Patchwork Girl (1995, CD-ROM-feldolgozás: 2000) című műve. A műfaj legambiciózusabb magyar képviselője Farkas Péter Gólem című esszéregénye, mely interneten hozzáférhető. Ezek a művek olyan szabadon bebarangolható teret hoznak létre, melyben az olvasó szabadsága az útvonalválasztásban korlátlan, s jól érzékeltetik azokat változásokat, melyek a szöveg hagyományos architektúrájának eltűnésével következnek be: relativizálódik a szöveg kezdő- és végpontja, nincsenek rögzített távolságok az elemek között, ami persze radikális esztétikai következményekkel is jár. Kérdés például, hogy ezek a játékra felhívó szövegvilágok összeegyeztethetőek-e olyan esztétikai minőségekkel, mint a tragikum (vö. Kappanyos 2003: 78), illetve hogy ez a számítógépes játékok világszerűségét idéző interaktivitás összeegyeztethető-e a fikció világszerűségével, vagy éppenséggel lehetetlenné teszi a beleélést.
A hipertext-szépirodalom művei a linkek révén aktivizálják ugyan az olvasót,
 |
Más a helyzet a kollektív hipertext-szépirodalommal: ezek a webes vállalkozások valóban olyan szövegtereket hoznak létre, ahol a folyamatosan alakuló "mű" olvasói szerzők is egyben: szabadon alakíthatják mások fejezeteit és újabb részeket fűzhetnek a már meglévőkhöz. A kollektív írás eme terei kicsiben leképezik a web hatalmas szöveghálójának életét, ugyanakkor a közösen írt mű határai kivehetőek maradnak.
A nyomatott irodalmi műveket feldolgozó hipertextek (weboldalak vagy CD-ROM-ok) általában nem adnak különösebben nagy szabadságot a felhasználónak, s abban is a kritikai kiadások rokonai, hogy általában egy kanonikus művet állítanak a középpontjukba. Ennek a műnek a határait, zárt rendjét ugyanakkor elbizonytalanítják, amikor többféle bejárási útvonalat tesznek lehetővé linkek segítségével, illetve a művet egy gazdag intertextuális hálóba helyezik: metatextusokat, rokon szövegeket, más műfajú feldolgozásokat vagy multimediális anyagokat kapcsolnak hozzá. Ellentétben a kritikai kiadásokkal, ahol tradicionálisan meghatározott, hogy milyen szövegek egészíthetik ki a feldolgozott művet (szerkesztői jegyzetek, szövegváltozatok stb.), s ezekhez általában kiszámítható tipizált linkek vezetnek (elvégre tudományos célú feldolgozásról van szó), az ilyen feldolgozások nagyobb teret engednek a kreativitásnak, a képzelőerőnek, az asszociatív kapcsolatoknak, a diszciplínák határait átjáró társításoknak, s így akár egy új műalkotás felfedezésre váró teréhez is hasonlíthatnak. Ezek a hipertextek a szerzőség számtalan változatát felvonultatják: a feldolgozott mű kanonikus szerzőjétől a műhöz kapcsolódó kommentárok szerzőin keresztül a hagyományos könyvszerkesztőénél sokoldalúbb munkát végző hipertext-szerkesztőig.
A bölcsészettudomány tárgya
Az eddig felsorolt hirpertexttípusok - még ha különböző mértékben és módon is - mind "műtisztelőek". Radikálisan más szövegterekkel inkább akkor találkozunk, ha a feldolgozások, adaptációk helyett az új internetes szövegtípusok némelyikére (például a blogokra, képmegosztó oldalakra, fórumokra, chatszobákra) vagy esetleg az internet egészére mint kollaboratív projektre irányítjuk a figyelmünket (mi is ezt tesszük majd a következő fejezetben). Ez a perspektíva-váltás egy fontos kérdéssel szembesít: hogyan viszonyul egymáshoz a bölcsészettudomány hagyományos szemléletmódja és eszköztára egyfelől és azok az új szöveggel, olvasással, írással kapcsolatos tapasztalatok másfelől, melyek a hipertexthez kötődnek? Az irodalomelmélettel foglalkozó fejezetben láttuk, hogy a digitális hipertexttől függetlenül is sok gondolkodó szorgalmazta, hogy a mű- és szerzőközpontú szemléletet váltsa fel egy szövegek és szerzők összjátékára érzékeny interpretációs gyakorlat. Egy olyan szövegvilág megjelenése, melyben többé nem a zárt, szerzővel rendelkező irodalmi alkotás játszik paradigmatikus szerepet, a bölcsészettudományt mindenesetre új önmeghatározásra késztetheti.
Természetesen nem csak egyféle válasz adható erre a dilemmára. Egy lehetséges válasz az, hogy a bölcsészet továbbra is a kanonikus műveket állítja vizsgálata középpontjába, és a hipertextes környezetet ezeknek megismerő eszközeként aknázza ki - például a tudományos publikációkhoz való hozzáférésre vagy egy mű többféle értelmezési kontextusának kijelölésére, multimédiás feldolgozására vagy egyéb oktatási célokra használja. Horváth Iván például, aki a régi magyar irodalom kutatója és az elektronikus kritikai kiadások szakértője, arról ír, hogy a hipertextes, hipermédiás feldolgozás nem változtat azon, hogy "a műveket magukat akkor is hagyományosan kell befogadnunk", és az oktatási segédanyagoknak kifejezetten a hagyományos befogadást kell előmozdítaniuk (Horváth 2000: 95).
Egy másik, ezzel homlokegyenest ellentétes megközelítés szerint az új információs környezet arra kényszeríti a válságba jutott bölcsészetet, hogy definiálja újra tárgyát, és a szerző- és műközpontú szemléletmódot váltsa fel az új kommunikációs formák vizsgálata. Nyíri Kristóf, akinek filozófiatörténészi érdeklődése az utóbbi években egyre inkább az új kommunikációs technológiák értelmezése felé fordult, így ír erről: "A válság megoldódik, amennyiben a bölcsésztudományok fokozatosan az új médiumok felé fordulnak, és eleddig ismeretlen és még nem kutatott kommunikációs módokat vizsgálnak: az elektronikusan-digitálisan közvetített hangot, a digitális mozgóképet, a változékony, nem-lineáris szöveget, a multimediális-interaktív hálózódást." (Nyíri 1996: 3)
Változatok szerzőségre
A fejezet elején már vázoltuk, hogy a szerzőséggel kapcsolatban milyen változásokat szoktak a hipertext értelmezői felsorolni. Nézzük most meg ezt a kérdést egy kicsit részletesebben, elsősorban abból a szempontból, hogy a szerzőség milyen aspektusait érintik a megállapított vagy megjósolt változások.
Az egyik legtöbbször felmerülő szempont, hogy a hipertextes környezetben láthatóvá és dominánssá válik az individuális alkotással szemben a szerzői kollaboráció. A különböző eredetű szövegek együttes jelenléte egy hipertextrendszerben diakrón és szinkrón "együttműködést" is jelent: az egy felületen megjelenő szövegek keletkezése között akár évezredek is eltelhetnek, másfelől pedig hatalmas földrajzi távolságokra élő szerzők között jöhet létre egyidejű együttműködés. Az interneten épülő hipertextrendszerek állandóan változóban lévő, elvileg akár soha le nem záruló közös produkciók, melyek a tudás előállításának és ellenőrzésének új mintáit hozzák létre.
A változások egy másik aspektusa a szerzői tevékenységet érinti. Volt szó róla, hogy a modern szerző felértékelődésével párhuzamosan a háttérbe szorul a nyomtatványok előállítási folyamatának többi szereplője. A szerzőre gyakran úgy gondolunk, mint aki a tartalomért "felel" (amit elsősorban szövegesnek gondolunk el), s a tartalom megjelenítését és annak a szakértőit másodlagosnak tekintjük. A hipertext - egyebek mellett éppen a médium újdonsága miatt - újra az előtérbe állítja a megjelenítés kérdését, és érzékletessé teszi, hogy tartalom és megjelenítési mód szorosan összefügg egymással (a könyvformában épp úgy, mint a digitális környezetben). Így sokkal jobban rálátunk azoknak a szerző-voltára, akik például a megjelenítés kereteit megszabó szoftvereket írják, előtérbe kerül azoknak a tevékenysége, akik meglévő anyagok elrendezésével foglalkoznak stb. A hipertextrendszerek tehát a szerzőséget igen komplex tevékenységként mutatják fel: a szövegek írása mellett a kompiláció, elrendezés, de még a programozás is beletartozhat, ami megint csak a szerzőség kollaboratív nézetét erősíti.
Amennyiben a szerzőt úgy definiáljuk, hogy ő az, akinek a szövegei nyilvánosságra kerülnek, a digitális textualitás korában megint csak mélyreható változásokat figyelhetünk meg. Az a folyamat, hogy egyre nagyobb tömegek válhatnak szerzővé ebben az értelemben, ugyanakkor hosszú előtörténetre megy vissza. Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában című, rendkívül nagyhatású esszéjében (1936) például arról ír, hogy a napilapok születésével egyre nagyobb igény lett az oldalakat megtöltő publikációkra, s így egyre többeknek lett lehetősége arra, hogy véleményüket nyilvánosan megfogalmazzák: "alig van olyan dolgozó európai, aki elvben nem találhatna alkalmat valamilyen munkatapasztalat, panasz, riport vagy más efféle publikációjára. Ezzel kezdi elveszíteni alapvető jellegét a szerző és közönség közötti megkülönböztetés" (Benjamin 1969: 321)
Benjamin megfigyelése, mely szerint a sokszorosítás technológiáinak forradalma nemcsak azzal jár, hogy egyre többekhez jut el az információ, hanem ahhoz is vezet, hogy egyre többen lehetnek szerzővé, s így a szerzői, illetve olvasói szerep funkcionálissá válik, esetről esetre felcserélődik, a digitális forradalomra is kiterjeszthető. Az internethasználat terjedése és a digitális publikálás alacsony költségei egyre nagyobb tömegek számára teszik elvileg lehetővé, hogy közönség elé lépjenek, nyilvános diskurzusokban vegyenek részt. A szerzővé válás eufóriájáról tanúskodik például sok olyan ember vallomása, akik az internet hajnalán személyes honlapjukkal vagy webes naplójukkal léptek a nyilvánosság elé. A változást jól szemlélteti ez az idézet:
"Tízéves koromban csináltam egy könyvet, az volt a címe, hogy Charles képregény-birodalma. [...] Szerettem volna, ha más gyerekek is elolvassák a könyvem, de nem volt rá pénzem, hogy kiadjam. Oda akartam adni az osztálytársaimnak, de féltem, hogy kinevetnek. [...] Ma másképpen végződne ez a történet. Amikor kisfiú voltam, még csak a kiváltságos keveseknek adatott meg, hogy széles olvasóközönséghez érjenek el. Az írók megtehették, hogy regényeket és novellákat írjanak, a képzőművészek, hogy alkossanak, a sikeres üzetembereknek, hogy megírják az önélterajzukat, a sztároknak, hogy "mindent kiteregessenek" a magazinok újságíróinak. A nagyközönség számára azonban a nyomtatás magas költségei miatt elérhetetlenek voltak az önmegjelenítés ilyen formái [...] Ám amikor a weben megszületett a személyes honlap, minden változásnak indult. Ma már bárki, aki hozzáfér egy internetre kapcsolt számítógéphez és szerez egy kis gyakorlatot, megmutathatja műveit [...] a világ netezőinek." (Cheung 2000: 43-44)
 |
Erre a képlékeny helyzetre reagál például a Creative Commons kezdeményezés, mely olyan ajánlásrendszert fogalmaz meg, mely egyszerre próbálja tiszteletben tartani a szerző jogait és a nyilvánosság érdekeit. A Creative Commons az all rights reserved (minden jog fenntartva) elvén alapuló védelem helyett a some rights reserved (bizonyos jogok fenntartva) elvét vezeti be: a szerző maga dönthet, hogy online publikált művével kapcsolatban milyen típusú használatot engedélyez a különböző felhasználói csoportok számára.
A szerzői és olvasói szerepek konvergenciája és a kulturális státus kérdése
Azt látjuk tehát, hogy a hipertextben a szerző és az olvasó közötti különbség több szempontból is elhalványul: ami a szöveg manipulációját, létrehozásában való részvételt illeti, közeledik egymáshoz tevékenységük, a publikálás tekintetében pedig egy olyan demokratizálódási folyamatnak vagyunk tanúi, mely során egyre inkább a múltba vész az a helyzet, hogy a publikáló kevesek állnak szemben az olvasó sokakkal. A szerzővé válás eufóriája azonban nem fedheti el szem elől, hogy a szerzőség tradicionálisan nem merül ki sem a szövegek előállításában, sem a publikálás tényében, hanem kulturális státust is jelent. Ahogyan a könyv szimbolikus jelentéseivel és tekintélyével kapcsolatban megállapítottuk, most is azt mondhatjuk, hogy a szerzői-olvasói tevékenység változása, a kanonikus és a nem-kanonikus szövegek vizuális összemosódása és a publikálás könnyebbé válása nem hozza magával automatikusan a tekintéllyel bíró szerzők kulturális státusának felszámolódását valamiféle naiv demokratizmusban.
Vannak olyan hipertextek, ahol valóban értelmetlen dolog különbéget tenni szerző és olvasó között: egy chatszobában, fórumon vagy egy blog-közösségben az olvasók nagyrészt valóban azonosak a szerzőkkel, és egymás szövegeinek kommentálás révén egy olyan szövegháló jön létre, ahol adott esetben tényleg nincs különbség tekintélyesebb és kevésbé tekintélyes szerzők között. Sok olyan hipertext is van azonban, mely fenntartja szerző és olvasó különbségét (például a CD-ROM-ok, melyeket a használó nem tud manipulálni), esetleg az olvasót előlépteti kommentátorrá (például megjegyzéseket fűzhet egy cikkhez), de jól láthatóan elkülöníti egymástól a közösség számára tekintéllyel bíró és az önjelölt szerzők szövegeit. A szerző és az olvasó megkülönböztetése ezekben az esetekben a különböző státusú szerzők megkülönböztetésévé alakul át. Ennek legáltalánosabb módszere a szerkesztett és a szerkesztetlen felületek megkülönböztetése: a szerkesztett felületen csak olyan szövegek jelenhetnek meg, melyeket a szerkesztők erre méltónak találtak, a szerkesztetlenen valóban bárki szerzővé válhat abban az értelemben, hogy nyilvánosságra hozza véleményét, de az adott hipertexten belül más kulturális státusban fog megjelenni, mint a tekintélyes szerzők.
A szerzőség mint kiemelt státus, tekintély bonyolult kulturális folyamatok révén, általában többféle médium összjátékának eredményeképpen jön létre, de persze nem feltétlenül egyformán jellemző minden kulturális közösségre (az elit irodalomban például alapvető a különbségtétel a jelentős és a jelentéktelen író között, egy terapikus célú irodalmi önképzőkörben nem az). A hipertext nemcsak arra alkalmas, hogy különböző eredetű, státusú szövegeket együtt jelenítsen meg, és ezzel elmossa a különbséget közöttük, hanem arra is, hogy érzékenyen jelezze a szövegek, szerzők közötti státuskülönbséget - ha megtanuljuk a paratextuális információkat olvasni (szerkesztett vagy szerkesztetlen felületen jelenik meg a szöveg? milyen portál közli? milyen információk kapcsolódnak hozzá a szerzőről, a szövegről? stb.)
Az tehát, hogy a hipertext, illetve az internet jócskán megkönnyíti a szerzővé válást, koránt sem azonos azzal a kijelentéssel, hogy mindenki, aki publikál, ugyanolyan kulturális státust töltene be, ugyanakkora tekintéllyel rendelkezne egy adott közösségben vagy ugyanolyan esélye volna a közvélemény formálására.
Ajánlott olvasmányok
Nyíri Kristóf: Bölcsészettudomány az írásbeliség után. In: Világosság. 1996/6.
Tóth Tünde: Online kritikai szövegkiadás Magyarországon. In: Helikon. 2004/3: 417-441.
Müllner András: A hipertextuális közlés anomáliái és a Megbocsátás hipertextualizálásának kérdése. In: Literatúra. 2003/1. 80-97.
Ajánlott linkek
Bónusz
Feladatok
Esszéfeladatok
1. Válassza ki a Hálózati kritikai kiadások közül az egyiket, és mutassa be, hogy milyen előnyökkel jár a digitális környezet a szövegkiadásban.
2. Nézze meg Németh Gábor könyvének hipertextes feldolgozását. Milyen elven hoztak létre linkeket a szövegben? Milyen egyéb hipertextes feldolgozását tudná elképzelni ugyanennek a szövegnek? Milyen kiegészítő anyagokat kapcsolna hozzá?
3. Olvassa el Nyíri Kristóf tanulmányát, és foglalja össze, hogy milyen érveket hoz fel amellett, hogy a digitális fordulat nyomán a bölcsészettudománynak megváltozik a tárgya.
4. Keressen irodalmi művekről szóló fórumokat az interneten, lépjen be és vegyen részt a vitában. Mennyiben különbözik az ott folyó beszélgetés (1) egy szemináriumi vitától, (2) egy irodalmi folyóiratban folytatott vitától, (3) egy barátok közötti élő beszélgetéstől?
5. Keressen hipertext formájú regényeket az interneten, és számoljon be olvasói tapasztalatairól.
6. George P. Landow szerint az, hogy a hipertextben az egyszerű olvasó, diák saját jegyzeteit kanonikus szerzők műveihez fűzheti, kánonromboló hatású. Egyetért-e ezzel? Miért?
7. Olvassa el Walter Benjamin tanulmányát. Milyen párhuzamokat vonhatunk az olvasóból szerzővé válás általa leírt folyamata és az internet korszaka között?
8. Nézze meg a Creative Commons honlapját, és foglalja össze, milyen kezdeményezésről van szó. Alkalmasnak gondolja-e az internetes anyagok felhasználásának szabályozására?
9. Keresse fel a Digitális Irodalmi Akadémia honlapját, és ismertesse a programot. Térjen ki arra, hogy 1) milyen célt szolgál ez a könyvtár és miért élvez vajon állami támogatást? 2) hogyan rendezi a program a szerzői jogi kérdéseket? 3) vajon az oldalon közölt szerzők kanonikus státusát erősíti vagy gyengíti, hogy az interneten ingyenesen, bárki számára hozzáférhetőek a szövegeik?
Projektfeladatok
Vitassák meg, milyen jogokat akarnak adni a felhasználónak. Ezt persze a használt szoftver is befolyásolja, annyit azonban mindenképp megtehetnek, hogy a rendszerhez kapcsolódó fórum segítségével másokat is bevonjanak a munkába: tegyék hozzáférhetővé a rendszert az interneten, majd kérjenek meg ismerősöket (akik nem vettek részt a projektben), hogy teszteljék, mondják el a fórumban észrevételeiket, ötleteiket és ez alapján változtassák meg, amit szükségesnek gondolnak.
8. Internetes hipertextek és közösségek
A publikáció lehetőségeinek kibővülése az interneten a "sok a sokhoz" (many-to-many) kommunikációs modell megjelenését hozza magával (az "egy az egyhez" (one-to-one) a szóbeli kommunikáció modellje, a kevés szerző és széles közönség szembenállását szokás "egy a sokhoz" (one-to-many) modellnek nevezni). A tömeges szerzővé válás persze azt is jelenti, hogy áttekinthetetlen mennyiségű dokumentum válik elérhetővé és a dokumentumok, információk értékelésének korábbi mércéi részben hasznavehetetlenné válnak. Emlékezzünk vissza: A múlt század közepén Vannevar Bush éppen azért akart egy olyan gépezetet kifejleszteni, melyet ma a hipertext elődjének tekintünk, mert azt remélte, hogy segítségével követhető és áttekinthető lesz az információk burjánzása. Theodor Nelson álma a Xanaduról is egy rendezett dokumentumhálóról szólt. A legnagyobb karriert befutó megvalósult hipertext, a world wide web azonban ezekkel az elgondolásokkal ellentétes irányt vett, legalábbis ebből a szempontból, és az információk soha el nem gondolt nagyságú, rendezetlen tömegével bővül naponta. Az új kommunikációs modell új közlési formákat és új problémákat szül. Ezek közül ragadunk most ki néhányat.
A rugalmas kontextus és a közösségek dezintegrációja
 |
A példányok azonosságának fontos közösségképző szerepe lehet. Benedict Anderson Elképzelt közösségek: Gondolatok a nacionalizmus eredetéről (1983, magyarul 2006) című könyvében arról ír,
|
A figyelemorientálás és a közönségintegráció kísérletei
Az internetes publikációk tömegéből fakadó problémákra - a releváns és irreleváns információ megkülönböztetésének nehézségeire, a közönség dezintegrálódásának jelenségére - adott válaszként tekinthetjük azokat a meta-oldalakat (más internetoldalakat szemléző internetoldalak), melyek megpróbálják az interneten fellelhető információkat valamilyen szempontból szelektálni, értékelni és rendszerezni. Ezek között vannak olyanok, melyek mindössze tematikus vagy műfajszempontú listákat adnak (például a metablogok).
 |
Bence György, az első magyar metazin (www.metazin.hu) alapító főszerkesztője ezt a webes műfajt egy kétszáz éves történet újabb állomásaként fogja fel (Bence 2007). Elődei azok nem szakközönségnek szóló, színvonalas esszé-rovatot felvonultató XVIII. századi folyóiratok, melyek fontos szerepet játszottak a polgári nyilvánosság megteremtésében. A középosztály felbomlásával ez a sajtóműfaj átalakult, de utódai máig próbálják megőrizni értelmiségi közönséget integráló szerepüket. A meta-folyóiratok jelentőségét is az adja, hogy ezt a szerepet próbálják betölteni a digitális kultúra korában: a minőségi folyóiratok cikkeihez és napilapok tárca- és vélemény-rovatához vezető linkek, illetve a szemlézés olyan minőségi kritériumai, mint például az ajánlott szövegek magas stilisztikai színvonala, referenciapontokat, közös talajt kínálnak a köz ügyeinek megvitatásához.
Az időbeliség és a szubjektivitás új struktúrái
Az internetes kommunikáció az írott eszmecsere olyan új formáit teszi lehetővé, melyek az időbeliségnek, a szubjektivitásnak és a felelősségnek a könyvközpontú írásbeli kultúrában ismeretlen vagy marginális mintáin alapulnak. A virtuális térben olyan kommunikációs formák alakulnak ki (például a fórumok, a chatelés, az azonnali üzenetek), melyek gyakorlatilag megszüntetik a gondolat, a szöveg megszületése és publikációja közötti időbeli távolságot, másfelől a nyilvánosságra került szöveg hamar el is tűnik bennük, így - noha írott formákról van szó - időbeli struktúrájuk és nyelvi jellegzetességeik az élőbeszédéhez hasonlóak. Ezeknek a diskurzusoknak a gyakran anonim résztvevői nem sokban hasonlítanak a modern szerző ideáljához, akinek egységes és egyedi személyisége zárt művekben képeződik le, melyeket vissza tudunk csatolni a szerző életrajzához. Az online diskurzusokban inkább a különböző lezáratlan "írott beszélgetésekben" szétszóródó személyiségek nyomaival találkozunk: egyfelől nem tudjuk a szövegeket visszacsatolni valóságos élettörténettel rendelkező személyekhez, másfelől pedig képtelenség volna egy ember "összes művét" (internetre kerülő szövegét) összegyűjteni úgy, ahogyan egy hagyományos értelemben vett szerző életműkiadása esetében szokás.
Ezek az új formák új kereteket teremtenek a szellemi-kulturális közösségek létrejötte és fennmaradása számára. Carla Hesse úgy fogalmaz, hogy a hagyományos és új kommunikációs formák együttélése vitát szül a demokrácia önmagát megalkotó, felelősségre vonható polgár-eszménye és a virtuális teret belakó, állandóan újrakomponálódó posztmodern szubjektivitások között (Hesse 1997: 27).
A blog: az önmegjelenítés és az újságírás új formája
A blog nem annyira műfaj, mint inkább az online publikáció egyik rugalmas formája. Az elnevezés a weblog (webes napló) kifejezés rövidítése. Blognak nevezhetünk minden folyamatosan frissülő, a bejegyzéseket (post-okat) fordított időrendben megjelenítő, linkeket tartalmazó online hipertextrendszert. A bejegyzések lehetnek szövegek, képek és hanganyagok egyaránt, és általában valamilyen témához kötődnek: egy személyhez, közösséghez, közéleti témához, kulturális területhez stb. A blog linkjei vezethetnek ugyannak a blognak korábbi bejegyzéseihez, más blogokhoz (ezek együttesét szokták blogroll-nak hívni), a bejegyzéshez kapcsolódó, más szerzőtől származó megjegyzésekhez (kommentekhez) és más internetoldalakhoz. A blogok lehetnek egyszerzősek vagy kollektívek.
A blog sokféle műfajú, funkciójú lehet: megjeleníthet egy személyiséget (online naplók, sztárblogok, politikusblogok), közölhet olyan információkat, melyek az intézményes hírforrásokban nem jelennek meg, szolgálhatja egy közösség eszmecseréjét, célja lehet a figyelem orientálása egy téma relevánsnak tekintett online forrásai felé stb.
Története kétféle gyökérre megy vissza: azokra a weboldalakra, melyek a web hajnalán összegyűjtötték az egyre bővülő webes tartalomból a fontosnak tartott oldalak címét, illetve az első online személyes naplókra.
A www atyjaként számon tartott Tim Berners-Lee 1992-ben elkezdte összegyűjteni és megjelentetni a webbel kapcsolatos információkat, nem sokkal később a böngésző szoftverek gyártói is elkezdték publikálni azoknak az oldalaknak a címét, melyeket programjuk felhasználói meg tudnak nézni a weben (ún. What's New oldalak). Később a felhasználók maguk is folyamatosan frissített listákat kezdtek készíteni az általuk érdekesnek talált oldalakról.
Az első online naplók 1995 körül jelentek meg a weben. Ezek az egyszerű html-oldalak általában hétköznapi személyes információkat és linkajánlókat tartalmaztak; s az első bloggerek vallomásai alapján úgy tűnik, az önmegmutatás vágya, az elszigeteltség elleni küzdelem és az új publikációs formával való kísérletezés volt a legfontosabb mozgatórugójuk (vö. Online Diary History Project). 1999-től jelennek meg az első blog-szoftverek, melyek a programozási ismeretekkel nem rendelkezők számára is könnyen használható eszközt adtak az online megjelenéshez, és olyan funkciókat vezettek be, melyek ma már szinte minden blogban megjelennek, és segítségükkel a blogok egymáshoz kapcsolódva hatalmas hipertextrendszereket hozhatnak létre: a permalink lehetővé teszi, hogy egy bejegyzés állandó címet kapjon, így más hipertextrendszerekbe is belinkelhető, illetve bármikor visszakereshető legyen, a komment-funkció fellazítja a blog határait és a személyes blogokat is potenciálisan többszerzőssé teszi, a trackback pedig jelzi, ha egy bejegyzéshez valaki linket kapcsol (azaz a webre általában nem jellemző kétirányú linkelést tesz lehetővé).
A könnyen használható, részben ingyenes blog-szoftverek és blog-oldalak megjelenése nyomán a blog az új évezredre átvette a személyes honlapok vezető szerepét, és az "amatőr" publikálás (self-publication) legnépszerűbb formájává lett. Az egymáshoz kapcsolódó, egymást kommentáló blogok hálózatait mára a nyilvánosság új, sajátos törvényszerűségekkel rendelkező, a közvélemény formálására is alkalmas színterének tekinthetjük - ezt szokták blogszférának (blogsphere) nevezni (vö. Brady 2005).
A személyiség színrevitele
A blogot mint a személyiség megjelenítésének új formáját többféle előzményre vezethetjük vissza. A legkézenfekvőbb a naplóval (a nyilvánosságra hozott dokumentumszerű naplókkal és a fiktív naplóregényekkel) rokonítani: az egyetlen ember kezétől származó, privát természetű információkat, élmények leírását és vélemények megfogalmazását tartalmazó, a keletkezésük időrendjében felsorakozó bejegyzések ezt a hagyományt idézik. Ugyanakkor bizonyos személyes blogok rokoníthatók olyan képzőművészeti törekvésekkel is, melyek az alkotó életrajzát, személyiségét dokumentálják (például önarckép-sorozatok), vagy akár olyan happeningekkel, melyek áthágják a színpadi fikció és a valóság határát. Ha nem művészeti forrásokat keresünk, akkor pedig a vélemény-újságírás bizonyos műfajai juthatnak eszünkbe: például a jegyzetsorozat vagy más olyan sorozatok, melyekben egy szerző rendszeresen, szubjektív módon kommentálja a világ eseményeit.
A személyes blogok "esztétikájának" egyik legfontosabb eleme az intim és a nyilvános közötti feszültség, amit a különböző blogírók különbözőképpen használhatnak ki. A blog egyszerre napló, amibe az ember hagyományosan a legszemélyesebb gondolatait jegyzi fel saját magának és a személyiség folyamatos színrevitelének, láthatóvá tételének médiuma. Ezt a kettősséget használják ki például a közéleti szereplők blogjai, melyek azt a benyomást próbálják kelteni, hogy rajtuk keresztül közvetlenebb, őszintébb kommunikáció lehetséges a hivatalos média által eltávolított és szerepekbe kényszerített közszereplővel, és ugyanezt aknázzák ki a celebrity blogok, melyek a bulvársajtó új műfajának tekinthetők. Természetesen a civil blogok is élhetnek azokkal a lehetőségekkel, melyek a vallomásosság és a fiktív én-teremtés, a megmutatkozás és az elrejtőzés kettősségéből származnak.
A blog fontos sajátossága, hogy - ellentétben az előzményeit jelentő műfajokkal, melyek a szöveg megjelenése, illetve a kiállítás vagy a színházi előadás időbeli korlátai miatt lezárulni kényszerülnek - állandóan folytatódó, alakulóban lévő jellege miatt minden korábbi formánál erőteljesebben képes érzékeltetni a személyiség lezáratlanságát, nyitottságát a jövő felé. Továbbá a hipertext médiumának köszönhetően az egy kéztől való megjegyzések a linkek révén mások szövegeiben, kedvenc linkekben stb. folytatódnak.
Mindezek eredményeképpen a személyes blog a személyiségnek olyan képét alkotja meg, melyben az én dialogikus, hálózatszerű, időben változó, lezáratlan, work-in-progress jellegű, s amelyben felszámolódik a bent és a kint, a magántermészetű és a közérdekű, az intim és a nyilvános szembenállása.
A nyilvánosság új színtere: a blogszféra
A blog nemcsak mint személyes műfaj, hanem mint az újságírás, a közvélemény-formálás új terepe is meghatározó szerepre tett szert a harmadik évezred elején. Az újságírás intézményes formáin kívüli, potenciálisan széles közönséget elérő információ- és vélemény-közlést állampolgári vagy participatív újságírásnak szokták nevezni. Az intézményes keretek között működő újságírással szemben a blogok számtalan előnnyel bírnak:
- civil szerzői mindenhol ott vannak, információikat személyes tapasztalatok alapján szerzik;
- a digitális kommunikációs eszközök fejlődésének és konvergenciájának köszönhetően gyakorlatilag az eseményekkel egy időben (például mobiltelefon segítségével) hozhatnak nyilvánosságra szöveges beszámolókat, kép- és hanganyagokat;
- nem befolyásolják gazdasági megfontolások és kényszerűségek;
- bár a blogok szerzői egyenként nyilván nem mentesek az előítéletektől, elfogultságoktól, a blogok tömege együttesen képes lehet kompenzálni a hivatalos fórumok ideológiai elfogultságait, politikai érdekeit;
- a blogok hálózata, egymás bejegyzéseinek kommentálása, korrigálása és a blogokba foglalt információkhoz való könnyű hozzáférés a keresők segítségével az információszerzés és a társalgás olyan új formáját teszi lehetővé, mely sokkal többek számára elérhető, mint más nyilvános diskurzusok, s így a tudás közös létrehozásának sajátos, potenciálisan nagyhatású és demokratikus formáját teszi lehetővé.
Az elmúlt néhány évben több példa is volt arra, hogy eleinte csak civil blogokban megjelenő információk és vélemények beléptek az intézményes sajtóba, illetve politikaformáló tényezővé váltak (a példákat lásd: Galántai 2006). Sokan fogalmazzák meg azt a véleményt, hogy a blogok lehetősége a gyors reagálásra és a szólásszabadság korlátozásainak és a cenzúra szabályainak kikerülésére, hatalmas számukból eredő tematikus korlátozatlanságuk és ideológiai sokszínűségük hamarosan oda vezet (vagy már oda is vezetett), hogy az intézményes újságírás komoly vetélytársait jelentsék, s a blogszféra egyfajta "második szuperhatalomként" működjön (Moore 2003). Mások az információszerzés és a véleménycsere alternatív fórumaként tekintetnek a blogszférára, de kételkednek abban, hogy háttérbe szorítaná a profi újságírást - elsősorban a következő okokból:
- A blogok nem képesek felvenni a versenyt a profi újságírással (legalábbis annak tekintélyes fórumaival) az információ ellenőrzése terén. Bár szokás arra hivatkozni, hogy a blogszféra résztvevőinek nagy száma miatt előbb-utóbb kiszűrődik vagy korrigálódik a hamis információ (hasonlóan a nyílt forráskódú szoftverekhez), nincs garancia arra, hogy amit sokan igaznak vélnek, az igaz is (Galántai 2006).
- Az intézményes újságírás sok fóruma az információ ellenőrzése mellett egyéb célokat is kitűz maga elé: például a publikációk magas nyelvi-intellektuális színvonalát, amiről sok olvasó nem szívesen mond le.
- Bár a blogszféra elvileg a vélemények, ideológiák széles skáláját jeleníti meg, éppen a publikációk nagy száma és rendezetlensége miatt esteleges, hogy milyen véleményekkel találkozunk. Egy jól szerkesztett újság, tévé- vagy rádióműsor inkább képes lehet arra, hogy a különböző nézőpontok reprezentatív képviselőit egymás mellé gyűjtse.
- Ugyanebből az okból a blogszféra kevéssé bír közösségintegráló szereppel, ami veszélyeztetheti a demokráciát.
Ajánlott olvasmányok
Bence György: From Edinburgh to Metazine. In: Gács Anna szerk.: A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest: L'Harmattan, 2007.(letölthető: 
)
Ajánlott linkek
Bónusz
Feladatok
Esszékérdések
1. Olvassa el az Online Diary History Project oldalán az első bloggerek vallomásait arról, hogy miért volt fontos számukra az online naplóírás. Foglalja össze a fő motívumokat.
2. Mutasson be egy személyes és egy hírblogot.
3. Egyetért-e azzal, hogy az interneten az információk változékony kontextusa a közönség dezintegrációjához vezet? Miért?
4. Egyetért-e azzal, hogy a 21. század első évtizedeiről szóló sajtótörténeti munkák külön fejezetet fognak szentelni a blognak? Miért?
5. Nézzen meg kb. 10 cikket a Metazinban, és azok alapján írja le, hogy mik a linkelés elvei (milyen elemekhez kapcsolódnak belső, illetve külső linkek). Ha ön szerkesztené ezt az internetes szemlét, milyen linkelési elveket követne? Több vagy kevesebb linket használna? Miért?
Projektfeladatok
1. Keressenek a feldolgozott témához kapcsolódó blogokat, és linkeljenek be néhányat.
2. Beszéljék meg, hogy milyen, a témához kapcsolódó blogot volna érdemes indítani. Miben különbözne egy ilyen blog funkciója a remélhetőleg hamarosan elkészülő hipertext-rendszertől?
3. Gyűjtsenek olyan, a témához kapcsolódó internetes folyóiratokat, újságokat, melyeket érdemes volna rendszeresen szemlézni. Tegyék be őket a linkgyűjteménybe.
9. A tudás produkciója és reprezentációja a hipertextben
A hipertext a tudás létrehozásának, közvetítésének, ellenőrzésének új mintáit hívja életre. Ennek okait részben már érintettük a korábbi fejezetekben: Az internet demokratizálja a tudáshoz való hozzáférést. A hipertextes megjelenítés új összefüggések létehozását és belátását teszi lehetővé. Láttuk, hogy a blogszféra mint az újságírás új típusa képes lehet a közbeszéd tárgyává tenni olyan kérdéseket, melyeket az intézményes újságírás mellőzne. Az internetes közösségek a tudás tárházait hozhatják létre (példál digitális könyvtárakat) és a véleménycsere korábbi mechanizmusainál gyorsabb, kevésbé tekintélyelvű formáit hívják életre. Arról is volt már szó, hogy az internetre felkerülő információk áttekinthetetlen sokasága új problémákat szül, új módszereket kell kitalálni az információk rendszerezésére és értékelésére, ami önmagában is egy új tudományág születéséhez vezethet. Az alábbiakban néhány szempontot adunk a hipertext és a tudás létrehozásának, megjelenítésének széles problémaköréhez.
A hálózatba kapcsolt számítógépek a felhsználók különösebb intellektuális befektetése nélkül is lehetnek a tudás kollektív létrehozásának eszközei: összeadott kapacitásuk olyan elemzési, számítási műveletek elvégzésére lehet képes, amelyre önmagában egyetlen gép sem. Például a Search for Extraterrestrial Intelligence (SETI) mozgalom így elemezte a világűrből felfogott rádiójeleket, a grid.org-on pedig fehérje- és gyóygszerkutatási projektekbe kapcsolódhatunk be számítógépünk kapacitásának felkínálásával. A hipertext szempontjából azonban számunkra izgalmasabbak azok az együttműködések, melyek a felhasználók szellemi befektetésével, vagy részfeladatok kijelölésével, vagy spontán munkamegosztás révén építenek új tudásrendszereket. Az ilyen együttműködések a tudomány jól strukturált projektjeitől a teljesen szabályozatlan, alulról építkező vállalkozásokig sok mindent felölelhetnek. (Tudományos vállalkozások is lehetnek alulról építkezők és önkéntesek - ezeknek jelentőségét az adja, hogy képesek lehetnek olyan, intézményes formában nagy energiabefektetést igénylő és költséges kutatások kivitelezésére, melyeket hagyományos keretek között gazdasági vagy politikai érdekekből nem foltyatnának le. Ilyenek példuál azok a kollaboratív, önkéntes kutatások, melyek nyilvános adatbázisok elemzése révén próbálnak olyan betegségekre gyógyszert találni, melyeknek a kutatása a profitorientált gyógyszercégek számára nem vonzó - Rév 2007).
A tudás létrehozásának intézményen kívüli formái gyakran konfliktusba kerülnek az intézményes formákkal. Gondoljunk például az információk hitelességének problémájára, amiről a blogok kapcsán ejtettünk szót. De ugyanilyen jellemző konfliktusforrás az is, hogy az internet tudáshálója eltávolítja az információt, a szövegeket és egyéb dokumentumokat azok forrásától és szerzőjétől, és ez az anonim, repetitív tudásprodukció nehezen egyeztethető össze a szerzői jog intézményével vagy az oktatás követelményeivel - gondoljunk arra, hogy a "dolgozatlopás", a copy-paste segítségével összeállított "saját" munkák jelensége mára a felsőoktatás egyik legégetőbb problémájává lett.
Intézményes tanulás
Az intézményes tanulással kapcsolatos folyamatokra is igaz, hogy nem pusztán a technológia változásaira (a személyi számítógép, a hipertext, a digitális adatbázisok vagy az internet születésére) vezethetők vissza, hanem szélesebb kulturális folyamatokba illeszkednek. A könyvkultúra és a hipertextkultúra viszonyát vizsgáló fejezetben szó volt róla, hogy a huszadik század második felében többféle jel is a könyvközpontú nyugati kánon megrendülését jelzi: a populáris kultúra térnyerése, a margnalizált kultúrák jogainak követelése, a könyv leértékelődése más médiumokkal szemben stb. Érthető módon az oktatás is rákényszerül, hogy reagáljon ezekre a változásokra.
Az interaktív digitális eszközöket felhasználó tanulás (e-learning) megjelenése már a hipertext vagy a www elterjedése előtt is szerepet játszott abban, hogy a korábbi frontális oktatás keretei fellazuljanak. Lássunk például egy gondolatmenetet arról, hogy hogyan változtatja meg a számítógép a matematikatanulást: "A számítógépek nemcsak a társadalmi igényeket módosították, hanem újszerű tanítási módszerek kiindulópontjává is válhatnak az iskolában. Kézenfekvő ugyanis, hogy a számítógépes mikrovilággal játszó gyerek nem a szokásos módon tanul. Ezt a tanulást már nem a hagyományos igaz-hamis minősítés uralja; nem arról van szó, hogy képes-e a gyerek kitalálni azt, amire a tanár gondolt, hanem arról, hogy képes-e kiépíteni - saját tapasztalataira és jártasságaira támaszkodva - a maga személyes, a tudás különböző területeihez vezető útját." (Darab 1990: 150)
Hipertext az oktatásban
Az interaktív eszközök sorában a hipertext mint taneszköz is hozzájárul a tanulás tartalmának és formájának változásához: az előre rögzített tartalmak elsajátítása helyett lehetőséget ad a diák egyéni igényeinek megfelelő tartalom kialakítására, illetve a kísérletezésre, a saját utak bejárására. A hangsúly az oktatásban az elméleti ismeretek elsajátításáról átkerül a gyakorlati tudás megszerzésére: az információk megjegyzésénél fontosabb lesz azoknak a készségeknek a megszerzése, melyek révén a diák megtalálja a különböző kontextusokban releváns információt, képes a források értékelésére.
A hipertext lehetővé teszi, hogy a tananyagot a diákok a tanárral közösen állítsák össze (például egy közös hipertextrendszer felépítésével - ahogyan az ehhez a tananyaghoz tartozó projektfeladatok javasolják), ami új szereposztást hoz létre tanár és diák között: a tanár feladata kevésbé az ismeretek közlése, inkább irányítói-szerkesztői-lektori szerepben tűnik fel, a diákok pedig aktívabban, nagyobb felelősséget vállalva vesznek részt a közös munkában. A diákok bevonása a tananyag összeállításába szemléletváltást jelent abban a tekintetben is, hogy fellazul az előírt tananyag (kurrikulum) merev kánona.
A hipertext egyik nagy előnye, hogy
 |
Az e-learning és az internetes információk
Eddig úgy beszéltünk a hipertextről, mint olyan taneszközről, ami fellazítja a tankönyv határait, rugalmas, testre szabható információs környezetet teremt, és fokozza a diákok aktivitását a tanulásban. Ha azonban nem a zárt könyvből indulunk ki, hanem az internetes információk káoszából, akkor a hipertextes tanulási környezetek másféle, az előbbivel némiképp ellentétes funkciójára kerül a hangsúly: arra, hogy az interneten fellelhető információk, források kalauzául szolgálhatnak, útmutatást adnak a releváns és irreleváns dokumentumok közötti választásban.
2002-2003-ban egy e-learning tananyagfejlesztési projekt keretében (Apertus-Didakta-pályázat, ELTE, BME) felsőoktatási tananyagokat készítettünk. Kiindulópontunk az volt, hogy az interneten keresztül használható digitális tananyagok jelentősége éppen az, hogy a tankönyveknél rugalmasabbak, nem rendelkeznek zárt határokkal, könnyen frissíthetőek stb. Nyitottságukat elsősorban a linkgyűjtemények jelentették, melyek különböző külső internetoldalakra vezettek. Az elkészült tananyagokat egyetemistákon teszteltük, és arra kértük őket, hogy fogalmazzák meg, miben látják az ilyen tananyagok jelentőségét, illetve hátrányait a hagyományos oktatási módokkal szemben. Válaszaik részben megfeleltek a várakozásainknak: kiemelték a linkek és a multimédiás anyagok jelentőségét, hátrányként pedig elsősorban a személyes órai jelenlét hiányát említették. Ami azonban váratlanul ért minket, az az volt, hogy feltűnően sokan említették az ilyen taneszközök érdemei között, hogy "ösvényt vágnak" az internet dzsungelében, kiválogatják a fontos forrásokat, oldalakat. Úgy tűnik tehát, hogy míg mi a hipertextes tananyagokat "a könyv megnyitásaként", a minél több információhoz való könnyű hozzáférés eszközeként fogtuk fel, az internetes információs környezetben szocializálódott diákok már legalább ilyen fontosnak tartották, hogy az ilyen tananyag képes "rendet csinálni" a túl sok hozzáférhető információ között - azaz a tananyagokat egyfajta meta-oldalként fogták fel.
A fenti példa is azt mutatja, hogy a hipertext mint taneszköz nemcsak a hagymányos, frontális oktatás kereteinek fellazításában tehet jó szolgálatot, hanem fontos szerepet játszhat abban is, hogy az oktatás válaszokat adjon az új információs környezetre.
A tudományos közösségek és az elektronikus publikáció
Vannevar Bush memexe elsősorban a tudományos kutatókat akarta megcélozni, nekik akart abban segíteni, hogy a végtelenül specializálódott és felhalmozódott tudományos publikációk között eligazodjanak. A tudományos publikációk elérhetőségének és áttekinthető adatbázisokba gyűjtésének kérdése az internet korában is az egyik legtöbbet vitatott terület. A nyomtatott tudományos folyóiratok, melyek a tudományos pulbikációk legfontosabb médiumát jelentik, kulcsszerepet játszanak a tudományos közösségek önmeghatározásában, a tudományos teljesítmény értékelésében. A magas presztízsű (magas impakt faktorú = sokat idézett) folyóratokban közölt cikk nagyobb teljesítményt jelent, ami szerepet játszik a tudós karrierjének alakulásában (különösen a természettudományokban). Ami arra készteti a tudósokat, hogy elsősorban ilyen folyóiratokban próbáljanak publikálni. A megjelenés fejében viszont eladják szerzői jogukat a folyóirat kiadójának, ami megakadályozza, hogy szélesebb nyilvánosság elét tárják eredményeiket. Ez a publikációs forma egyszerre akadálya a tudományos közösségeken belül folyó diskurzusnak és a tudához való demokratikus hozzáférésnek. Egyfelől mert a tudományos folyóiratokban a cikk születése és a megjelenés között hosszú idő telik el a nyomtatás normál procedúrája miatt és a referálási (minősítési) folyamat időigényessége miatt. Másfelől a tudományos folyóiratok hatalmas mennyisége miatt nehéz követni az eredményeket. Végül pedig e folyóiratok magas előfizetési költségei csak szűk közönség számára teszi elérhetővé az eredményeket; minden releváns folyóirat megrendelése pedig még a gazdag kutatóhelyek, egyetemek számára is képtelenség. Ez a rendszer tehát elsősorban a folyóiratok kiadóinak anyagi érdekét szolgálja, ugyanakkor mivel alapvető szerepet játszik a tudományos közösségek öndefiníciójában, megváltoztatása igencsak nehézkesnek tűnik.
A tudományos publikációkhoz való internetes hozzáférést, s egyben a fenti rigid rendszer felszámolását célozzák meg az ún. Open Access (Nyílt hozzáférés - OA) mozgalmak. A tudományos publikációkhoz való nyílt hozzáférés nemcsak a hagyományos nyomtatott folyóiratok digitalizását jelentheti, hanem új publikációs formák születését is: csak elektronikus formában megjelenő folyóiratokat, cikkarchívumok meta-oldalait, egyetemek vagy akár egyes szerzők nyílt archívumait. A tudományos publikálás elektronikus formája számtalan kérdést szül: megoldást kell találni például az elektronikus publikációk minőségmérésére, ki kell küszöbölni a szerzői jogsértéseket, ki kell alakítani az idézettség-számolás új módszereit és a publikációk olyan egységes adatbázisait kell kialakítani, melyek maximálisan hatékonnyá tennék a keresést.
Ezeken a problémákon túl az OA mozgalmaknak le kell küzdeniük a folyóirat-kiadók és a tudományos közösségek ellenállását, amihez aligha elegendő a demokratikus hozzáférés érdekének hangoztatása. Fontos érv lehet viszont, hogy az interneten hozzáférhetővé tett, korábban előfizetéses folyóiratoknak az idézettségmutatója lényegesen megnőtt.
További kérdés, hogy hogyan lehet finanszírozni az előfizetéses rendszer alternatíváit. A költségeket viselheti például a szerző, aki a nagyobb idézettség reményében inkább OA folyóiratban helyezi el cikkét; a kutatásfinanszírozásban résztvevő állami szervek és alapítványok; vagy a nyomtatott folyóiratok előfizetésére fordított egyetemi, könyvtári kiadásokat lehetne kiaknázni.
A tudásreprezentáció egy régi-új típusa: az enciklopédiák
Az "enciklopédikus" hipertext
Az enciklopédiák a XVII. századtól kedzve arra tettek kísérletet,
 |
Webes enciklopédiák
Ezt a lehetőséget használják ki a webes enciklopédiák, melyek a hipertextes környezet, a külső referenciák lehetősége, a tárhely elvi végtelensége és a könnyű javíthatóság/frissíthetőség előnyei miatt fokozatosan kiszorítják a hagyományos, nyomtatott enciklopédiákat.
Egy részük nagyhagyományú nyomtatott enciklopédiák on-line változatai, melyek a kereshetőség, a linkként működő keresztreferenciák és más webes források lehetőségeit használják ki. Ilyen például a fizetős Encyclopedia Britannica online, melynek nyitóoldala naponta frissülő tartalmakat, blogokat, játékokat kínál. Más enciklopédiák több adatbázis kapcsolnak össze - például a Bartleby.com a Columbia Encyclopediát és digitalizált szövegtárakat.
Webre készült enciklopédia a Magyar Virtuális Enciklopédia, az MTA Filozófiai Intézetének produktuma, mely főszerkesztője megfogalmazásában "tudományfilozófiai kísérlet, amelynek során arra a kérdésre várunk választ - szorongva és izgatottan -, hogy a tudás ama teljes köre vajon létezik-e egyáltalán; hogy a tudomány különböző területei között ma mennyire tapasztalhatók átjárások; hogy milyen mértékig diszciplínákra szakadozott vagy éppen milyen mértékig egész a tudomány a 21. század kezdetén?" (Nyíri 2003)
Némely webes enciklopédia a vizuális információk újszerű használata
miatt tarthat érdeklődésre számot. Ilyen például a Symbols.com, mely a nyugati kultúra 2500 grafikus szimbólumát tartalmazza. Különlegessége, hogy nemcsak a szimólum neve szerint kereshetünk benne, hanem a jelek leírása alapján is (nyitott vagy zárt, egyenes vagy íves vonalak alkotják stb.), amit a hipertextes környezet rendkívül könnyen kezelhetővé tesz. Ez az enciklopédia tehát bizonyos fokig képes megkerülni azt a problémát, hogy a hipertextben a nemtextuális elemekre csak elnevezésük, tartalmuk alapján kereshetünk.
Az internet minden bizonnyal legszélesebb körben és legtöbbet használt enciklopédiája a Wikipédia, vagy pontosabban wikipédiák, hiszen majd 120 nyelvű "vaskosabb" változata létezik (de Wikipédia-szócikkek több mint 250 nyelven születtek). A Wikipédia különlegessége, hogy alulról építkező kollektív vállalkozás: bárki írhat szócikket és szerkesztheti mások szócikkeit. Az információk megbízhatóságával kapcsolatban a Wikipédia elve, hogy - a szerkesztők és lektorok irányításával születő enciklopédiákkal ellentétben - nem a hiba keletkezését és nyilvánosságra kerülését akarja kiküszöbölni, hanem a javítását megkönnyíteni. (Hasonló hibajavítási mechanizmussal van tehát dolgunk, mint amit a blogok kapcsán már említettünk, ami hasonló előnyökkel jár és hasonló kérdéseket vet fel.) A Wikipédia nemcsak felhasználók millióival dicsekedhet, de az alulról építkező tudástárakkal kapcsolatos kételyek ellenére egyre inkább elfogadott forrás például tananyagokban, tudományos ismeretterjesztő anyagokban is, s mára a hipertextes kolletív tudáslétrehozás szimbólumává vált.
Az "enciklopédia-szolgáltatás"
Az online enciklopédiák egy része -
 |
A Free Dictionary egy sor lexikon és enciklopédia (például a Columbia és a Wikipédia), szótár (a jelentés, a kiejtésés, a szinomnímák és az ellentétek, kifejezések is elérhetőek), illetve egy nagy linkgyűjtemény kombinációja. A kombináció azt jelenti, hogy a különböző adatbázisokhoz speciális szolgáltatásokat kapcsol: képes például úgy megjeleníteni a Wikipédia szócikkeinek szövegét, hogy a szavakra kattintva aktivizálódjon a szótár stb.
Ezek az enciklopédiák tehát már igencsak eltávolodnak a műfaj klasszikusaitól, nem rendelkeznek "saját" szócikkekkel, létrehozásukban elenyésző szerepet játszik a szövegek előállítása. Olyan hipertextrendszerek, melyek más adatbázisokon "élősködve", elsősorban a szolgáltatásaik természete révén kínálnak fel - ha nem is enciklopédikus tudást, de a tudás olyan, állandóan alakulóban lévő hálózatait, melyek nyomtatott formában vagy csak emberfeletti erőfeszítéssel, vagy egyáltalán nem is jöhetnének létre.
Ajánlott olvasmányok
Ajánlott linkek
Bónusz
http://www.youtube.com/watch?v=6gmP4nk0EOE&eurl
Feladatok
Esszékérések
1. Melyek az Open Access mozgalmak fő célkitűzései és milyen nehézségekbe ütköznek?
2. Tanárként egy hipertextről szóló szemináriumot tart. Azt a módszert választja, hogy a diákokkal együtt létrehoznak a félév során egy hipertextrendszert, mely bemutatja a hipertext történetét és a hozzá kapcsolódó fontos elméleti kérdéseket. Milyen feladatokat bízna a diákokra és mit tartana a saját kezében, és miért? Mennyiben különbözne egy ilyen óra a középiskolai/egyetemi tapasztalataitól?
3. Webes enciklopédiákról készül kritikát írni. Milyen szempontok szerint vizsgálná és értékelné őket?
Projektfeladatok
1. Válogassanak az internetes enciklopédiák közül - keressenek néhányat, melyet belinkelnek, s így a hipertextrendszer témájához ajánlanak további tájékozódásra. Vitassák meg, melyek legyenek ezek. Írjanak rövid kommentárt hozzájuk - milyen célokra, milyen témákhoz ajánlják, mennyire tekintik megbízhatónak, naprakésznek stb.
2. Az rendszer elkészülte után érdemes megírni a nyitóoldal szövegét - rövid ismertetést és használati kalauzt.
3. Beszéljék meg, mi legyen a hipertextrendszer jövője? Fogják-e frissíteni, kiegészíteni? Esetleg átengedik másoknak, hogy ők gondozzák tovább?
4. Gondolkodjanak el róla, hogy milyen lehetőségek rejlenének a rendszerben, ha professzionális feltételek között készítették volna. Mit csináltak volna másképp, illetve milyen funkciókkal, anyagokkal egészítenék ki művüket, ha például középiskolai vagy felsőoktatási tananyag készülne belőle?
Felhasznált és további ajánlott irodalom
Aarseth, Espen J. (2004): Nem-linearitás és irodalomelmélet. In: Helikon 2004/3: 313-348.
Anderson, Benedict (2006): Elképzelt közösségek: Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L'Harmattan.
Angyalosi Gergely (1996a): Az intertextualitás kalandja. In: Helikon 1996/1-2: 3-9.
Angyalosi Gergely (1996b): Roland Barthes, a semleges próféta. Budapest: Osiris.
Bahtyin, Mihail Mihajlovic (2001): Dosztojevszkij poétikájának problémái. Budapest: Gond-Cura/Osiris.
Balázs Géza - Bódi Zoltán szerk. (2005): Az internetkorszak kommunikációja: Tanulmányok. Budapest: Gondolat.
Balpe, Jean Pierre (1990): Hyperdocuments, Hypertextes, Hypermédias. Paris: Eyrolles.
Barthes, Roland (1975): Válogatott írások. Budapest: Európa.
Barthes, Roland (1996a): A műtől a szöveg felé. In: A szöveg öröme. Budapest: Osiris.
Barthes, Roland (1996b): A szerző halála. In: A szöveg öröme. Budapest: Osiris.
Barthes, Roland (1997): S/Z. Budapest: Osiris.
Bence György (2007): From Edinburgh to Metazine. In: Gács Anna szerk.: A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest: L'Harmattan. http://mokk.bme.hu/kozpont/konferenciak/szetfolyoirat/eloadasok/bencegyBánhegyi Zsolt (2003): Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Open Access Initiative) - Kitekintés és körkép. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2003/ 6-7.
http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=2093&issue_id=66
Benda Klára (2002): Minerva komputerbe költözik. In: Médiakutató. 2002/02. http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_02_nyar/08_minerva_komputer/01.html
Benjamin, Walter (1969): A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában. In: Benjamin, Walter: Kommentár és Prófécia. Budapest: Gondolat: 301-334. http://tek.bke.hu/korok/frankfurtiak/honlap/media/szoveg/benjamin_sokszorosit.htm
Blok, Rasmus (2002): A Sense of Closure: The State of Narration in Digital Literature. In: Balling, Hans - Madsen Klinkby, Anders eds.: From Homer to Hypertext: Studies in Narrative, Literature and Media. University Press of Southern Denmark, 167-180.
Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris.
Bolter, Jay David (2004): Ekhphraszisz, virtuális valóság és az írás jövője. In: Helikon. 2004/3: 349-365.
Brady, Mark (2005): Blogging: Personal Participation in Public Knowledge-building on the Web. In: Chimera Working Paper. University of Essex, 2005/02. http://www.essex.ac.uk/chimera/content/pubs/wps/CWP-2005-02-blogging-in-the-Knowledge-Society-MB.pdf
Bromme, Rainer - Stahl, Elmar (2002): Writing Hypertext and Learning (Advances in Learning and Instruction). Pergamon.
Bush, Vannevar (1945): As We May Think. Atlantic Monthly. 1945/176/1: 101-108. http://www.theatlantic.com/doc/194507/bushBush, Vannevar (1998): Út az új gondolkodás felé. (1945) MEK. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/muszaki/szamtech/multimed/memex.hun
Calvino, Italo (1985): Ha egy téli éjszakán az utazó. Budapest: Európa.
Caridal, Mercedes y Moscoso (1991): Los sistemas de hipertexto e hipermedios. Una nueva aplicación en informática documental. Salamanca: Fundación Germán Sánchez Ruipérez.
Cavallo, Guglielmo – Chartier, Roger szerk. (2000): Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Budapest: Balassi.
Chartier, Roger (2001): A könyv metamorfózisa. Budapesti Francia Intézet.
Cheung, Charles (2000): A Home on the Web: Presentation of Self on Personal Homepages. In: David Gauntlett, ed., Web.Studies: Rewiring Media Studies for the Digital Age. London: Arnold: 43-51.
Clément, Jean (1995): Du texte à l'hypertexte: vers une épistémologie de la discursivité hypertextuelle. In: Acheronta. 1995/12/02. http://www.acheronta.org
Czeizer Zoltán (1999): A másodlagos szóbeliség térnyerése az Interneten, Az orális kultúrájú társadalmak. In: Czeizer Zoltán, Csanády Márton szerk.: Az Internet Mítosz. Kodolányi Füzetek, 3., Székesfehérvár: Kodolányi János Főiskola. http://mek.oszk.hu/01400/01437/
Darab Tamás (1990): Tudásreprezentáció és kollektív tudás. In: Nyíri Kristóf szerk.: Műveltség és kultúra a számítógépkorszakban: Informatika történetfilozófiai szempontból. A Magyar Filozófiai Társaság és a Budapest Goethe Intézet által 1990. márc. 22-23-án rendezett szimpózium anyaga, Budapest: Magyar Filozófiai Társaság: 139-151.
Debray, Régis (1996): The Book as Symbolic Object. In: Nunberg, Geoffrey, ed.: The Future of the Book. Berkeley: University of California Press: 139-152.
Deleuze, Gilles – Guattari, Félix (2002): Rizóma. In: Bókay Antal et al. (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása – A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig. Budapest: Osiris: 70-86.
Esterházy Péter (1979): Termelési regény. Budapest: Magvető.
Farkas Péter (1997-2005): Gólem. http://www.interment.de/golem/
Fauszt Tamás (2002): Multimédia és navigáció. Műhelytanulmányok, BME.
Feldman, Ian (1998): A Xanaduról, Ted Nelson 1990 World Tour. MEK. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/muszaki/szamtech/multimed/xanadu2.hun
Flusser, Villem (1997): Az írás: Van-e jövője az írásnak. Budapest: Balassi.
Foucault, Michel (1981): Mi a szerző? In: Világosság. 1981/7; ill. In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez: Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Debrecen: Latin Betűk.
Foucault, Michel (2000): A szavak és a dolgok: A társadalomtudományok archeológiája. Budapest: Osiris.
Fűzfa Balázs (2006): ...Sem azé, aki fut...: Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a hagyomány, a prózapoétika, a hipertextualitás és a recepció tükrében. Budapest: Argumentum.
Galántai Zoltán (2006): Participatív média, digitális állampolgárság, hírblog. 2006. szeptember. http://www.infoparkrt.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=436
Gács Anna (2007): Who Will Read Us if We All Become Authors?: Print and Digital Literary Periodicals, Authorship, and Authority. In: Gács Anna szerk.: A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest: L'Harmattan.
Genette, Gérard (1996): Transztextualitás. In: Helikon. 1996/1-2.
Genette, Gérard (2006): Metalepszis. Az alakzattól a fikcióig. Pozsony: Kalligram.
György Péter (1998): Digitális éden. Budapest: Magvető.
György Péter (2002): Memex: A könyvbe zárt tudás a 21. században. Budapest: Magvető.
György Péter (2007): Kontextusok kontextusa. In: Gács Anna szerk.: A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest: L'Harmattan.
Gyuris Norbert (2006): A szerzőség problematikája Italo Calvino nyomtatott hipertextjében. In: Partitúra. 2006/1: 81-98.
Hipertext. A Helikon 2004/3. számának összeállítása. Szerkesztette Kappanyos András.
Hesse, Carla (1997): Books in Time. In: Nunberg, Geoffrey, ed.: The Future of the Book. Berkeley: University of California Press: 21-36. http://www.stanford.edu/dept/HPS/HistoryWired/Hesse/HesseBooksInTime.html
Horváth Iván szerk. (1999): Magyar tartalomipar. Az 51. Frankfurti Könyvvásár multimédia-kiállításának hivatalos honlapja.
http://magyar-irodalom.elte.hu/contentware/magyar/
Horváth Iván (2000): Magyarok Bábelben. Szeged: JATEPress. http://magyar-irodalom.elte.hu/babel/index.html
Horváth Iván (2001): Az internet fenomenológiája. Budapest. http://magyar-irodalom.elte.hu/vita/
Horváth Iván (2004): Balassi Bálint és a számítógépes irodalomkutatás - előadás a Mindentudás Egyetemén. http://www.mindentudas.hu/horvathivan/index.html
Hans Robert Jauss (1997a): A hitvita. In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei V., Pécs,: Jelenkor: 143-179.
Hans Robert Jauss (1997b): Egy posztmodern esztétika védelmében (Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán az utazó). In: H. R. J.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Budapest: Osiris: 236-268.
Intertextualitás. A Helikon 1996/1-2 számának összeállítása. Szerkesztette Angyalosi Gergely.
Jackson, Shelley (1995, 2000): Patchwork Girl. CD-ROM. Watertown: Eastgate.
Jefferson, Ann – Robey, David szerk. (1995, 2003): Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Osiris: Budapest.
Joyce, Michael (1987, 2001): Afternoon: a story. CD-ROM. Watertown: Eastgate.
Kappanyos András (2001): Kétséges egység: Az Átokföldje, és amit tehetünk vele. Pécs: Janus, Budapest: Osiris - Balassi.
Kappanyos András (2003): Irodalom a digitális közegben. In: Literatúra. 2003/1: 59-79.
Kappanyos András (2004): Hipertext. A számítógép és a humán tudományok. In: Helikon. 2004/3: 299-312.
Kelemen János (1975): Utószó Roland Barthes “Válogatott írások” c. kötetéhez. Budapest: Európa Könyvkiadó: 245-266.
Kelemen János (1981): Metakritika és nyelvfilozófia (előszó Foucault, Michel: Mi a szerző c. tanulmányához). In: Világosság. 1981/7 (melléklet).
Kiss Orchidea Edith (2006): Információkeresés a hipertext alapú környezetek szerkezetének függvényében. – PhD értekezés. http://www.erg.bme.hu/Mtars/dea/Kiss_Orhidea_PhD_tezisfuzet.pdf
Koskimaa, Raine (2000): Digital Literature: From Text to Hypertext and Beyond. http://www.cc.jyu.fi/~koskimaa/thesis/thesis.shtml
Kristeva, Julia (1996): A szövegstrukturálás problematikája. In: Helikon. 1996/1-2: 14-22.
Kovács Gábor - Nyíri Kristóf szerk. (2003): Virtuális egyetem Magyarországon. Budapest: Typotex.
Kuhn, Thomas (1970): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat.
Landow, Geroge P. (1997a): Hypertext 2.0: (being the revised, amplified edition of Hypertext: The Convergence of Contemporary Critical Theory and Technology, 1992), Baltimore and London: The John Hopkins UP.
Landow, George P. (1997b): Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? MEK. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/muszaki/szamtech/multimed/landow.hun
Leuthard, Beat (1996): Leben Online. Hamburg: Rowohlt Taschenbuch.Lévy, Pierre (1994): L'Intelligence Collective. Paris: Editions La Découverte.
Máray Tamás (2003): Hálózatok hálózata: az internet. - Előadás a Mindentudás Egyetemén. http://www.mindentudas.hu/maray/index.html
McAleese, Ray ed. (1989): Hypertext: Theory into Practice. Ablex, Norwood.McGann, Jerome (2004): A hipertext alapjai. In: Helikon. 2004/3: 366-385.
Brian McHale (1987): Postmodernist Fiction. London and New York: Methuen.
McLuhan, Marshall (2001): A Gutenberg-galaxis: A tipográfiai ember létrejötte. Budapest: Trezor.
Moore, James F. (2003): The Second Superpower Rears its Beautiful Head. http://cyber.law.harvard.edu/people/jmoore/secondsuperpower.html
Müllner András (2003): A hipertextuális közlés anomáliái és a Megbocsátás hipertextualizálásának kérdése. In: Literatúra. 2003/1. 80-97.
Müllner András (2004): Teknősbéka-sétáltatás: A város és a flaneur metaforája a hipertext-diskurzusban. In: Jelenkor. 2004/9. http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=623
Müllner András (2006): Platón beteg volt: Insert korunk technoopitmizmusának sorai közé. In: Jelenkor. 2006/5; ill. In: Gács Anna szerk.: A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest: L'Harmattan, 2007. http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1006
Müllner András – Bocsor Péter (2006): Rövid (kritikai) bevezetés a hipertext témájába a Fuharosok című CD-ROM kapcsán. In: Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, 2006. tavasz. http://www.apertura.hu/2006/tavasz/fuharosok/Negroponte, Nicholas (1997): Total Digital. Die Welt zwischen 0 und 1 oder die Zukunft der Kommunikation. München.
Nelson, Theodor Holmes (1981): Literary Machines. Swarthmore.
Nelson, Theodor Holmes (1999): Way Out of the Box. Keio University and University of Southampton. http://ted.hyperland.com/TQdox/zifty.d9-TQframer.html
Nielsen, Jakob (1990): Hypertext and Hypermedia. San Diego, London: Academia Press.
Nunberg, Geoffrey (1993): The Places of Books in the Age of Electronic Reproduction. In: Representations 42. Spring 1993: 13-37.
Nunberg, Geoffrey (1996): Introduction. In: G. N. (ed.): The Future of the Book. University of California Press.
Nyce, James - Kahn, Paué (1992): Da Memex a Hypertext. Padova: Franco Muzzio.
Nyíri Kristóf (1995): Hálózat és tudáskészség. In: A századvég szellemi körképe. Pécs: Jelenkor Kiadó. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/kmfil/kutatas/nyiri/forras.htm
Nyíri Kristóf (1996): Bölcsészettudomány az írásbeliség után. In: Világosság. 1996/6.
Nyíri Kristóf (2000): A virtuális egyetem filozófiájához. In: Liget. 2000/02. http://www.hunfi.hu/nyiri/vil_ve.htm
Nyíri Kristóf (2003): Enciklopédikus tudás a 21. században. - Előadás a Mindentudás Egyetemén. http://www.origo.hu/mindentudasegyeteme/nyiri/20031215nyiri.html
Parádi Andrea (2005): Internetes kritikai szövegkiadás. In: Kiss Farkas Gábor - Hegyi Ádám szerk.: A magyar irodalom filológiája. Budapest: Gépeskönyv.http://www.tankonyvtar.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b161/index.html
Pavic, Milorad (1987): Kazár szótár. Újvidék: Fórum.
Petőfi S. János (1995): A hipertextuális irodalom a perszonal computer elterjedt alkalmazásának korszakában. http://www.jgytf.u-szeged.hu/~vass/szemm082.htm
Petrucci, Armando (2000): Olvasás az olvasásért: Az olvasás jövője. In: Guglielmo Cavallo – Roger Chartier, szerk.: Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Budapest: Balassi: 381-401.Rév István (2007): Why Does Intellectual Property Matter? In: Gács Anna szerk.: A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest: L'Harmattan, 2007. http://mokk.bme.hu/kozpont/konferenciak/szetfolyoirat/eloadasok/revi
Silver, David (2000): Looking Backwards, Looking Forwards: Cyberculture Studies 1990-2000. In: David Gauntlett, ed., Web.Studies: Rewiring Media Studies for the Digital Age. London: Arnold: 19-30.Simanowski, Roberto (2004): Hiperfikció. In: Helikon. 2004/3: 388-426.
Sugár János szerk. (1996a): Hypertext, multimédia. Budapest: Artpool. http://www.artpool.hu/hypermedia/
Sugár János (1996b): Hypermédia kronológia. In: Sugár János szerk.: Hypertext, multimédia. Budapest: Artpool. http://www.artpool.hu/hypermedia/kronologia.html
Sullivan Andrew (2004): Now blog this: the new voices running the election. In: The Sunday Times. 2004/09/11. http://www.freerepublic.com/focus/f-news/1213468/posts
Sütheő Péter (1999): Hypertext: Természetes intelligencia az információtudományban. Budapest: OSZK.
Szakadát István (1995): Xanadu. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/muszaki/szamtech/multimed/xanadu.hun
Szűts Zoltán (1998): Vallásváltás az internetes posztmodernben. Nagybecskerek.
Szűts Zoltán (2001): A hypertext. http://magyar-irodalom.elte.hu/vita/tszz.html
Temesi Ferenc (1986, 1987): Por I-II. Budapest: Magvető.
Teslár Ákos (2000): Quirinus Kuhlmann versíró gépének rekonstrukciójáról. In: 2000, 2000. júl-aug. http://magyar-irodalom.elte.hu/2000/uj/12.htm#_ednref1
Tószegi Zsuzsanna (2001): Az új modus legendi: nemcsak a számítógép miatt változik a könyvolvasás. In: Könyv és nevelés. 2001/2. http://www.opkm.hu/konyvesneveles/2001/2/cikk3.html
Tóth Tünde (2004): Online kritikai szövegkiadás Magyarországon. In: Helikon. 2004/3: 417-441.Virágh András (2006): A Kazár szótár látszólagos ellentmondásai. Egy történelmi nyom és Pavic regényének kapcsolata. Palimpszeszt 2006. december. http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/25_szam/07.html
Wolf, Gary (1995): The Curse of Xanadu. In: Wired Science 1995/06. http://www.wired.com/wired/archive//3.06/xanadu.html?person=ted_nelson&topic_set=wiredpeople
