A filozófia témakörei

III. Tudomány- és nyelvfilozófia

Lingvisztika: természetes nyelvek és grammatikájuk, nyelvfilozófia: legáltalánosabb jelemzők. Nyelvfilozófia új diszciplina, de régi problémák. Átfogó világmagyarázat krízise - fogalmak rendjének eredete, jelentések eredete? Használatból vagy eleve adottak? Manipulálhatóság, fogvatartottság a nyelvben? Hogy viszonyul a kimondható a megismerhetőhöz (Gorgiasz)? Isteni adomány? Imával engesztelés? Konvenció vagy természeti termék (Kratülosz)? Mindig szó és dolog szétválása, viszonyuk a kérdéses. Nehéz meghatározni már a nyelv fogalmát is, ez is jelzi, hogy képzetet nyelvivé tenni probléma (elszegényítjük-e nyelvi formára hozással?) Wilde: amit nem írtak meg, az nincs. Többértelmű fogalom: nyelvek (holtak is), szaknyelvek, testnyelv, rétegnyelvek stb. Alsó-felső határ: állatnyelvek ill. mesterséges nyelvek (computernyelvek).  Nyelvképesség fontossága (tudat, értelem). Azonosulási közeg is (görög-barbár). Közös: jelrendszer. Jel: más helyett áll, jelentése van (kettőződés +valaki számára). 1/ jelölő-jelölt: szemantika. 2/ jelek egymásutánja, összessége nem nyelv, struktúra: szintaxis, ennek szabályai: grammatika. 3/ közlés-funkció, információ -üzenet a befogadónak: pragmatika. Ezen aspektusok megkülönböztetése az újabb nyelvfilozófiában. Állatnyelvnek nincs differenciált szintaktikai dimenziója, nincs leíráson túlmenő absztrakció mint ismeretkomplexumtömörítés. Jelekre vonatkozó jelek: metanyelv („Duna" tulajdonnév), tárgynyelvvel szemben; elvileg végtelen hatványozódás; megkülönböztetés hiányában paradoxonok - Russell: típuselmélet. Metaforikus használatmód, különösen a modernitásban: fogalmak által le nem fedett jelenségek visszatérése (álom, testnyelv, játék stb.), Wittgenstein: végső kérdésekről nem lehet beszélni. A nyelv nemcsak lehetővé teszi a társas viszonyt, hanem szellemi tartalmak objektivációja is. Kifejezés - megértés - félreértés, elhallgatás.

Történetileg: szofisták (retorika), Platón (nyelv eredete, ideákhoz viszonya): ideák nem nyelvi jelenségek, mert akkor csak a nyelv vizsgálatával lennének az ideák megismerhetők. Az első szavak használatát nem lehet megmagyarázni, ha nem feltételezzük, hogy már ismertek tárgyakat, amelyekre vonatkoztatták. Puszta leírásfunkció nem oldja meg a kötőszavak, névmások problémáját. A nyelvnek csak közvetítő szerepe van az ideák ábrázolásában, a róluk való gondolkodás eredményének megfogalmazásában. Szókratész: aki a szavakat megérti, az a dolgokat is? Platón: sok egyedinek egy lényeget tulajdonítunk általuk; de a nyelvi jelek nem szuggerálják, ami jelölnek, nyelvkrtitika is: a szavak nem fejezik ki, amilyenek a dolgok ideájuk szerint. Nincs egyértelmü jelentés sem. Olykor a szavak semmitmondóak vagy felcserélhetők. Kratülosz: a név tanulságos szerszám. Állam: „Egyes filozófusok a szavakon csüngenek, nem az eidoszt kutatják".  7. levél: ideatant nem lehet szisztematikus elméletként szavakba foglalni, de nem lehet lemondani a nyelvről, csak felismerendő, hogy nem kielégítő. - Arisztotelész: visszavezetni elemi-nyelvire a végtelen sok nyelvi jelenséget - szabályok, logika, formalizálás, gondolkodási törvények. Fogalom, ítélet, szillogizmusok. 

Modern nyelvfelfogás előzményei az újkorban: felvilágosodás, Herder. A nyelv mint a túlélés eszköze. Humboldt: a nyelv nemcsak kész, aktív továbbmunkálás is, mindig elmúló és állandó, a nyelv lényege a tevékenység, míg az írás múmiaszerüen megőrzi. A nyelv a szellem örökké ismétlődő munkája, mellyel a gondolatot artikulált hanggal fejezi ki. A szellem léte tevékenység, de tanulmányozásához szét kell tagolni. Hegel is: öntudat objektív létezési módja.

20. sz: új ráeszmélés a nyelvre, linguistic turn - önreflexió, nem mehetünk mögé, a nyelvet kell megtisztítani. Háttérben: metafizikai konstrukciók szétesése, rend keresése, az értelmetlen leválasztási kísérlete. Cassirer („A szimbolikus formák filozófiája"): nyelvkérdés az első tudatos reflexió a világegészre, szó és lét egységére. A nyelv feltétele is a reflexiónak, ami már adottként találja, mint ami átfogja az egész emberi világot. Eleinte nem szimbólumként jelenik meg, nem vezeti vissza az ember a saját tevékenységére , hanem a világ reális részének tűnik, ez a nyelv mitikus szemlélete, amikor a név a dolog lényege, mágikus hatása van (káromkodás, átok, áldás, elnevezés), a világ zárt egész, aki tud a nyelvvel bánni, az uralja a világot. 20. sz-i nyelvi fordulat: nyelv már nem eszköz, hanem aktív szerepe van eszmék és problémák létrejöttében, a világ egy meghatározott képét strukturálja és közvetíti, kategoriális keretet nyújt. Wittgenstein: minden filozófia=nyelvkritika, ideális nyelvet kell kutatni. Russell, Bécsi Kör, Moore: értelmesség kritériumainak keresése. Nincs előzetesen adott tárgy, az lehet bármi, amit egy szó jelölhet. Az általános tételek nem verifikálhatók. Bécsi Kör: egyértelmü nyelv követelménye, nyelvi analízis. Carnap: metafizika kritikája, megalkotni az ideális nyelv logikáját. Kijelentésben akkor ismeret, ha egyértelmű és verifikálható az értelme: a szintaktika szabályai szerint kell a mondatot felépíteni, és a tárgy empirikus megfelelőjét megadni, verifikációelv az álproblémák kiküszöbölésére. A filozófia a természetttudományos módszer általánosítása, központban a megfigyelhetőség. Tudás közege a nyelv, ennek logikája fontosabb az ismeretelmélet számára, mint a pszichológia. Verifikáció: tapasztalattal igazolható (viták, később: logikailag lehetségesnek kell lenni, lemondtak a tapasztalat szubjektivisztikus értelmezéséről is - protokolltételek). Az értékítéletek nem fejeznek ki megismerést. Nyelvi elemzéssel leleplezni a jogtalan ismeretigényeket - a filozófia csak elméletbe öltöztetett líra, nincs az empírián túl valóság.

Wittgenstein (1889-1951) 2 korszaka, két különböző filozófiai megközelítés, hatás a neopozitivizmusra. Előbb: Frege és Russell logikájának kritikája, misztikus hangsúlyú metafizika, később: minden metafizika értelmetlensége. Kérdése:mi az empirikus ismeretek alapja? Mit lehet erről értelmesen mondani?  Tractatus logico-philosophicus: a nyelv lényegét keresi, „Filozófiai vizsgálódások": a lényegkérdés értelmetlen. Utóbbi elsősorban az analitikus filozófiára hat. A Tractatus logikai álláspontról, a Philosophische Untersuchungen ismeretelméleti szempontból keresi a választ. 1/ a nyelv felépítését és határait vizsgálva a gondolkodást akarja megismerni. Módszere: nyelvanalízis, mindennapi beszéd elemzése, majd filozófiai nyelvkritika. Tractatus: csak a nyelv által közvetített képe van a valóságnak. A nyelvnek, ha értelmes, vonatkoznia kell egy rajta kívüli alapra - jel és tárgy viszonya? Nyelvem határai világom határai, empirikusan lehetséges mondatok határai. A metafizikai elméletek túlmennek ezen, nem mondanak értelmeset. A nyelv lényege logikai, alapja minden létező nyelvnek. Mondatokból és azok elemeiből áll. Minden empirikus mondatnak pontos jelentése van, az elemek leképezik a létező dolgokat egy név hozzárendelésével. Megértés= elemek összeállnak mondattá, mondat= valóság képe. A valóságos dolgok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint e kép elemei. Dolog+reláció=tényállás. Elemi mondat tényállást képez le; összetett mondat igazságértéke az elemei igazságértékeiből adódik, világ az, aminek esete fennáll. Logikai forma egyben a  valóság belső struktúrája is. Készentalált, a priori rend. Ez megmutatkozik, de nem fejezhető ki. „Létezik a kimondhatatlan, ez megmutatkozik, ez a misztikus. Amiről nem lehet bszélni, arról hallgatni kell". A logika tautológiákból áll, lehatárolja belülről az elgondolhatót.  2/ Filozófiai vizsgálódások: naplójegyzetek, 1953-ban jelentették meg. Tractatus kritikája, analízis eredménye itt más. Nyelvi faktumoknál marad, csak leírni lehet, nem magyarázni. „A filozófia nem alapozhatja meg a nyelv tényleges használatát. Mindent úgy hagy, ahogy van." A való élet a kiindulópont, ehhez kell visszavezetnie a filozófiának. Mindent a nyelv által tudunk a valóságról, meghatározza nézőpontunkat. A nyelveknek nincs egységes lényege, nincs struktúraazonosság a valósággal. Metafizikai problémák a nyelv bonyolultsága miatt jönnek létre, látszatproblémák. „Hiba, ha magyarázatot keresünk ott, ahol ősjelenségeket kellene látnunk." A nyelvet be kell vonni az életösszefüggésbe, melyben használják. Része egy életformának. Végtelen sok mondatfajta van, a jelhasználat módjai végtelenek és változók. Nyelvjáték. Nyelvi viszonyokra vetnek fényt, a nyelv tevékenység, egy életformához beszéd is tartozik. Életforma része pl: leírás, hipotézis, imádkozás, köszönetmondás, üdvözlés stb. A jel nem hozzárendeléssel kap jelentést, hanem szabály szerinti gyakorlati használat folytán. Szokáson és hagyományon alapul, a rámutató definíció egy szó használatára nevelés egy életösszefüggésben. A használat szabályait s így a jelentést egy szó gyakorlati használata határozza meg. Ez az érzetekről való beszédre is áll. Saját érzeteinkben nem csalódhatunk, idegen érzeteket nem ismerhetünk. Nem véleményegyezés, hanem életformáé. Nincs privát nyelvtani szabály, a beszéd egy adott életforma része. Odafordulás a mindennapi nyelvhez - Austin, Searle. Hogy határozza meg mindennapi nyelvünk a gondolkodásunkat, cselekvésünket. Beszédaktus-elmélet: beszéddel cselekvést is végrehajtunk (ígérem) egy szociális mezőben. Performatív megnyilatkozásoknak nincs leíró funkciójuk (figyelmeztetlek), cselekvést implikálnak. De itt is különbözhet, amit gondolunk és amit mondunk (hazugság), megítélés alapja: amit mondunk, általában feltételezzük, hogy a másik úgy is gondolta. Már Peirce-nél: (1839-1914) az ember azért hozza létre a jelentéseket, hogy szabályozza a cselekvés módját, így nem választható le a cselekvési célokról. Pragmatista felfogás: a fogalom gondolati jel, mely az anyagi jelekhez kapcsolódik a gyakorlatorientált értelem által, ami kiválasztja a legmegfelelőbb cselekvést (igazság - sikeres cselekvés). A strukturalizmus viszont (Saussure-re támaszkodva) a jelhasználó tevékenységet speciális szempontból vizsgálja: a nyelv= kód, szabályosan kombinálható jelrendszer, minden szerveződés prototípusa. Diakrón - szinkron vizsgálat, langue - parole, jelölő - jelölt. A társadalomban is a nyelvvel analóg struktúrákat keresi, elemekkel szemben a struktúra elsődlegessége, egészlegesség. (Lévi-Strauss: mítoszokban közös?, Lacan: pszichoanalíizis, tudattalanban struktúrák, Foucault: hatalom, szexualitás, Derrida: nyelv és írás strukturalista vizsgálata, Barthes: irodalom, Althusser: marxizmusra ható strukturalizmus). - Whorf: világformáló nyelv (indiánok): különböző nelvet használó emberek tipikus értékelésekkel és értelmezésekkel jellemezhetők - nyelvi relativizmus.

Hermeneutika: megértés és értelmezés művészete. Témái, előtörténete. 3 fő tényező: 1/ nyelviség, 2/ történetiség, 3/ ész. 1/gyerekkorban tanult nyelvet használunk, mely egy életformát fejez ki, közösséghez kötött. 2/ tapasztalás során válunk azzá, ami, új - negativitás, de a történelem orientációs támasz is. 3/ ész: világfeltárás és önmegismerés együtt, ésszerűség keresése és értékelés összekapcsolódik. A feszültség az egyén, a történetiség és a közösség, a norma között a nyelvben fejeződik ki. Célracionalitás és értékracionalitás is konfliktusban. A hermeneutika integrálni törekszik az elemeket, közös nevező-keresés, szociológiai, pszichológiai , politikai aspektusok egyeztetésének, önmeghatározásnak a fontossága, beleérzés, együttműködés, dialóguskészség, historizmus, hermeneutikai kör. Modern klasszikusa: Gadamer.

A nyelvfilozófiával párhuzamosan alakul a tudományfilozófia. 20. sz: neopozitivizmus, logikai empirizmus uralja a tudományelméletet az első évtizedekben. 20-as évek, Bécs: induktív tudományok tanszékén vitacsoport, természettudományosan iskolázott filozófusok: Carnap, Feigl, Neurath, Hahn, Gödel - Bécsi Kör. Logikai-ismeretelméleti kérdések dominálnak, szembenállás az idealista-metafizikai világképpel. Tézisei: 1/ nincs metaempirikus valóság, a filozófia tudománytalan, értelmetlen mondatokat alkot. 2/ empirizmus: tapasztalattól független belátások elvetendőek, az ismeret a tapasztalatra vonatkozó hipotézis, igazsága ellenőrzendő. A matematika és logika analitikus, ezen kívül csak az elvben ellenőrizhető kijelentések értelmesek. Elhatárolás - verifikáció elve. 3/ szcientizmus, termtud-os ideál, fizikalizmus: lefordítani tér-idő nyelvre mindent. Nincs más megértési módszer, mint a kauzális magyarázat, elvetik a neokantianizmus szembeállítását természettudomány és szellemtudományok között. 4/ megismerés interszubjektivitásának elve: elvileg mindenki által ellenőrizhető egy tudományos kijelentés, helytelen az elitista tudományideál, fontos a világos megfogalmazás igénye. 5/ érték-kérdések nem-kognitív felfogása: nem racionálisak az értékdöntések és álláspontok, hanem érzés és akarateredetűek. Értékelés nem tényismeret, etika igazságigénye alaptalan.

Később: Bachelard: a mai tudomány a hatások, nem a tények tudománya, a tapasztalat inkább cél, mint adottság, a tudomány eszközei (mikroszkóp) a szellem meghosszabbításai, a tudományfilozófiának nyitottnak, mindig ideiglenesnek kell lennie, egyszerre racionalistának és empiristának, kétpólusú filozófiára van szükség. A megismerés a  tévedések helyesbítése (Popper is: próba-tévedés módszere, falszifikáció), új ismeret: törés a tapasztalatban (Goethe, Gadamer), problématudatot termel ki. Új elv: élet és szellem egysége, gondolkodás elveinek rugalmas változtatása. Megismerőerőt kell megújítani. Kuhn: nincs lineáris akkumuláció, forradalmak és normáltudomány. Paradigma konstituálja a jelenségeket,  tudományos paradigmaváltás előtt válság. Inkommenzurábilisek egymáshoz képest. Nincs célra irányuló fejlődés.

Igazságprobléma: általában kijelentésekre vonatkoztatják. Arisztotelész: kétértékű logika. Tudni=igaznak tudni, az ismeret szükséges feltételének számít.

1/ korrespondenciaelmélet: egyezés a tényekkel, még Russellnél, Ayernél  is. Nehézség: nyelv és valóság viszonya tisztázatlan marad, mérce? Mindent nem lehet felülvizsgálni, végtelen regresszus. Nem jut túl a kijelentések körén (szkeptikus ellenérvek). 2/ koherenciaelmélet: kijelentések konzisztenciája egy rendszerben, megegyezés más kijelentésekkel, melyeket elfogadunk (Neurath). Rescher is: ha nem mondanak egymásnak ellent, az igazságra utal. De ez a kritérium csak akkor működik, ha már vannak igaznak tartott ismereteink. Hegel: szellemen belüli egyezés, igaz az egész, hamis az egyoldalú, absztrakt. 3/ redundanciaelmélet: (Ramsey,1927) felesleges az „igaz" fogalma, nem jelent többet, mint állítani valamit (x). Ellenérv: vannak esetek, mikor kiküszöbölhetetlen, pl. „e könyv első mondata igaz" nem = e könyv első mondatával. 4/ pragmatizmus: igaz kijelentések produktívabbak, hasznosabbak a számunkra, sikeresebb cselekvéshez vezetnek (James, Dewey)

5/ konszenzuselmélet: Habermas: kommunikációban fontos fogalom, beszédaktussal igazságigényt támasztunk, ennek jogossága attól függ, hogy általános konszenzusra talál-e ideális beszédszituáció esetén (tiszta esetben nem manipulált és hatalomfüggő).

Ellenőrző kérdések:

Mi a viszony nyelvészet és nyelvfilozófia között?

Milyen elképzelések alakultak ki a nyelv fogalmáról?

Mi jellemzi az antikvitás nyelvfelfogását?

Melyek a modern nyelvfelfogás újdonságai?

Mi a nyelvi fordulat lényege?

Hogyan alakult Wittgenstein nyelvfelfogása?

Mi a beszédaktuselmélet?

Melyek a logikai empirizmus alaptételei?

Mit jelent a paradigma és a tudományos forradalom fogalma?

Milyen irányzatok alakultak ki az igazságelméletben?

Olvasandó:

Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. 1-40. §. Budapest, 1992. 17-41. o.

Th. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, 1984. 231-276. o.

Ajánlott irodalom:

- Cassirer: A szimbolikus formák filozófiájából. In: A jel tudománya. Bp.1975. 123-134.o.

- Austin: Tetten ért szavak. Bp.1990. 29-57.o.

- Gadamer: Igazság és módszer. Bp. 1984. 191-218. és 284-305.o.

- Wartofsky: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bp. 1977. 13-27.o.

Ajánlott másodirodalom:

Maria Fürst: Bevezetés a filozófiába. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. 121-137.o.

Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Bp. 1993. 172-201.o. és 217-237.o.

Peter J. King: Száz nagy filozófus. A világ legnagyobb gondolkodóinak élete és nézetei. Gabo Kiadó 2005. 148-149.,151, 154., 156-157., 158.,160.-163., 167-168., 175-179.o.

Forrai Gábor (szerk..): Mikor igazolt egy hit? Bp., Osiris, 2002.

Forrai Gábor - Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia. Bp. Áron Kiadó 1999. III. fej.

A. Grayling, Filozófiai kalauz.  Bp. Akadémiai Kiadó 1997. I. fej. (Első rész, I. Scott Sturgeon - M. G. F. Martin -  A. C. Grayling: „Ismeretelmélet.)

Laki János (szerk.), Tudományfilozófia. Bp. Osiris 1998.

Farkas Katalin - Kelemen János, Nyelvfilozófia, Bp. Áron Kiadó 2002.

Kelemen János, A nyelvfilozófia rövid története Platontól Humboldtig. Budapest, Áron Kiadó 2000.