Cseh művészet

Miloš Marten: Stílus és stilizálás – dialógus

Prága, 1906 (szemelvények), Moderní revue könyvtár 44.

 

Miloš Marten (1883-1917) irodalmi és képzőművészeti kritikus 1900 körül a Moderní revue köréhez csatlakozott. Jóllehet szépirodalmi munkáival szervesen illeszkedett a szerkesztőség programjához, kritikusi felfogása eltért Procházka és Karásek szemléletétől. 1902-1906 között elfogadta Šalda nézeteit: hajlandóságát fejezte ki a dekadens művészet alapjainak áthidalását illetően a bensőből eredő gondolat egyenesének kép239biztosításával. A Styl a stylisace (Stílus és stilizálás) című dialógus, amelynek eredetileg az akkoriban Šalda szerkesztette Volné směry (Szabad irányok) hasábjain kellett volna megjelennie, később mégis a Moderní revue kiadásában, könyv alakban látott napvilágot. Marten a stílust kizárólag az empirikus anyaggal ellentétes formaként értelmezte, a stilizálást pedig olyan aktusként, amellyel az alkotóművész „az anyagot teljesen magáévá teszi, tudatosan vagy ösztönösen megfosztja mindentől, ami arra emlékeztetné, hogy másképp is létezhetne, mint a művészi képzeletben". Gyakran hivatkozott a modern művészetre, és az általános tételeket elsősorban a szecesszió képviselőivel bizonyította, akikhez irodalmi és képzőművészeti kritikáival maga is tartozott, ám nem csupán nézeteiben, hanem bonyolultan ornamentális mondatszerkesztésében is. A Stílus és stilizálás dialógus keletkezése körüli időben Marten a francia festő és teoretikus, Émile Bernard hatására szemléletet váltott. A XX. század első évtizedének derekától egészen 1912-ig a Moderní revue-ben a klasszicizáló irányzatokat támogatta, amelyekhez Arnošt Procházka is csatlakozott.

 

Stílus és stilizálás - dialógus

 

Szereplők: Kamilló és Vilmos

Színhely: Kamilló kertre néző dolgozószobája, amelyet az őszi reggel fényei sárgára és vörösre festenek.

 

[...]

Vilmos: Szeretném, ha bővebben beszélne arról, hogyan értelmezi a forma és a tartalom viszonyát. Azt állította, hogy a művészetben a tartalom jelentéktelen, vagy alig jelent valamit, s hogy az élet víziója, amely a megvalósítást szolgálja, a legfontosabb. Talán a forma, a stílus volna a gondolat hordozója, az, ahogyan a művész az anyagot megmunkálja, alakítja?

Kamilló: Igen.

Vilmos: Ezek szerint a művész, aki az adott gondolatot magáévá teszi, elsősorban alkalmas anyagot keres a számára legmegfelelőbb esztétikai forma kifejezéséhez.

Kamilló: Ez a közönség és az őket kiszolgáló kritikusok véleménye, Vilmosom.

Igen, szinte hallom a közönséggel egy test és vér kritikusok véleményét, ahogy tudálékosan ízekre szedik a képeket, vagy a költeményeket gondolatokra, anyagokra és formákra, amelyeket stílusnak neveznek, de valójában csak látványos technikai trükköket látnak bennük. Sőt arra is emlékszem, hogy néhányan komolyan írtak magasztos gondolatokról és alkalmatlan anyagról, gyönyörű szüzséről és tökéletlen formáról: Ó, tudja, hogy csontvázakat ásott elő?

Vilmos: Hogyhogy, maga nem képes megkülönböztetni a tartalmat a formától? Legalábbis én így értelmeztem a szavait...

Kamilló: Én sohasem beszélek kizárólagos formáról, mint ahogy kizárólagos tartalomról sem. Ezek a kifejezések nem jelentenek többet a dialektika és az analízis szükséges eszközeinél. Nincs különbség a tartalom és a forma között. - Nem, Vilmosom, az alkotás folyamatát nem lehet megmagyarázni a mű földarabolásával, úgy hogy a halott részekre üres szavak címkéit ragasztjuk. A művészi alkotás keletkezése szerves, egységes, haladó folyamat. Ne engedje, hogy egyes naturalisták, akik téziseik alátámasztásául jegyzetfüzeteikbe gyűjtött humanitárius röplapokból idéznek, becsapják. A művész nem járkál a dolgok után - maguk a dolgok súgják meg bizalmasan a titkaikat; elképzeléseket ébresztenek benne, amelyeket érzékei segítségével közvetlenül alakít a művészet nyelve szerint hanggá, színné vagy szavakká.

[...] Rodin, az utolsó titkok tudója, hosszú idő óta ismét a szimbólumok szobrásza, nem tartja magát költőnek, pusztán a formák alkotójának. A világ nem fedi fel szimbólumait, titkos zenéjét a tapintatlan kíváncsiskodók előtt. Nyitott gondolatokat, szomjazó érzelmeket kíván, s csakis előttük nyílik meg a kéj és a borzalom szenzációja. A holdsütötte tavak virágaiból, a fák bölcsességéből és a föld illatából nőnek ki a művészek és a költők látomásai, s az épületek boltívei közül, ahová az emberi töprengések költöznek évek múltán - vagy sohasem.kép7

Tudja azt, hogyan szűnik meg a forma tartalma, amely egy nehéz átalakulás, gondolatok és benyomások keveréke, egy harmonikus szellemi kép -transzszubsztanciáció, egy elképzelés, amelyet az érzékszervek valósítanak meg szükségszerűen és közvetlenül? A festő vonalakban és színekben gondolkodik, a zenész hangokban, a költő ritmikus és összekapcsolt szóláncokban. A saját művészete szemszögéből érzékel, aszerint, hogy zenész, festő vagy költő-e. Csupán az adja meg a pillanat súlyát, hogy ezt vagy amazt érezte először művészetének ritmusában. Az anyagot stilizáció útján veszi teljesen birtokába; tudatosan vagy ösztönösen, miközben megszabadul mindattól, ami arra emlékezteti, hogy másképp is létezhet, mint a művészi képzeletben.

Vilmos: Vajon a stilizáció nem csökkenti az első pillanat mámorát? Nem gátolja az alkotó szervek tevékenységét a tisztánlátásban? Mi biztosítja a művész benső tisztaságát, ha a mű és a művész közé a maga stilizálta fal épülne?

Kamilló: Minden meghatározó műalkotás keletkezése az első pillanat nyelvén szól, akkor is, ha a kristályosodás hosszú folyamatának eredménye, s akkor is, ha tűzhányószerű robbanás következménye. Nem szabad azonban összetéveszteni a divináció hatását az ideges sietséggel, és az alkotás erejét a forma hiányában keresni. A mi korunk adatszeretete, a pszichológiai kíváncsiság, amely megköveteli a művészettől, hogy kísérleti alanyul szolgáljon, megrontotta a művészethez fűződő viszonyunkat. Minden műalkotásban megtalálhatja az élő, izgalmas egyéniséget, személyre szabottan, szubjektív módon, de csak akkor, ha megérti, hogy itt minden figyelem teljesen az ösztönre és az akaratra összpontosul, minden gondolat és észlelés, test és vér együttesen. Tiszteletben tartják, mint egy, görcsösségben rejlő erőt, mint egy mélységesen csökevényes érzést, mint a meggondolatlan gondolatot, mint az ordító, őrjöngő Kalibán részeges gesztusait. Az alkotóerő azonban a forma szerves része. Mindent felhasznál - de mégsem alkalmaz belőle eleget -, az anyag leküzdése, a földolgozás érdekében elfogadja az anyagtalan, elillanó többletet, amely a művészi vízió részét alkotja: azaz a stílust. Ezért szeretik a művészek annyira a saját klaviatúrájukat, művészeti nyelvezetüket használni, s annak dacára szeretik, hogy az oly hűtlen az elképzeléshez, és mámorosan határtalan és lehetetlen. A kifejezés küzdelmében, amely minden művészetet áthat, tragikus ellentét rejlik: az ellenség itt a legdrágább, az utolsó vágy, a legerősebb becsvágy. Auguste Rodin legfőbb (célját), törekvését naivan, csupa nagybetűvel így írta le: „KERESEM AZ EGYENSÚLYT", mintha a dantei imagináció nem volna más, mint a forma forrása, az új és újabb formáé, amelyeket ez az öreg prométheuszi szenvedéllyel alkot, és mintha az építés, nem pedig a szimbolika volna a mindene. Degas azért a legnagyobb impresszionista, mert stilizál: ahelyett hogy megelégedne krónikási géniuszával, az élet éles, kegyetlen ismeretével, a vonal megrögzött technikusává válik, a rajz költészetévé. Csak és kizárólag így működik a művészetben az erő. Munch vagy Przybyszewski azért nem lett ennek az erőnek a képviselője, mert a rossz legborzalmasabb grimaszától szenved; sokan hasonlóképpen őrjöngenek ezen felismerés vörös csillagától. Erősségük abban rejlik, hogy keresik és bilincsbe verik lázas szenvedélyüket, borzalmaikat, amelyeket művészinek értékelnek. Munch állítólag antiművész, anarchista, egész zord, északi természetével a színeket szolgálja, és éppen az ő kísérteties alkotásaiban tükröződik a modern művészet igyekezete, hogy megtalálja az új, sajátos stilizációt, sajátos zenét.

Vilmos: Zenét?

Kamilló: Igen. A művészet a stilizációhoz vonzódik a zenében mint utolsó vágyhoz. Talán egyszer elolvasom magának Pater, Renaissance című könyvéből a Giorgione és iskolájáról szóló fejezetet, amelyet oly szívesen olvasok paradox kritikai logikája miatt: egy olyan festőről van szó, akitől nincsenek képek... Pater, akinek kritikája önmagában is stilizál, átkölt és megzenésít, felfedezte valamennyi művészeti ág kapcsolatát a zenével. A stílus tisztaságának olyan fokát fedte fel, amelyben a tartalom és a forma egyesül, és elválaszthatatlanná válik a képzeletünkben, éppúgy, mint a művész képzeletében. A tartalom - gondolatok, benyomások, látás, vágyak, az ember teljes szellemi és lelki világa - mind a művészet közös tulajdona, s csak kevés olyan elem található benne, amelyet senki se tudna kifejezni. Csak a stilizáció birtokolhatja ezt a hűtlen, tovatűnő szeretőt. A költő azért stilizál, hogy a művéből kiszűrje a véletlent, a rapszodikus jelleget, hogy teljes mértékben birtokolhassa, hogy kizárólag az ő szavaival, az ő szemszögéből lehessen elképzelni alkotását; a festő, azért hogy műve ne váljon elbeszélővé, ahogyan ezt manapság egyesek kedves naivitással megfogalmazzák, érzéseit teljes mértékben vonalakká és színekké alakítja. Így lett Botticelli a női szépség híve, újra meg újra festett, mindig bánatosan, s bánatot ébresztőn, úgy, ahogy azt az érzékenysége meghatározta. Nem a düreri allegorikus fegyvertárral, nem a legendákkal, amelyek azt a fajta hangulatot sugalmaznák; azonos profillal festette a Madonnát és Aphroditét, Pallaszt és Flórát, az angyalokat és az allegorikus alakokat - mind-mind azt a gyógyíthatatlan szomorúságot sugározzák és a transzcendentális zenét. Hogy célját elérje, Fra Angelicónak sem volt szüksége modellként a földi érzékiségre; ellenkezőleg, az ő nyúlánk alakjai, a hegyes állal, csendes ajakkal ábrázolt ovális arcainak titokzatos tekintete együttesen súlyos vágyakat ébreszthet, amelynek melege sosem gyengülő hévvel árad szét Vespucci Simonetta képmásán, ahogyan azt Pollajuolo megfestette, a hosszú, erős nyak köré tekeredő kígyóval. Ezt a szépséget búskomor álmodozással töltötte meg, és a modell összetett báját a zeneiség vonalával sűrítette. Ez az arc a festő tulajdona, s csakis az ő képzeletében létezik. A Gioconda több mint félig legenda, s a régi mesterek, mint például Holbein, legridegebb arcképein is elmosódik a határ a modell valósága és a festői vízió tiszta vonalvezetése között. Érteném én a történészt, aki azt állítaná, hogy az egységes, harmonikus élet benyomása, amelyet egyes régi korok idéznek fel bennünk, szép ámítással akképpen keletkezik, hogy az ő művészetük tükrözte képi valóságon keresztül szemléljük az adott kort. A régi mesterek mind stilizáltak - lehet, hogy nem csupán ezt vagy amazt az arcot stilizálták, hanem az egész kort, amelyben éltek. Jól körülírja az ő stílusról alkotott felfogásukat, ha tetszik, az élet törvényét, hogy vajon az az élet, amelyet a képeken látunk, valóban úgy pezsgett és forrt-e, vagy csak az ő elképzelésükben létezett. Valószínű, hogy az ókor vagy a reneszánsz emberének élete semmivel sem volt igaztalanabb, zűrösebb a miénknél. Ez a valóság azonban tovatűnt, elillant, mint maga az idő. Ami megmaradt, az a szívnek és a léleknek a művészetek által megragadott ritmusa. Bár hozzáteszem - ki tudhatja? De vajon mire volna jó, ha tudnánk? Ám erős, teljes ritmusokban gazdag, és stílusegységgel megtámasztott korok voltak. A tékozló kisemberek világa helyett, akik egyik napról a másikra élték nehézségeikkel, bűneikkel és kalandjaikkal, nagysággal és nyomorúsággal teli életüket, egy mesterségesen kialakított világot ismerünk, színdarabból kilépett figurákat, hősöket és gondolkodókat, asszonyokat és kéjenceket - a múlt drámájának színészeit, akikből mi az idő színtelen szőnyegét szövögetjük. A múlt zenéje olyan zene, amelyet a régi korok művészei hallottak és jegyeztek le... A zene vagy - ha úgy tetszik - a forma a tárgyakból kiszabadított szellemi, szabad forma.

<< František Xaver Šalda: Hősi látásmód

Václav Vilém Štech: Előszó a Képzőművészek Csoportjának (Skupina) II. kiállításához. >>