Fogalomtár etika szakosoknak

Areté

Areté: (görög – testi, szellemi, lelki kiválóság, erény; latin – virtus) Az areté kifejezés általánosan elterjedt magyar fordítása, az erény meglehetősen pontatlanul adja vissza a szó görög jelentését. A görögben ugyanis mindenféle kiválóságot, esetleg alkalmatosságot jelöl a szó, de nem kapcsolódik hozzá értékítélet, így például beszélhetünk akár egy tolvaj kiválóságáról is, amit magyarul nem feltétlenül neveznénk erénynek. Összességében azokat a tulajdonságokat értették rajta, amelyek a korabeli görög világban az embert sikeressé tehették. A kifejezés a Kr. e. 5 században válik a filozófiai viták egyik kulcsfogalmává, ugyanis a boldogságot (→eudaimónia) az erények következményének, vagy fordítva az erényt a boldogság előfeltételének tekintették. A preszókratika utolsó időszakához tartózó atomista Démokritosz töredékeiben már megjelenik az erénynek ez a felfogása, bár nála az etika központi fogalma az euthümia, a jó, a kiegyensúlyozott, a derűs lélek. E lelki derűnek pedig a józan mértéktartás a feltétele, vagyis a mértékletesség. A mértékletesség, mint az egyik legfontosabb erény (töredékeiben a későbbi tanításokban központi szerepet játszó más erények, így a bölcsesség, igazságosság és bátorság is feltűnnek) pedig azt jelenti, hogy az embernek tartózkodnia kell a túlzásoktól, meg kell lelnie a helyes mértéket. A szofisztika képviselői számára az alapvetés, vagyis az erény és a boldogság kapcsolata úgy tűnik szintén elfogadott volt, de tanításaik a hétköznapi felfogástól meglehetősen messze álltak. Jó példa erre Platón Gorgiasz c. dialógusában megjelenő nézet, amit Platón a házigazda Kalliklésznek tulajdonít. Kalliklész szerint ugyanis a felsőbbrendű embernek, tehát az átlagembernél bölcsebbnek, bátrabbnak és férfiasabbnak kellene uralkodnia a többiek felett, de önmaga felett nem kellene uralmat gyakorolnia, mert az összeegyeztethetetlen a természetes szabadsággal, tehát neki minden vágya kielégítendő. Az areté tehát féktelenség és szabadosság, ha meg vannak a vágyak kiéléséhez szükséges eszközök is és ez vezet az eudaimóniához. Ezzel és a hasonló felfogásokkal szemben lép fel Szókratész, aki az erényt egyféle bennünk rejlő tudásként értelmezi. Szerinte, aki tudja mi a jó, az fog jól cselekedni, tehát a jó tudása, a helyes ismeret előfeltétele a helyes cselekedetnek, vagyis az értelem játszik kulcsszerepet a boldogsághoz vezető úton. Ezt gondolatot építi tovább Platón is erénytanában. Az erények nála az emberi lélek részeihez kötődnek, tehát minden lélekrésznek meg van a maga erénye, ezek pedig a bölcsesség, mint az értelem, a bátorság, mint az indulatos lélekrész és a mértékletesség, mint a vágyakozó lélekrész erénye. Ha a lélek mindegyik része gyakorolja a maga erényét és az értelem vezérletével harmonikusan együttműködnek egymással, akkor megjelenik a lélek egészének az erénye, az igazságosság. Ezt a négy erényt a későbbiekben kardinális erények néven tartják számon. Arisztotelész etikájában az erények két csoportját különbözteti meg; az észbeli és az erkölcsi erényeket. Az előbbiekre tanulás, az utóbbiakra szoktatás révén teszünk szert. Az erkölcsi erény egyféle lelki alkat, amely abban nyilvánul meg, hogy az érzelmekhez helyesen viszonyulunk, azaz velük szemben megtaláljuk a helyes mértéket, a középutat. Az egyes erényeket vizsgálta során felbukkannak és alapvető szerepet játszanak  a Platón kapcsán említett erények, de továbbiak is említésre kerülnek. A sztoikus etika az erény fogalmát ismételten a tudásra redukálja. Ha az embert irányító, vezérlő lélekrész a tudás birtokában van, akkor az összes erényt birtokolja. Náluk is a négy kardinális erény játszik kulcs szerepet, de – Arisztotelész ez irányú elképzeléseit tovább fejlesztve – úgy vélik, hogy ezeket további erények követik. A bölcsességet az átlátás, a leleményesség stb., a mértékletességet a tapintatosság, a méltóság, a tartózkodás és a mértéktartás, a bátorságot a nagylelkűség, a merészség és a kitartás, az igazságosságot a jámborság, a jóság és a vidámság. A neoplatonikus erénytan a platónikus, az arisztotelészi és a sztoikus elméletekből táplálkozik, átveszi például a négy kardinális erény gondolatát, más esetekben viszont módosítja, elutasítja a korábbi elképzeléseket. Az erényt a lélek azon képességének tekintik, amely segítségével megvalósíthatja saját legmagasabb lehetőségét. Ez a lehetőség pedig nem más, minthogy a lélek szellemmé és végső soron istenné váljon. Ebben segítenek a megtisztulást hozó magasabb rendű erények. Ugyanakkor megkülönbözteti az erények egy másik – bár azonos néven említett – csoportját a politikai, vagyis a közösségi léthez szükséges erényeket, amelyek mértéket, rendet teremtenek ebben a világban. A keresztények erény felfogása sztoikus és neoplatonikus  forrásokból táplálkozik.

Irodalom: G.S. Kirk – J.E. Raven – M. Schofield: A preszókratikus filozófusok. Bp., 2002. 606-610.; Platón: Összes művei I-III. Bp., 1984.; G.B. Kerferd: A szofista mozgalom. Bp., 2003.; Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Bp., 1987.; Arisztotelész: Eudémoszi etika – Nagy etika. Bp., 1975.; D. Ross: Arisztotelész. Bp., 1996.; A.A. Long: Hellenisztikus filozófia. Bp., 1998.

„A lelki derű a gyönyörűben való mértéktartás és a harmonikus élet folytán lesz az ember osztályrésze; a hiány és túlság azonban visszájára szokott fordulni és nagy hullámzást idéz elő a lélekben. Márpedig a nagy ellentétek között hányódó lelkek egyensúlyban sincsenek, s nem is derültek. Tehát a lehetséges felé kell figyelmünket fordítani, s a meglevővel kell megelégednünk, keveset törődve azokkal az irigyelt és megcsodált dolgokkal, és gondolatban nem foglalkozva szüntelen velük – hanem a szerencsétlenséggel küszködők életét kell szemlélnünk, komolyan meggondolva, mit szenvednek, hogy ily módon a jelenleg rendelkezésünkre álló dolgok nagynak és irigylésre méltónak tűnjenek fel előttünk, és ne történjék meg velünk az, hogy még többre vágyva szenvedjünk lelkünkben. Hiszen az, aki a vagyonosokat és a többi embertől boldogként magasztaltakat csodálja, és elméjében szüntelenül velük foglalkozik, arra kényszerül, hogy mindig valami újba fogjon, és vágyát valami jóvátehetetlen, törvény által tiltott tettre irányozza. Éppen ezért azokat a [nagy] dolgokat nem kell hajszolni, emezekkel [a jelenvalókkal] pedig derülten meg kell elégedni – összehasonlítva saját életünket azokéval, akiknek rosszabbul megy soruk, és boldognak tartva magunkat, meggondolván, hogy mit szenvednek ők, és mennyivel jobban megy dolgunk és jobban élünk náluk. Ha ehhez a belátáshoz ragaszkodunk, derültebben fogunk élni, és nem kevés pusztító szellemet fogunk életünkből elűzni: az irigységet, a vetélkedést és a rosszakaratot.” (Démokritosz B 191)

  „[Kalliklész:] Márpedig úgy van, Szókratész! Mert hogy lehetne az ember boldog, ha szolga valamiben? Sőt nyíltan megmondom, mit tartok a természet rendje szerint szépnek és jogosnak. Csak az él jól, aki vágyait hagyja nagyra nőni s nem fékezi; és bátran és belátón ki tudja elégíteni még akkor is, ha már tetőpontjukat elérték, és mindig megszerzi azt, amire vágyik; Ez a tömeg számára nem lehetséges. Ezért a tömeg megbélyegzi az ilyeneket, s szégyenből rejtegetve saját tehetetlenségét, rútnak nevezi a féktelenséget. Így, mint már mondtam, szolgává lesznek a természettől kiválóbb emberek, s mivel gyönyöreik kielégítésére nem képesek, puszta gyávaságból dicsérik a józanságot és igazságosságot. Azok szemében, akiket a sors a királyok fiává tett, vagy a természet zsarnokságra vagy uralkodásra alkotott, lehet-e igazában rútabb s rosszabb valami, mint a józan mérséklet és az igazságosság? Ha az élet javait minden korlát nélkül élvezhetik, csak nem fogják urukká tenni a tömeg törvényét, ítéletét, gáncsát? Milyen szánalmassá változtatná őket az igazságosság s józan mérséklet szépsége, ha mint államuk kormányzói nem juttathatnának többet barátaiknak, mint ellenségeiknek! Nos, Szókratész, azt állítod, hogy mindig az igazságot kergeted, halljad hát, mi az igazság. Kéjes életmód, féktelenség, szabadosság, csak legyen mire támaszkodnia, ez az erény, ez a boldogság. A többi mind csak szépelgés, természetellenes megegyezés, üres, értéktelen fecsegés.” (Platón, Gorgiasz 491 e – 492 c)  

 „Szókratész: Emlékeznünk kell tehát, hogy közülünk is csak az lehet igazságos, s csak az végezheti a maga munkáját, akinek a lelkében mindegyik rész a maga munkáját végzi.

Glaukón: Erre valóban emlékeznünk kell.

Szókratész: Márpedig a gondolkodó részt, mivel bölcs és mivel az egész léleknek gondját viseli, a vezetés illeti meg, az indulatos részt pedig az, hogy engedelmeskedjék neki és támogassa őt.

Glaukón: Nagyon igaz. Szókratész: S nem a zene és testgyakorlás okos keveréke fogja-e őket összhangba hozni, mint már említettük is, azáltal, hogy az egyiket szép beszédekkel és tanulmányokkal edzi és neveli, a másikat pedig állandó figyelmeztetéssel csitítja, s összhanggal és ütemmel szelídíti?

Glaukón: Nyilván így van.

Szókratész: E kettő aztán – így növekedve, s valóban a maguk feladatát megtanulva, és ebben nevelkedve – élére áll majd a vágyakozó résznek, amely persze mindegyikünk lelkében a legnagyobb helyet foglalja el, s amely természeténél fogva anyagiakban a legtelhetetlenebb, s vigyáz rá, nehogy az úgynevezett testi gyönyöröktől eltelve, túlságosan naggyá és erőssé legyen, s aztán még a maga munkáját se akarja végezni, sőt még azt is megkísérelje, hogy a többieket is leigázza és vezesse, amihez pedig neki eredetileg semmi joga sincs, s így valamennyinek az egész életét fölforgassa.

Glaukón: Bizony, bizony.

Szókratész: S vajon a külső ellenséget is nem ezek tudják-e legeredményesebben féken tartani az egész lélek és test érdekében, úgy, hogy az egyik tanácsot ad, a másik pedig – követve a vezetőt, és bátorságával végrehajtva a jó tanácsot – síkraszáll érte?

Glaukón: De igen.

Szókratész: S bátornak is minden bizonnyal ennek a résznek az alapján mondunk valakit, mikor az ember indulatos része minden fájdalom és gyönyör ellenére is kitart amellett, hogy csak az a félelmes, illetve nem félelmes dolog, amit a józan ész annak nyilvánít. Glaukón: Nagyon helyes.

Szókratész: Bölcsnek pedig ama kicsike rész alapján, amely az emberben uralkodik, s ama parancsokat osztogatja, s amely ugyancsak birtokában van annak a tudománynak, amely az egyén és a három részből összetett közösség javát szolgálja.” (Platón, Állam 441 e – 442 c)

„Ha tehát az erény sem nem érzelem, sem nem ké­pesség, akkor nem marad más hátra, mint hogy lelki alkatnak tartsuk. Hogy nemét tekintve mi az erény, erre tehát megfeleltünk; ámde nem elég, ha csak annyit mondunk, hogy az erény lelki alkat; azt is meg kell mondanunk, hogy milyen. S itt meg kell jegyeznünk, hogy minden kiválóság azt a dolgot is jó álla­potba juttatja, amelyiknek a kiválósága és ennek a dolognak a munkáját is dicsérendővé teszi; pl. a szem kiválósága nem­csak magát a szemet, hanem ennek a munkáját is jóvá teszi: mert a szem kiválósága folytán látunk jól. … Ha tehát ez minden esetben így van, akkor az ember kiválóságáról is elmondhatjuk, hogy az erény olyan lelki alkat, amelynek folytán az ember nemcsak jó lesz, hanem a maga munkáját is jól végzi. Hogy ez miként lehet­séges, azt már kifejtettük ugyan, de megvilágíthatjuk a dolgot úgy is, ha szemügyre vesszük, hogy miféle is az erény termé­szete. Mindenben, ami összefüggő és osztható, megkülön­böztethetjük a több, a kevesebb és az egyenlő fogalmát, és­pedig vagy magára az illető dologra vonatkoztatva, vagy pe­dig önmagunkhoz viszonyítva; az egyenlő pedig valamiféle közép a túl sok és a túl kevés közt. Valamely dolog közepén ti. azt értem, ami a két véglet mindegyikétől egyforma távol­ságra van, s ez mindenki számára egy és ugyanaz; az önma­gunkhoz viszonyított közép viszont az, amiben sem túlzás, sem hiányosság nincs; ez azonban már nem egyféle, s nem is mindnyájunk számára ugyanaz. Ha pl. a tíz sok, a kettő meg kevés, akkor tárgyi szempontból véve a hat a közép, mert ugyanannyival nagyobb az egyiknél, amennyivel kisebb a másiknál: ez a számtani viszony szerint való közép. Önma­gunkhoz viszonyítva azonban nem így kell vennünk a dolgot; mert ha pl. valakinek tíz font ennivaló sok, kettő meg kevés, azért a testnevelő még nem okvetlenül hat fontot fog neki rendelni, mert hiszen esetleg még ez is sok, vagy kevés az illetőnek; Milónnak pl. kevés volna, annak ellenben, aki a testedzésnek még csak a kezdetén van, sok. Ez áll a futásra és a birkózásra is. így hát a túlzást és a hiányosságot minden hozzáértő ember kerüli, ellenben a középet keresi, s ezt vá­lasztja; de persze nem éppen a kérdéses dolognak pontosan vett közepét, hanem a magunkhoz viszonyított közepet. Ha tehát minden szaktudomány csak akkor végzi el helyesen a dolgát, ha a középre függeszti tekintetét, s arra irányítja tet­teit (ezért az olyan dologról, ami rendben van, azt szokták mondani, hogy sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem lehet semmit, mert a túlzás és a hiányosság egyaránt ártalmára van a helyes állapotnak, a középhatár megtartása viszont megőrzi azt); szóval, ha - tételünk szerint - a jó szakemberek munká­juk közben mindig ezt tartják szem előtt - másfelől pedig az erény, akárcsak a természet, minden alkotó művészetnél ala­posabb és tökéletesebb -, akkor az erény is bizonyára mindig a középet igyekszik eltalálni. Természetesen az erkölcsi erényt értem, mert hiszen ez vonatkozik az érzelmekre és a tettekre, és ezekben van túlzás, hiányos és közép.” (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika II 5. 1106a -1106b)

K. Cs.