II. Világi építészet

Királyi építkezések: Pozsony és Buda

Az udvar igazán reprezentatív műveket, a királyság eszméjét és tekintélyét megtestesítő műalkotásokat alig építtetett az országban, műpártolása alig terjedt ki nagyszabású feladatokra. Mindössze a két királyi rezidencia, a pozsonyi és a budai jelentett kivételt -kiépítése, belső tereik gazdagítása nagy költségekkel folyt a XVIII. század egyes időszakaiban.

A pozsonyi vár szerepe a XVI. században, Buda török kézre kerülése után vált fontossá, mert a város az ország tényleges fővárosának számított. Bécshez való közelsége és az itt tartott országgyűlések miatt jelentősége a XVIII. században sem csökkent: mindössze néhány alkalommal szorult háttérbe Buda, a főváros mögött (pl. az 1790-ben és az 1792-ben ott tartott országgyűlés, illetve 1792-ben I. Ferenc koronázása idején).

A kora középkorban épült pozsonyi vár az ország határához közel, a Duna átkelőhelyének és a határvidéknek látta el a védelmét. Zsigmond király, a növekvő huszita veszély miatt, az 1430-as években megerősítette falait. A várhegyen álló, négyszögletes, saroktornyos gótikus vár átalakítása, további erősítése és díszítése 1552-1563, majd 1635-1646 között történt. Ezalatt kiépült mind a négy saroktornya és az addig csak fallal körülvett udvar körül mind a négy oldalon a lakótraktus. Az udvar két oldalát a földszinten árkád szegélyezte. A XVII. századi helyreállítás után Mária Terézia koráig nem épült tovább a vár. Ekkorra azonban a megnövekedett reprezentációs igényeket csak átalakításokkal, jelentős átépítésekkel lehetett biztosítani. A tervek elkészítésével 1751 körül Jean Nicolas Jadot udvari főépítészt bízták meg. Jadot azonban nem jutott túl a tervezés stádiumán: egyrészt, mert a háborús viszonyok miatt az építkezésnek nem volt anyagi fedezete, másrészt, mert már 1753-ban megvált hivatalától. Jegyzékében az utódjának átadott tervek között azonban szerepelnek a palota tervrajzai is - így megállapíthatjuk, hogy belekezdett a tervezésbe, és elgondolásai hatottak a végleges, kivitelezett műre.

Jadot célja egy rendezett, világos alaprajzú kastély kialakítása volt, hogy a korábbi erősséget az új lakóigényeket kielégítő várkastéllyá változtassa. Földszinti alaprajzán megfigyelhetjük, hogy a reprezentációs célokat három új, nagyvonalúan megformált tér elégítette ki: az új bejárat mögötti nagy előcsarnok, a nyugati szárnyon a dekoratív lépcsőház, kétkarú lépcsővel, és ugyanezen az oldalon egy ovális kápolna.

Az adatok szerint Jadot munkáját a hatvanas években Nicolaus Paccassi udvari első építész folytatta. Igyekezett elődje nagyszabású, költséges terveit leegyszerűsíteni. Megtartotta azonban a dekoratív déli portált, a főlépcsőházat, de elvetette a különálló centrális kápolna ötletét. Ehelyett a kápolnát az egyik szárnyban helyezte el. Ő tervezte az erkélyes, pilaszterekkel tagolt, ablakok sorával áttört főhomlokzatot is, amely az épületnek városi palotaszerű külsőt biztosított.

A palota az 1766-ban Magyarország helytartójává kinevezett Albert hercegnek lett a székhelye. Ünnepélyes bevonulása idejére az átalakítások már befejeződtek, mert a Pressburger Zeitung dicsérően írt az új lépcsőházról.

Egy 1781-es leírás beszámol arról, hogy a belsőben az egyes helyiségeknek mi volt a rendeltetésük, és hogyan rendezték be őket. Először a „nagy előszobát" (anticamera) írja le, majd a „nagytermet", azután pedig a „fogadótermet" említi. Utóbbi és a szomszédos „tükörterem" „fehér és aranyozott", vagyis nyilván a rokokó enteriőrök szokásos faburkolatával készült el. E terekben fehér fából készített táblákkal burkolták a falfelületet, s aranyozott inda-, rozetta- és kagylómotívumokkal díszítették. A leírás ezután részletesen bemutatja a porcelánszobát, a japán porcelánszobát, a firenzei selyemtapétás szobát, majd rátér a díszterem leírására. Ezt márvánnyal burkolták, s a falakra aranyozott keretű tükröket helyeztek. Szóba kerül még az antik szoba, a császár, illetve Mária Terézia emlékszobája is. A várkápolna, majd a kert bemutatása zárja a várnak és környékének bemutatását. Az igényes enteriőrök és a sok drága bútor, műalkotás jelzi, hogy a várpalota az uralkodó városi rezidenciái közé számított, amelyeket - az etikett szerint - pompás berendezés és a reprezentációs helyiségek meghatározott sora illetett meg.

A budai királyi palotából a töröktől való visszafoglaláskor csak kiégett, összedőlt romok maradtak. Teljes helyreállítására, eredeti formáinak visszaállítására a nagyfokú pusztulás miatt gondolni sem lehetett. A romokon a várat megszálló katonaság parancsnoka kezdett szerény építkezésbe: egy kisméretű, négyszögletes, belső udvaros, sivár külsejű építményt emelt (1715-1727). Ehhez azonban az épületmaradványokat el kellett takarítani, és a szintkülönbségeket megszüntetni. Helyenként kétemeletnyi, 7-8 méteres feltöltés után sikerült a talajt kiegyenlíteni - a középkori palota falmaradványai így annyira mélyre kerültek, hogy az új, barokk épület alapozásához nem használtak korábbi falakat, s a palota szinte sehol sem követte a gótikus falvezetést.

1748-ban Grassalkovich Antal kamaraelnök kezdeményezésére a királynő engedélyezte, hogy a várban a királyságot reprezentáló, a főváros régi fényét idéző új királyi palota épüljön. Mindössze azt a feltételt szabta, hogy a költségek ne terheljék az udvari kamara költségvetését. Pálffy nádor és Grassalkovich kamaraelnök adakozásra szólította fel a városokat és a vármegyéket, hogy „édes Hazánk és Nemzetünk dicsőségére és boldogságára Budán építendő Királyi Residentiát" minél hamarabb felépítsék, s így az uralkodót hosszabb magyarországi tartózkodásra nyerjék meg. A palota alapkövét 1749-ben tették le, s a munkák eleinte olyan gyorsan haladtak, hogy Grassalkovich már a következő évben úgy vélte, tetőt húzhatnak a falakra. Az építkezéshez ugyanis felhasználták a század elején emelt szerényebb épületet is. Az újjáépítés terveit Jadot császári főépítész készítette. Ezt egy fennmaradt alaprajz is tanúsítja, amelyre a „kivitelezve" megjegyzést írta. A tervrajzon valóban azt a formát látjuk, amely később nagyrészt megvalósult. Kiindulása a század elején emelt négyszögletes, belső udvaros déli tömb volt, amelyet úgy egészített ki, hogy középre egy kiugró, téglány alakú főépület került, kétoldalt egy-egy négyszögletes, belső udvaros tömbbel kísérve. Az alaprajz tehát U alakú volt, csak oldalszárnyai nem egyenes traktusok, hanem maguk is négyszögletes, belső udvaros épülettömbök lettek.

Paccassi Budán is elvetette Jadot ötletét, hogy a palotakápolna bent, az udvarban álljon, s úgy kapcsolódjék az épülethez. Helyette az északi szárnyépület végén, tehát a traktuson belül alakított ki házi kápolnát. A homlokzaton csak a nyíláskereteket és a faltagoló elemeket változtatta meg - a tömegalakítás, sőt a homlokzat tengelyeinek száma Jadot eredeti elképzeléseihez igazodott.

A királyi palota építésének üteme 1756-tól egyre lassúbbá vált, mert az előirányzott összegeket teljesen felhasználták, és a hétéves háború miatt a kamara az újabb költségek fedezésére nem vállalkozhatott. Néhány évi szünet után csak 1764-ben sikerült Grassalkovichnak a Budára látogató királynőt rávennie, hogy támogassa a munkálatok folytatását. Az építkezés így már a következő évben újra megindulhatott. Ekkor az elszámolásokban már F. A. Hillebrandt neve szerepelt a kivitelezést irányító építészként, sőt egyes részek tervezőjeként. Első ténykedése egy új homlokzatarchitektúra megtervezése lehetett, ugyanis azt látjuk, hogy az 1758-as tervhez képest megváltozott a kivitelezett mű külseje. Az addig egyformán kialakított ablaksor helyett a nagyudvari homlokzat hét középső tengelyében a többinél magasabb nyílásokat helyezett el, felettük ovális ablakokkal, hogy a trónterem jelentőségét a külsőn is kifejezze. Ezek a nyílások - az ovális ablakokkal együtt - nagyon hasonlóak az építész egyik főművének, a nagyváradi püspöki palotának az ablakaihoz.

Bár az épület 1769-ben már elkészült, a munkák nem szakadtak meg. Az északi traktus belső udvarában, 1778-ban felépült a Szt. Jobb-kápolna, az ereklye őrzésére. Ovális tömegét önálló kupola fedte le. Külsejét pilaszterek és táblamotívumok díszítették.

A palota belső beosztását tervezetekből és leírásokból ismerjük. A bejárat a bal oldali szárnyban nyílt. Ezen az oldalon nagy területet foglalt el a palotakápolna, amelynek karzata az emeletről, a királyi lakosztályok felől is megközelíthető volt. A középső épületben alakították ki a királyi lakosztályt, kihallgatási termekkel és centrumában a trónteremmel.

Ahogy az építkezés befejezése közeledett, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy újra dönteni kell, mire használják. Királyi rezidenciaként nem kívánták fenntartani, hiszen az udvart nem szándékozták Bécsből ide áthelyezni. 1770-ben a királynő a palota egy részét az angolkisasszonyok rendjének engedte át. Nemsokára azonban újabb döntés született. 1777-ben a Ratio Educationis, a nevelésüggyel foglalkozó királyi rendelet leszögezte, hogy az országban csak egy egyetem lehet, mégpedig Budán és nem addigi helyén, Nagyszombatban. A királynő elrendelte tehát, hogy a nagyszombati egyetemet helyezzék át a királyi palota épületébe. A Ratio Educationis nemcsak új társadalomtudományi stúdiumokat kívánt meg a felsőoktatásban, hanem a természettudományi oktatás fejlesztését is előírta. Természettudományi rajzgyűjtemény, fizikai és mechanikai szertár, éremgyűjtemény, régiségtár, könyvtár kialakítása és elhelyezése mellett csillagvizsgáló létesítését is megkívánta. A következő években az egyetem átépítésének egyik fontos feladata a csillagvizsgáló torony építése lett. A csillagászat mint tudomány ugyanis a század közepe óta hatalmas fejlődésnek indult az országban, és a korszerű természettudományos ismeretek elengedhetetlen eleme lett. Csillagvizsgálót létesítettek a nagyszombati egyetem részeként 1753-ban, majd azt követte a kolozsvári és az egri, s így az Budán sem maradhatott el. Az áthelyezés kisebb mértékű belső átalakítással, valamint a csillagvizsgáló-torony felépítésével járt. Az épület összképét jelentősen módosító csillagvizsgáló a dunai oldalon lévő kupola helyére került. Egy forrás szerint ezt az új tornyot is Hillebrandt építette (1779-ben már állt). Az egyetem megnyitása, az épület átadása 1780-ban történt. Ekkor a királyi adománylevél szerint a palota kikerült az uralkodó tulajdonából: „Átadjuk minden tartozékával együtt; magunknak és utódainknak semmi jogot nem tartva fenn."

A budai királyi palota fonák helyzete tehát abból adódott, hogy a rendek a magyar államiság, a királyság intézményének jelképeként mindenáron királyi rezidenciát kívántak építtetni az ország fővárosában, másrészt viszont kevés remény volt arra, hogy a királynő áttegye udvartartását Budára. Ezt a kezdeti lelkesedés után a kortársak is felismerték. Amikor 1764-ben Mária Terézia és kísérete Vác felé utazva megtekintette az épülő rezidenciát, egy udvaronc feljegyezte az általános véleményt: feleslegesen építettek „ilyen nagyszerű palotát... a világtól olyannyira távol eső, éktelen városban, hol az udvar aligha fog valaha székelni". A felhasználás kérdésének megoldatlansága azonban tovább kísértette a királyi palotát. 1783-ban ugyanis II. József az egyetemet Pestre helyeztette át. Ezután 1849-ig a mindenkori nádorok - a XVIII. század vége óta kizárólag a Habsburg-ház tagjai - foglalták el székhelyül az épületet.