Antik és reneszánsz esztétikatörténet

12. Tasso arisztoteliánus eposzelmélete

Torquato Tasso (1544-1595)

Tasso fiatalkori három értekezése (Értekezések a költészet művészetéről, különösképpen a hőskölteményről - Discorsi dell’arte poetica et in particolare del poema eroico, 1564) a padovai arisztotelizmus egyik legjelentősebb darabja, és mint címe is mutatja elsősorban az eposzelméleti kérdések foglalkoztatják a szerzőt. Az eposz körüli vitákat a lovageposzok (romanzók) megjelenése és népszerűsége szította. (Nem érdektelen megjegyezni, hogy Cervantes Don Quijoté jának nem véletlenül lett alapproblémája a lovageposz.) Ariosto Eszeveszett Orlandója (Orlando furioso, 1533) a 16. század egyik legnépszerűbb műve, a század során 154 (!) kiadása jelent meg, s értékeit a szigorú Minturno is kénytelen volt elismerni. A fiatal Tasso azonban az antik eposz védelmében támadja Ariosto művét, s ennek a törekvésének legtömörebb összefoglalása a Három értekezés.

Tasso a horatiusi retorikai tanítás szellemében az inventio, a dispositio és az elocutio hármasságának megfelelően dolgozza ki eposzelméletét. E klasszikus retorikai hármasságból kétségkívül a legnagyobb figyelemre az inventio problémáját kidolgozó Első értekezés tart számot. A költői tárgy ki- vagy megtalálásnak ugyanis alapfeltétele, hogy képes legyen a legszebb forma felvételére, a forma megadását a dispositio biztosítja, s a finom díszítményekkel való felékesítés a költői munkában az elocutio feladata.

A „meztelen anyag” az ars reneszánsz értelemében az a költőnek, ami a mesterségekben alkotó kézműveseknek a nyersanyag. Így az inventio e nyersanyag megtalálásának feladat, a dispositio az anyag meg- vagy kidolgozása lesz, s az elocutio a felékesítés művészete.

A valószerűség arisztotelészi elve szerint a kitalált anyaggal szemben a történeti anyagot részesíti előnyben Tasso, mivel a hamis történetek nehezebben indítják meg az olvasót. Épp ezért fontos szempont a történeti tárgyválasztásban, hogy ne legyen időben túlságosan távoli. De éppígy nehéz a választás a csodás elem és a valószerűség kiegyensúlyozása miatt is. A lehető legjobb választás a keresztény anyag, mely lehetővé teszi a csodás és a valószerű elem harmonikus összeforrását. Mindezek alapján Nagy Károly és Artus kora „s azok, melyek kevéssel megelőzték vagy kevéssel utóbb jöttek”. A legmagasabb erényeknek kell megjelenniük az eposzhősben, mert a tragédia középszerű hőséhez képest az eposzhős rendkívüli jelenség: harci erények, udvariasság, nagylelkűség, kegyesség, vallásosság jellemzik. Fontos hangsúlyozni, hogy Tasso a tradicionális udvari kultúra értékeit nevezi meg, amelyek Baldassare Castiglione Udvari emberétől (Il Cortegiano, 1528) kezdve meghatározzák az ideális udvaronc európai kultúrtörténeti szerepét. Másfelől ami miatt igazán fontos szerepe van Tasso életművében az első értekezésnek, hogy mindaz, amit az inventióról állít, később maradéktalanul be fog teljesedni főművében, A megszabadított Jeruzsálemben (Gerusalemme Liberata, 1595). Azonban a dispositio és az az elocutio kérdéseiben Tasso messze maga mögött hagyja majd fiatalkori értekezéseinek gondolatait, így a reneszánsz arisztotelizmus eposzelmélete A megszabadított Jeruzsálemben több szempontból felszámolódik, s utat nyit annak a műfajnak, melyet, jobb híján, barokk eposznak nevezünk.