Bevezetés a filozófiába (Bő vázlat tanároknak)

3. óra Történetiség, univerzalizmus

Az egyetlen súlyos érv tehát a filozófia mai diszciplináris elhelyezése mellett az, hogy a történetiségnek - az iméntiek értelmében - alapvető jelentősége van a filozófiában. Ugyanakkor van az - elkerülhetetlenül - történeti filozofálásnak egy óriási veszélye. Az, ha a történelmet magát és saját, hozzá fűződő viszonyát egy meghatározott módon értelmezi.

 Husserl Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia című alapvető írásában az elmúlt órán vázolttól alapvetően eltérő filozófia-definíciót ad: „A filozófia és a tudomány ennek alapján az egyetemes, az embervolttal mint olyannal „veleszületett" ész megnyilvánulásának történelmi mozgása." (Budapest: Atlantisz, 1998.: 33. o., kiemelés az eredetiben.)

Első pillantásra érzékelhető az alapvető eltérés az elmúlt órai, s e mostani meghatározás között. Megjelenik benne az „egyetemes" kifejezés, amiből mindjárt kitűnik, hogy a korábbiakban érintett univerzalitás-fogalmakhoz közel álló meghatározással van dolgunk. Anélkül, hogy mélyen belemennénk a husserli filozófia alapgondolataiba, rögzítsünk néhány kézenfekvő jelenséget!

 A hagyományosan, ámbár félrevezetően „racionalistának" nevezett hagyományt követve Husserl az egyetemességet az ész fogalmához köti, amelyről - az észről - azt állítja, hogy megnyilvánulásainak történelmi mozgása van. Az elmúlt órákon már találkoztunk egy filozófiai metaforával, Descartes fahasonlatával, s akkor utaltunk is a metaforák filozófiai használatának hasznára de veszélyeire is. Figyeljünk fel rá, hogy most ismét egy metaforával van dolgunk, hisz az ész kifejezés egyetlen bevett értelmében sem beszélhetünk az „ész mozgásáról". Husserl metaforába rejtett alapgondolata itt az, hogy az ész a történelem során egyre jobban kibontakozik, egyre inkább áthatja életünket.

KITÉRŐ: Max Weber „varázstalanítás"-fogalma (Entzauberung) alkalmas e mozgás megvilágítására, de hangsúlyozni kell, hogy Weber a „tudomány hivatásáról" szólva arra hív fel, hogy tegyük napi dolgainkat, ne valamely reménybeli esemény bekövetkeztét várjuk.

Ebből nyilvánvaló, hogy az ész nem annyiban kapcsolódik ember voltunkhoz, nem annyiban „születik velünk" ( újabb metafora!), hogy velünk együtt jut teljes létezéshez. Ez az ész maga nem azonos a bennünk individuális utat bejáró egyedi ésszel, hanem attól függetlenül létezik, még ha hozzá hasonlóan s összességében tőle nem függetlenül be is jár egyfajta fejlődési utat. Neki is van „individuális" hordozója, mint a bennünk lévő individuális észnek az az egyedi test, amely maga is fejlődik. Ennek az észnek a „teste", hordozója az emberiség, amelyet magát is „egyediesít" - vagyis egy individuumként láttat - ez az egyedi ésszel való kapcsolata: az egyedi, véges emberi létezők tömegéből egy emberek feletti individuum bontakozik ki.

Az emberiség külsődlegesen sokféleképpen megjelenhet, fejlődhet is technikai értelemben - ahogyan egyedi testünk kifejlődik -, de mégsem ez az igazán lényeges az ész számára, hanem saját önkifejlődése. Ez az ész maga szigorúan véve nem születik velünk. Inkább azt mondhatjuk, hogy a mindenkori fejlődési stádiumához való kapcsolódás lehetősége születik velünk - elmaradhatunk tőle, elérhetjük, esetleg, ritkán, valamely aspektusában a továbbfejlődését is elősegíthetjük.

KITÉRŐ: Utalhatunk a „szekularizáció" fogalmára mint értelmezési modellre (Schmidt, Löwith, Koselleck, Blumenberg, stb.), és az internet révén létrejövő számítógépes hálózatot is felhasználhatjuk értelmezési lehetőségként, amennyiben a „világháló" többféle értelemben is olyan lehetőség, amelyhez kapcsolódva eljuthatunk a mindenkori, általa meghatározott szintre, miközben valamelyest tovább is fejleszthetjük azt.

Husserl - akit most nem fenomenológusként, hanem mint egy mindenkor lehetséges filozófiai gondolkodási modell képviselőjét elemezzük -, úgy véli, van egy végső célja az ész történelmi kibontakozásának az emberiség történelmén belül. Ez pedig nem más, mint a megrendíthetetlenül bizonyos alapokra épülő tudományos filozófia megalkotása, az ész egyetemes értelmezője által meghatározott élet elérése. Ez a cél - görögül telosz, innen a „teleológia" kifejezés (amely nem „teológia", noha bár kézenfekvő, hogy összefüggést lássunk a kettő közt - visszautalhatunk a „szekularizációhoz" kapcsolódó kitérőben mondottakra) - nem kívülről adott, hanem az emberiség saját, belső célja, amelyet elsősorban már mindig is az európai ember kultúrája közelített meg a legjobban.

Husserl először is azt gondolja, ez a történelmi teleológia veszélybe került, s e helyzethez alapvetően háromféleképp viszonyulhat a filozófus. Lehet „műveltségi filozófus" (Literatenphilosoph), aki a ránk hagyományozott rendszerek historizáló tanulmányozásának szenteli figyelmét.

KITÉRŐ: A „hisztoriai" görög értelme: a hold alatti szférában alkalmazható ismeret, elsősorban megfigyelés, gyűjtögetés, leírás. Alacsonyabb rendű, mint a hold feletti szféra teoretikus megismerése.

Ez a beállítódás valószínűleg nem zavarta annyira Husserlt, mint a második, a szkeptikus attitűdű filozófus lehetősége és valósága. (Az első, ha komolyan veszik, elvezethet a másodikhoz.)

KITÉRŐ: A szkepticizmus kifejezés mindennapi és filozófiai eredete és értelme.

A szkeptikus vagy teljességgel megkérdőjelezi a tudományos megközelítés lehetőségét a filozófiában, vagy egy speciális természettudományi diszciplína eredményeire akarja építeni a filozófiát. Ez utóbbi lehetőségre lesz még alkalmunk visszatérni a későbbiek folyamán, most csak a most tárgyalt típusú filozófia veszélyeire összpontosítunk, s csak példaként említjük meg, hogy Husserl számára a pszichológia volt - a historizmus mellett - az egyetemes ész teleologikus filozófiájára leselkedő fő veszély. Aki nem a logikára, a helyes - de a tényleges emberekben csak ritkán fellelhető - következtetések tudományára, hanem a pszichológiára, a tényleges, empirikusan adatolható, megfigyelhető, de viszonylag ritkán logikailag korrekt, ráadásul esetleg még nem is tudatos gondolatműködések, agyműködések tudományára akarja építeni a filozófiát, az feladja az észteleológia filozófiájának igényét.

Husserl e veszélyre tekintettel igen nyomatékosan ajánlja minden leendő filozófus figyelmébe a filozófusnak mint „az emberiség funkcionáriusának" eszméjét. E filozófus feladata lényegében az, hogy védelmezze az egyetemes ész önfejlődésével összhangban álló, szigorúan tudományos filozófia álláspontját a műveltségi filozófusok és a szkeptikus filozófusok ellenében.

De milyen veszélyt rejt magában a történelemnek és hozzá való viszonyunknak ez a fajta értelmezése, amely megnyitja számunkra a filozófusi lét e kétségkívül vonzó, emelkedettebb perspektíváját? Alapvetően az, hogy kétséges, lehetséges-e az észnek olyan, a formálison túli, tartalmi jelentést adni, amely az egyedi individuumok mindenkori, individuális tartalmairól való individuális módon való gondolkodás fölötti tartalmakat gyűjt egybe egyetemes, mindenki számára elérhető s mindenkire nézve kötelező módon. Mert annyi nyilvánvaló, hogy a formálisan, formailag helyes gondolkodásra feltétlenül, egyetemes módon törekednünk kell. Azt, hogy „p" - vagyis egy tetszőleges kijelentés: „Esik az eső." - és „nem p" - vagyis e kijelentés tagadása: „Nem igaz, hogy esik az eső." - egyszerre nem lehet igaz, igyekszünk minden körülmények közt érvényre juttatni gondolkodásunkban és cselekvésünkben. De ez még nem határozza meg azt, hogy ténylegesen miről gondolkodjunk, azaz mivel helyettesítsük be „p"-t, s különösen azt nem, hogy a valamiképp behelyettesített, „tartalmassá tett" „p" és „nem p" közül melyiket tekintsük igaznak, ha már mindkettő egyszerre nem lehet az. S persze a mindennapi életben az is távol van a teljes világosságtól, hogy két cselekvési lehetőség, stratégia tényleg ellentmond-e egymásnak, vagy nem, vagy esetleg csak egyes elemeik teszik ezt.

KITÉRŐ: Különböző példák hozhatók gyakorlati konfliktusokról, amelyekben az egyes cselekvési alternatívák sem önmagukban, sem egymáshoz való viszonyukban nem egyértelműen meghatározhatók.

S ha netán kiderülne, hogy az észnek vannak efféle tartalmai, kérdéses, hogy vajon nem csak kevesek lennének-e képesek az ész ez útmutatásainak következetes alkalmazására. Ezért aztán kézenfekvő, hogy „az emberiség funkcionáriusai" olyan tartalmakat lássanak-láttassanak a történelemben ható egyetemes ész céljaiként, melyek teljesen más forrásból vétetnek, s melyek a látszat ellenére nem egyetemes, de nagyon is partikuláris érdekek megtestesítői, s ennyiben adott körülmények között olyan emberek vagy embercsoportok elleni erőszakos fellépésre is legitimációt kínálnak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak azonosulni a kitüntetett embercsoport érdekeivel. Mindenki be tud helyettesíteni közelebbi példákat is, de mi most csak az elmúlt órán emlegetett példára hivatkozzunk, a spanyolok Montaigne által elítélt dél-amerikai fellépésére az európai emberiség „egyetemes" előjogaira hivatkozva.

Ennyiben végül is úgy tűnik, ma inkább az minősülhet - olykor veszélyes - „műveltségi filozófusnak", aki önmagát „az emberiség funkcionáriusává" stilizálja.

Még egy külső nézőpont, amely felől közelíthetünk a filozófiához: filozófia és nemzeti hagyományok. Rögzíteni kell, hogy bármennyire bevett szokás is beszélni filozofikus vagy filozófiátlan nemzetekről - vagy arról, hogy egy bizonyos nemzet a látszat ellenére az, vagy nem az, ennek a beszédmódnak csak igen csekély legitimitása van. A filozófia sohasem kötődik kizárólagosan egy nemzethez vagy nyelvhez, ebben az értelemben mindig univerzális. A filozófiai műnyelv bármikor megteremthető, s egy már létező, áthagyományozott műnyelv adott esetben inkább hátrányt jelent, mint előnyt, mert a gondolkodást előre meghatározott vágányokra terelheti, ami pedig ellentétes a filozófia állandó törekvésével arra, hogy az adott kontextusból kilépve más perspektívából (is) meg tudja világítani az éppen vizsgált kérdést.

KITÉRŐ: A nemzeti tradíciók relativitása s kavarodásuk: a Bécsi kör Amerikában, majd az analitikus filozófia recepciója Ricoeurnél és Habermas-nál, a hermeneutika s a dekonstrukció az Egyesült Államokban. Az egyes, ma uralkodó filozófiai műnyelvek kialakulása a görög s latin nyomán, de velük ellentétben is. E műnyelvek hatása az általuk művelt filozófiákra.