Átfogó, kronologikus filmtörténet I: A kezdetektől az ötvenes évek derekáig

Összegzés

Az angol film első félévszázada az egyedi látásmód és a nemzeti karaktert leginkább kifejező kifejezésmódok utáni kutatás történeteként írható meg. Kézenfekvő szövetségeket az irodalom, színház és varieté társművészeteivel köt a mozi, azonban ez nem ösztönzi arra, hogy az egyedi filmes kifejezésmódot saját területén dolgozza ki, megismerve a médium korlátait, lehetőségeit, és azirányú természetes képességét, hogy álomszerűen mutassa be a valóságot, átjárhatóvá tegye valós és fikció szféráit. A harmincas évektől egyre inkább a mereven értelmezett realizmus útjára lép. Ezzel egy olyan beszédmódot és hagyományt választ fejlődése mozgatójának, amely a médiumot a társadalmi lelkiismeret igás szamarává teszi, vagyis abba a helyzetbe kényszeríti, hogy bizonyos (politikai) ideológiák szolgálatába álljon. A dokumentarista mozgalom maga sem a realista filmtípus vegytiszta fogalmának megalapozására törekszik, hanem film társadalmi hasznosíthatóságának gyakorlati elveit dolgozza ki. És bár Grierson következetesen hangsúlyozza az esztétikum vonzerejének fontosságát a dokumentumfilmben, ezt a társadalmi átalakulás és a történelmi vészhelyzet olyan időszakában teszi, amikor a realizmus mindig valaki érdekeit és céljait képviseli. Az angol film esetében legkevésbé a nézőét, akit az amerikai film elragadó, megkockáztatom érthetőbb világa jobban megszólít. Az angol fim, az általa képviselt nemzeti karakter tanulmányozásakor mindvégig figyelembe kell vennünk azt a nem másodlagos tényt, hogy egy ‛egyoldalú konszenzusról’ van szó, amely nevelni és irányítani semmint kiszolgálni kívánja a nézőt. Bizonyos nemzeti és birodalmi hevülettel átitatott csoportok kvázi hagyományőrző felhangokkal átitatott kultúrpolitikája nem talál értő fülekre a közönség köreiben és teremt egy egyedinek is mondható ‛tudathasadásos’ helyzetet. Ennek a meglehetősen összetett problémának a kimerítő vizsgálatára nem vállalkozunk, de a tananyag angol intézménytörténete koncentráló részében további szempontokat kínálunk tisztázására. Annál is inkább, mert ezek az erők a nemzeti filmművészet fejlődésére is kihatással voltak: Powell és Pressburger esetében joggal gondolhatjuk, hogy miközben a kritikai intézményrend elárulta egyik legkiválóbb alkotópárosát az angol film lehetséges útjainak preferált irányát is megüzente. Ebben az üzenetben pedig láthatóvá válnak a realizmus korlátai.

Győri Zsolt