Arisztotelész, az emberi természet fogalmának megalapozója

Arisztotelész nézetei mai szemmel (liberális és feminista kritika)

A rövid minősítés – a nemek egyenlősége alapján: az Ember fogalma férfiközpontú, patriarchális felfogást tükröz.

A modern kor politikai elveinek egyik első deklarálása a francia forradalom korában született Emberi és polgári jogok nyilatkozata. „Minden ember egyenlőnek és szabadnak születik.” Ha a nő is ember – amit azért kevesen vontak kétségbe –, akkor rá is érvényes az egyenlőség és a szabadság, az önrendelkezés joga őt is megilleti – vagyis a férj nem rendelkezhet felette. Bár ezt az elvet még vallói, mint például Rousseau (lásd Emil és Zsófia nevelését) sem érvényesítik a nőkre, de a 19. századtól több filozófus a nők emancipációját megvalósítandó politikai feladatnak tartotta: John Stuart Mill, az angol liberalizmus tradíciójának fontos képviselője, vagy Marx és Engels, a marxista filozófia alapítói. A nők maguk is politikai harcot indítottak azért, hogy ők is rendelkezzenek mindazon jogokkal, melyek a férfit mint embert megilletik. A liberális és marxista kritikához a 20. század hatvanas éveitől csatlakozott a feminista elmélet több irányzata. Elsődlegesen a tradicionális elméletek, tudományok nézeteit kezdték kritikusan felülvizsgálni a nők és a nemek szempontjából. Ez a kritikai felülvizsgálat az első évtizedben elsősorban az Ember fogalmára irányult. A mérvadó felfogás megalapozója, mint láttuk, Arisztotelész volt, ugyanis Platón Államának nézeteit mintegy kétezer éven át senki nem követte. Hozzá hasonlót Condorcet, J. Stuart Mill és Marx előtt szinte senki nem vallott a filozófusok közül. A kereszténység (Aquinói Szent Tamás közvetítésével) Arisztotelészt tekintette mérvadónak, sőt némileg enyhített formában még napjainkban is jelentős konzervatív ideálnak számít.

Lássuk tehát az Ember fogalmának a nemek/nők szempontjából kritikus felülvizsgálatát: a két lényegi jegyet a fentiekben kifejtettem, eközben már sok mindent szóba hoztam.

Az emberiség két nemre oszlik, férfi és női nemre. Ha az ember fogalma valóban általánosan érvényes, mint ahogy deklaráltan az, akkor minden emberre, a nőkre is érvényes kell hogy legyen. Ha ugyanis az emberiség közel felére nem érvényes, akkor nem általános érvényű fogalom: a tudományos elmélet saját elvei szerint alkalmatlan a tudományos használatra. Vagyis nem teszünk mást, mint számon kérjük a tudományon saját, tradicionálisan igaznak tartott elveit.

A) Arisztotelész korának viszonyai között a nő nem tagja a népgyűlésnek, nem rendelkezik szavazati joggal, tehát nem tekinthető zóon politikonnak. Kizárólag a felnőtt szabad férfiak tagjai a politikai közösség irányító szervének (népgyűlés), ők intézik a polisz ügyeit. A férfi polgár számára a nő/feleség mintegy a létfenntartás feltételei közé tartozik. Ellátja a háztartást, a gyermekeket, s ezzel mentesíti a férfit természeti léte terheitől, aki így kizárólag az emberi (magasabb rendű) feladatainak élhet. A nők tehát úgy vannak személyükben kizárva a politikai közösségből, hogy munkájuk előfeltételként implikálva van benne a férfi oldalán! Ebből már belátható, hogy a férfi érdeke ennek a helyzetnek a fenntartása, hiszen egyébként magának is részt kellene vennie saját életkörülményei újratermelésében.

B) Másodikként vizsgáljuk meg a racionális lény fogalmát, mennyiben vagy egyáltalán érvényes-e a nőkre?

Itt nem olyan egyértelmű a helyzet, főleg a politikai-társadalmi valóság és filozófiai elmélete szintjén. Mitikus, szimbolikus szinten persze közismert, ma is élő elképzelés, hogy a nők nem racionális lények, érzelmek, vágyak, indulatok irányítják őket. Erre a görög kultúra számos alakja példa Médeiától a bakkhánsnőkig. Irracionális viselkedésük egyben morálisan is helytelen, hiszen láttuk, hogy az észnek kell uralkodnia a vágyakon. Ha pedig Pandóra mítoszára hivatkozunk, a nők alacsonyabb rendűsége még ártó, veszedelmes voltukkal is párosul. Ők mintegy az ember negatív lehetőségeinek megtestesítői.

Arisztotelész nem tagadja ugyan, hogy a nők is rendelkeznek a belátás (ész) képességével, de ez csökevényes bennük, tehát nem teljes értékűen értelmes lények, rászorulnak a kiválóbb férfi irányítására. Vagyis a nő csak férjével együtt, feleségként tud értelmes lényként viselkedni, ezért is szükséges a házasság a nő számára. (Rousseau is hasonlóan gondolja 2000 évvel később, lásd ott)

Arisztotelész az erkölcsös viselkedés képességét sem tagadja meg a feleségtől (nota bene! csak feleségként van szó róla), de erényei sem azonosak a férfiéval, nyilván alacsonyabb értékű a női mértékletesség, igazságosság – Arisztotelész másnak mondja, de ez logikusan kevésbé tökéleteset jelent.

Tehát a nő a racionalitás jegyében csak csökkent értékű ember – és ez a kedvezőbb változat, a politikai-filozófia elmélet szintjén! Valószínű azonban, hogy a kor közfelfogását, a közgondolkodást a drámák, mítoszok igazsága vagyis a szimbolikus reprezentáció nőképe inkább meghatározta, mint egyes filozófusok elméletei.

Természetesen egészen más a helyzet Platón Államát vizsgálva, az elmélet szintjén. Arisztotelész és Platón elméleteinek összevetése a kor társadalmi valóságával azzal a tanulsággal jár, hogy a kor adott viszonyai nem határozzák meg a filozófiai elméletet, bár nem is teljesen függetlenek tőle. Ha a történeti jelentőségük rekonstrukciójára törekszünk, persze értelmezési keretként szolgálnak. De nem az egyetlen lehetséges értelmezési keretként! Éppígy jogosult a mai világunk, nézeteink szempontjából vizsgálni egy elmúlt kor felfogását, kritizálhatjuk vagy éppen követendő példának tarthatjuk a mi saját korunk számára.

Összefoglalva a kritikus elemzést: az Ember fogalma kizárólag a férfiember tapasztalata, élethelyzete alapján jött létre, nem vette figyelembe a nők életviszonyait, tehát nem tekinthető általános érvényű fogalomnak, csak a férfiember fogalmának! Ezért jogosan nevezhető a férfiközpontú (androcentrikus) gondolkodás termékének, vagy még találóbb Arisztotelész esetében a ’patriarchális’ gondolkodás minősítés, amely ’apauralmat’ jelent.

Mivel az Ember ezen fogalma normává vált, vele mérve a nőket szükségszerűen alacsonyabb rendűnek, kevésbé jónak vagy éppen kevésbé emberinek tűntek. A nők egyszerűen nem feleltek, mert nem felelhettek meg az ember lényegi kritériumainak. Nem voltak olyan társadalmi helyzetben, hogy megfelelhettek volna neki, kizárták őket ezekből a lehetőségekből (politikai jogok, iskolázás, munkavállalás). Így lebecsülésük, alárendeltségük jogosnak tűnhetett. G. Simmel a kultúra 20. század elején élt filozófiai elemzője ezt kiválóan elemezte a Női kultúra c. írásában.

Logikus következtetésként adódik, hogy az ember olyan fogalmára volna szükség, amely nem zárja ki, vagy hagyja figyelmen kívül az emberiség felét.