Simone de Beauvoir: A második nem, 1949

Miért hajlandó a nő alávetni magát?

Ez igazán lényeges kérdés, sokan történetileg próbálták megkeresni rá a választ, egy valaha volt matriarchátust feltételezve, amelyet a férfiak megdöntöttek, és így alakultak volna ki a ma ismert patriarchális formák. A történelmi fejezetben szó esik a női nem történeti vereségéről, Beauvoir itt bőven felhasználja Lévi-Strauss nagy művét, A rokonság elemi struktúráit. A történeti materializmus c. fejezet pedig Engels téziseként vitatja meg ezt a nézetet, aki egyébként a 19. századi Lewis Morgan és Bachofen felfogását vette át. Az evolúcióelméletek azóta is foglalkoznak a vadászó férfi, gyűjtögető nő kérdéses paradigmájával, vagy a két nem eltérő reprodukciós stratégiájában keresik a férfidominancia magyarázatát (eszerint evolúciós szempontból a férfi poligámia sikeresebb stratégiának bizonyult volna a női monogámiánál).

Számos modern tudomány keresi a választ Beauvoir kérdésére, ma talán a szociálpszichológia elméletei között találhatunk a beauvoir-i válasz irányában fekvő nézeteket (az alávetett csoportok interiorizálják, magukévá teszik a rájuk vonatkozó kedvezőtlen ítéleteket, ők is úgy látják magukat.)

Beauvoir filozófiai-morális választ ad a kérdésre. Egyrészt az úr–szolga viszony természete az, hogy az úrban nem tudatosul saját hatalmi helyzete – a férfiak nincsenek tudatában előjogaiknak. Az alárendelt viszont állandóan tudatában van alárendeltségének – a nők mindig tudatában vannak női mivoltuknak. Másrészt a nők gyakran jól érzik magukat alárendelt helyzetükben, cinkossá válnak benne, mert mentesülnek a saját sorsuk alakításának felelősségétől, a választás, a döntés nehézségétől. „Mentesülnek a szabadság metafizikai kockázatától, a vele járó szorongástól” – írja Beauvoir. Ez a szorongás az emberi állapot (conditio humana) velejárója, az ember általában hajlik rá, hogy belesüppedjen a lét adottságába (az immanenciába), de a nők még inkább, hiszen nő voltuk az alárendelődésen, a másokért élés normáján alapul, erre nevelték őket. Ember voltuk a transzcendencia vállalására is ösztönözné őket, de a női szerep alkalmat kínál rá, hogy kibújjanak a felelősség alól: Beauvoir Sartre nyomán rosszhiszeműségnek nevezi ezt a jellegzetesen női inautentikus viselkedést. Az autentikus viselkedés a transzcendencia vállalásában áll. A nővé alakítás, nevelés folyamata szinte paradigmatikusan testesíti meg az ismert sartre-i koncepciót a mások tekintete eltárgyiasító hatalmáról. A lányokat kiskoruktól arra nevelik, legyenek tudatában, hogy a kinézetük, külsejük állandó figyelem tárgya, ezt belsővé teszi a nővé formálás folyamata. Ezért nő voltuk a vonzó, szexuális tárgy tudatán alapul, hajlanak rá, hogy maguk is eltárgyiasítsák magukat. Sartre példája (a híres kulcslyukjelenet) nem beszél a leselkedésen kapott személy neméről, Beauvoir az, aki az állandó nézettség női tapasztalatát leírja, és a szégyen(kezés), ami a fenti példában a rajtakapás nyomán kialakul, szintén gyakrabban a női testi lét kísérője.