Fogalomtár etika szakosoknak

Tudattalan

Tudattalan: A tudattalan nem egyszerűen a tudat vagy tudatos ellentéte, bár ebben az értelemben már hosszú ideje használták a filozófiában. Ha így értjük, akkor annyit jelent, hogy nem-tudatos, a tudat számára pillanatnyilag nem adott, nem hozzáférhető gondolat, eszme vagy kép. Amikor egy ilyen képzet tudatossá lesz, az történik, hogy a tudat által egy halvány kép élénkké, egy lappangó gondolat elevenné, egy bizonytalan észlelés határozottá válik, ezen túl azonban más módosulás nem következik be rajta. Nagy jelentőségre tesz szert ez a megkülönböztetés pl. Leibniznél. Ugyancsak el kell határolni a tudatalatti fogalmától, mellyel ugyanúgy a nem-tudatos lelki instanciát és annak tartalmait nevezték meg, viszont túlontúl a térbeliséget és a tudattól való teljes elszakítottságot sugallja. A fogalom mai értelmében vagy a pszichikum egyik önálló instanciáját (a lélek tudattalan „részét”), vagy egy lelki tartalom minőségét jelenti. A XX. századi szellem-, ember- és társadalomtudományok egyik legjelentősebb belátása, hogy a tudat és a pszichikum nem azonos egymással, vagyis a tudati élet nem fedi le teljességgel a lelki életet. A XIX. században mind a filozófusok, mind a pszichológusok érzékelték, hogy az ember tetteit sem indítékai, sem céljai felől nem lehet minden esetben tudatosnak vagy racionálisnak tekinteni: még maga a cselekvő sem képes a maga számára átvilágítani, mit, miért és miért éppen úgy cselekedett, ahogyan cselekedett. A tudattalan „felfedezését,” nem előzmények nélkül, de a mai jelentésében S. Freudnak köszönhetjük. Freud nem mulasztja el soha kiemelni, hogy nem spekulatív úton, hanem ideggyógyászati gyakorlata során szerzett tapasztalatokból jut el a tudattalan feltételezéshez. Hisztériában és különböző neurózisban szenvedő betegeinél a betegség okát lehetetlenség volt szervi vagy idegrendszeri betegségre visszavezetni. Egyedüli magyarázatképpen az adódott, hogy lelki feszültség okoz testi tüneteket, ami pedig arra enged következtetni, hogy a lélek nem egységes, több részből áll, melyek mindegyike önálló hatalomként rendelkezni akar a lelki élet teljessége fölött, és ezáltal egymással konfliktusba kerülnek. A lelki betegségek kiváltó oka éppen az lesz, ha ezek a konfliktusok állandósulnak, és tartósan megkötik azokat a lelki energiákat, melyek a mindennapi élet alakításához szükségeltetnek. Ehhez igazodva, a gyógyítás során arra kell törekedni, hogy ezt a konfliktust feloldjuk a betegben. A Freud által sikeresnek ítélt terápiákkal a többosztatú pszichikum feltételezése gyakorlati igazolást nyert. A nagyközönség számára azonban nem szolgálhatott bizonyítékul az orvosi gyakorlat, mivel az elsődlegesen a beteg lélekkel foglalkozik. Freud ezért, hogy az ún. normális vagy egészséges léleki életben is felmutassa a tudattalan lelki tevékenység meglétét, álmokat és olyan hétköznapi eseteket elemzett, melyek során az észszerű, tudatos vagy szándékolt tett helyett valami mást teszünk (elvétés, elszólás, stb.), esetleg képtelenek vagyunk ilyet megtenni (elfelejtés). Ezek a vizsgálatok egyúttal a tudattalan működési módjára és jellemzőire is rávilágítottak. Eszerint a tudattalan olyan önálló (azaz saját törvényeknek engedelmeskedő, saját elveket és célokat követő) lelki instancia, melynek tartalmai ún. ösztönképviseletek (azaz formába – ami lehet emlék- vagy vágykép, szó - rendezett ösztönök). Ezek nagyobb része az emberrel vele született, a másik részét azok a tartalmak alkotják, melyek ®elfojtás következtében - vagyis azért, mert kielégülésük különböző okok miatt nem történhetett meg - kerültek be a tudattalanba. Nem kizárólag, de túlnyomórészt a gyerekkori vágyak esnek elfojtás alá. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a vágyképzetek helyet változtattak volna, hanem azt, hogy a képzet a tudattalan megszállása alá került. Minden megszállás energiát igényel és köt le, ezért a tudattalanná vált tartalmak nem lesznek semmivé, épp ellenkezőleg, a megkötött energia miatt könnyen aktivizálódhatnak. Ugyancsak ez adja a tudattalan képzet igazi specifikumát, nevezetesen, hogy bár nincs jelen a tudatban, mégis hatni képes rá. Mivel a tudat és a tudattalan esetében önálló instanciákról van szó, nincs közöttük szabad átjárás, a határon őr áll. A tudattalan képzetek rászorulnak a tudatra, amennyiben a kielégítésükhöz a valósággal közvetlen kapcsolatot tartó tudat vezetheti el őket. Az egyszer már elutasított, elfojtott vagy tudatképtelen tudattalan késztetések csak oly módon kerülhetnek a tudatba, ha más alakot öltve, elfogadhatóvá teszik magukat a tudati cenzor előtt. Ennek következtében egy tudattalan ösztöntörekvés soha nem válik ugyanabban a formában tudatossá. A tudattalan működésének egyik jellemzője például, amikor egy tudatképes képzetbe belesűrít olyan gondolatokat is, melyek önmagukban tudatképtelennek minősülnek. Egy másik eset, amikor a képzet tartalma eltolódik egy másik képzetre (álom, álommunka). Egyik művelet esetében sem érvényesülnek azok a törvények, melyek a tudat működését vezérlik: a tudattalan nem ismeri a logikai törvényeket - az ellentmondás törvényét -, nem ismer lineáris kronológiát – egyáltalán nem ismer időt. Freud több helyen megkockáztatja, hogy a képzeteken végrehajtott eme tudattalan műveleteket is nevezhetjük gondolkodásnak, sőt, hogy a szokásos értelemben vett gondolkodás nagyrészt tudattalanul zajlik, és ami belőle tudottá válik, az már csupán a végeredménye, felszíne, mint ahogy a tudat felszíne a tudattalannak. Jung különbséget tesz személyes és kollektív tudattalan között. Az utóbbi megfeleltethető annak, amit faj archaikus elemeknek nevez az álomban, vagyis olyan archetípusos képeknek vagy mitológiai motívumoknak, melyek nem eredhetnek az ember személyes tapasztalataiból, ugyanakkor mindenki másnál fellelhetők, legalábbis mások által is bármikor értelmezhetők. A kollektív tudattalan az egyénre nézve veszélyes hatással is lehet, akárcsak a személyes tudattalan, ha elárasztja az ént. És ugyanúgy lehet új eszmék, ötletek és gondolatok eredője is.

23. „Minthogy a kábultságból felocsúdva tudatára ébredünk percepcióinknak, ezért közvetlenül az ébredés előtt is kellett, hogy legyenek percepcióink, habár nem voltunk tudatukban. Percepció ugyanis természetes módon csak egy másik percepciótól származhat, mint ahogy természetes úton mozgás is csak mozgásból származhat.

 24. Látható ebből, hogy ha percepcióinkban nem volna semmi határozott, és hogy úgy mondjam, kiemelkedő és ingerlő, akkor mindig a kábultság állapotában lennénk. Ez pedig a puszta monászok állapota.” (Leibniz: Monadológia)

„A pszichoanalízisben úgy tapasztaltuk, hogy az elfojtási folyamat lényege nem abban rejlik, mintha az elfojtást megszüntetné, vagy megsemmisítené az ösztönt képviselő valamely képzetet, hanem abban, hogy távol tartja azt a tudatossá válástól. Azt mondjuk tehát, hogy „tudattalan” állapotban létezik, és jóféle bizonyítékainak vannak arra nézvést, hogy még így, tudattalanul is képes különféle hatásokat kifejteni, még olyanokat is, melyek végül is elérik a tudatot. Minden elfojtott dolognak tudattalanul kell maradnia, de szeretnénk (…) leszögezni, hogy az elfojtott dolgok távolról sem fedik az összes tudattalan tartalmat. A tudattalan a nagyobb terjedelmű; az elfojtottak csak a tudattalan egy részletét adják. Hogyan jutunk a tudattalan megismeréséhez? A tudattalant természetesen csak tudatosként ismerhetjük meg, miután áttevődött, vagy lefordítódott a tudat nyelvére. A pszichoanalitikus munka mindennapi tapasztalata azt mondatja velünk, hogy az efféle lefordítás lehetséges. Ehhez annyi kell csupán, hogy az analizált leküzdjön bizonyos fajta ellenállásokat, méghozzá éppen azokat, amelyek annak idején az elutasítás következtében a tudatosból elfojtottá lettek.” (A tudattalan, 1915. in. Freud – VI.: Ösztönök és ösztönsorsok, Metapszichológiai írások, 77-114. Filum Kiadás, 1997. Ford: Szalai István)

„Mindeddig a magunk szakállára foglalkoztunk lélektannal; itt az ideje, hogy körülnézzünk a mai lélektanban uralkodó tudományos nézetek táján, és megvizsgáljuk, hogyan viszonyulnak a mi felfogásunkhoz. A tudattalan kérdése a lélektanban, Lipps erőteljes szavai szerint, nem annyira pszichológiai kérdés, mint inkább a pszichológia kérdése. Amíg a lélektan azzal a szómagyarázattal intézte el ezt a kérdést, hogy a „lelki” nem egyéb, mint a „tudatos”, és hogy a „tudattalan lelki folyamat” egyszerűen képtelenség, addig lehetetlen volt lélektanilag értékesíteni azokat a megfigyeléseket, amelyeket az orvos az abnormis lelki állapotokról szerezhetett. Az orvos és a filozófus csak akkor találkozik össze, ha mindketten elismerik, hogy a tudattalan lelki folyamat egy kétségtelen ténynek célszerű és alaposan alátámasztott kifejezése. Azzal a kijelentéssel, hogy „a tudatos a pszichikum elengedhetetlen sajátossága”, az orvos nem tehet mást, mint hogy egy legyintéssel elintézi; esetleg, ha a filozófusok kinyilatkoztatásai iránti tisztelete még nem rendült meg, feltételezheti, hogy ők nem ugyanazt a tárgyat vizsgálják, nem ugyanazzal a tudománnyal foglalkoznak. Mert a neurotikusok lelki életének akár csak egyszeri megértő megfigyelése, akár csak egyetlen álom elemzése is okvetlenül arra a megingathatatlan meggyőződésre vezet, hogy a legbonyolultabb és legszabatosabb gondolatfolyamatok - amelyektől talán mégsem lehet megtagadni a lelki folyamat nevet - megeshetnek anélkül, hogy a személy tudatát megrezdítenék. Igaz, hogy az orvos ezekről a tudattalan folyamatokról nem szerezhet tudomást mindaddig, míg azok valamilyen - közlést vagy a megfigyelést lehetővé tevő - hatást nem gyakoroltak a tudatra. Ámde e tudati effektus pszichés jellege teljességgel eltérhet a tudattalan folyamatétól, úgyhogy a belső észlelés semmiképp sem tekintheti az egyiket a másik pótlékának. Az orvosnak ki kell tartania amellett, hogy jogában áll következtetési folyamat révén eljutni a tudati effektustól a tudattalan lelki folyamatokhoz; ezen az úton megtudja, hogy a tudati effektus a tudattalan folyamatnak csak távoli lelki kihatása, hogy a tudattalan folyamat nem mint olyan lett tudatossá, és hogy létezett és működött anélkül, hogy a tudat előtt bármiképp is elárulta volna magát. A pszichés történés helyes megértésének elengedhetetlen előfeltétele, hogy a tudati minőséget ne becsüljük túl. A tudattalant, Lipps állítása szerint, a lelki élet általános alapjának kell tekintenünk. A tudattalan a nagyobb kör, amely magában foglalja a tudatos kisebb körét; mindennek, ami tudatos, van egy megelőző tudattalan foka, míg a tudattalan megállapodhat a maga fokán, és mégis számot tarthat a lelki teljesítmény teljes értékére. A tudattalan a tulajdonképpeni lelki valóság, amelynek belső természete számunkra ugyanúgy ismeretlen, mint a külvilág valósága, s a tudat adatai révén ugyanolyan tökéletlenül nyilvánul meg előttünk, mint a külvilág az érzékszervek adatai révén. (Freud: Álomfejtés, VII/ F. A tudattalan és a tudat. A valóság) 

„A tudattalan tartalmak természetéről szerzett eddigi tapasztalatunk alapján … megengedhető bizonyos általános osztályozás. Megkülönböztethetünk személyes tudattalant, amely a személyes lét élménytárházát foglalja magában, tehát mindazt, amit az egyén elfelejtett, elfojtott, küszöb alatt észlelt, gondolt és érzett. De a személyes tudattalan tartalmak mellett vannak más tartalmak is, amelyek nem személyes „szerzemények”, hanem általában a lelki működés örökölt lehetőségéből, nevezetesen az örökölt agystruktúrából származnak. Ezek a mitologikus összefüggések, azok a motívumok és képek, amelyek mindenkor és mindenütt történelmi hagyomány vagy migráció nélkül újból létre jöhetnek. Ezeket a tartalmakat nevezem én összefoglalóan kollektív tudattalannak. Amiként a tudatos tartalmak meghatározott tevékenységet fejtenek ki, ezt teszik a tudattalan tartalmak is, miként tapasztalataink mutatják, amiként a tudatos pszichikus tevékenységből bizonyos eredmények vagy termékek származnak, akként vannak produktumai a tudattalan tevékenységnek is, például álmok és fantáziák.” (Jung)

K. L.