2. fejezet: Tulajdonságok

3. Nominalizmus

A realisták szerint a típusazonosság problémáját kizárólag az univerzálék létezésének feltételezésével lehet megoldani. Vagy kicsit visszafogottabban fogalmazva: az univerzálék létezésének feltételezése a tárgyak típusazonosságának legjobb magyarázata. E tekintetben a realisták univerzálék létezésébe vetett hite analóg a fizikusok fekete lyukak létezésébe vetett hitével: mind a realisták, mind a fizikusok úgy érvelnek bizonyos entitások (univerzálék, illetve fekete lyukak) létezése mellett, hogy azt állítják: ezek létezésének feltételezése a legjobb (vagy egyetlen) magyarázata bizonyos mindenki szerint létező jelenségeknek.

Az univerzálékkal kapcsolatos antirealizmusnak (így a nominalizmusnak is és a trópuselméletnek is) az a legfőbb motívuma, hogy megszabaduljon a furcsa, bizonytalan ontológiai státuszú univerzálék létezése feltételezésének kényszerétől. Az antirealista számára tehát az a feladat, hogy olyan módon magyarázza a partikuláris tárgyak típusazonosságát, hogy mindeközben nem hivatkozik univerzálékra. Amennyiben ez sikerül neki, vagyis képes a típusazonosságot az univerzálék létezésének feltételezése nélkül magyarázni, akkor az általa kínált ontológiailag takarékosabb magyarázatot kell elfogadnunk.

Hadd fogalmazzam meg pontosan, mit értek nominalizmuson. Nominalizmuson nem pusztán azt az ontológiai álláspontot értem, mely szerint nem léteznek univerzálék, csak partikulárék, hanem azt az erősebb álláspontot, mely szerint alapvetően csak partikuláris tárgyak léteznek. Tulajdonságokról kizárólag abban az értelemben beszélhetünk, hogy azok partikuláris tárgyak halmazai, sorozatai vagy osztályai. Nem azt állítom tehát, hogy a nominalista simpliciter (minden további megkötés nélkül) tagadja a tulajdonságok létezését, vagyis nem azt állítom, hogy a nominalista eliminativista a tulajdonságok vonatkozásában, hanem azt, hogy a nominalista szerint nem léteznek tulajdonságok a maguk jogán, és redukálhatók partikuláris tárgyak halmazaira. Vagyis a tulajdonságokról szóló beszéd „álruhába bújtatott beszéd az ontológiailag alapvető konkrét partikulárékról" (Loux 1998: 100). De íme, még egy megfogalmazás (amellyel száz százalékig egyetértek):

Néhány szerző úgy használja a „nominalizmus" kifejezést, hogy ezáltal tagadja valamennyi univerzálé létezését. Ez azonban homályban hagyja a döntő különbségtételt: a rendes nominalisták, tagadva az univerzálék létezését, a tulajdonságok létezését tagadják, kivéve talán ha úgy tekintik azokat, mint az osztályok predikátumainak árnyékát. Kizárólag konkrét partikulárékat és halmazokat fogadnak el. (Campbell 1990: 27)

A nominalizmusnak több változatát szokás megkülönböztetni. E helyütt három féle nominalizmust különböztetek meg: (1) predikátumnominalizmust, (2) osztálynominalizmust és (3) hasonlósági nominalizmust.

3.1. Predikátumnominalizmus

3.1.1. Az elmélet lényege

Íme a predikátumnominalizmus leghíresebb megfogalmazása:

Elismerhetjük, hogy vannak vörös házak, rózsák és naplementék, de tagadhatjuk, hogy - a népszerű és félrevezető beszédmódtól eltekintve - volna bennük valami közös. A „házak", „rózsák" és „naplementék" szavak olyan különféle individuális entitásokra igazak, melyek házak és rózsák és naplementék, és a „vörös" vagy a „vörös tárgy" szavak e különféle egyedi entitások közül azokra igazak, amelyek vörös házak, vörös rózsák, vörös naplementék; de nincsen ezenfelül olyan egyedi vagy másfajta entitás, amelyet a „vörösség" szó nevezne meg, sem olyan - ha már itt tartunk -, amelyet a „házság", „rózsaság" vagy a „naplementeség" nevezne meg. Az, hogy a házak és a rózsák és a naplementék mind vörösek, végső és redukálhatatlan tényként fogható fel [...] (Quine 1951/2002: 125-6)

Mi tesz a predikátumnominalista szerint egy partikuláris tárgyat, például egy érett paradicsomot pirossá? Egyszerűen az, hogy igaz rá a „piros" („is red") predikátum. Mármost a „piros" predikátum nyilvánvalóan partikuláré; ez ugyanis vagy egy partikuláris hangsor (akkor, ha kimondom), vagy egy szó a papíron vagy a képernyőn (akkor, ha leírom). Következésképpen a predikátumnominalista az univerzálék feltételezése nélkül képes magyarázni azt, hogy a partikuláris tárgyak tulajdonságokkal rendelkeznek: x az F = x-ről igaz, hogy F.

De hogyan oldja meg a predikátumnominalista az univerzálé problémát? Hogyan magyarázza azt, hogy t₁, t₂, t₃ partikuláris tárgyak egyaránt pirosak? Egyszerűen így: t₁, t₂, t₃ mindegyikére igaz a „piros" predikátum. A predikátumnominalista ebben az esetben sem hivatkozott univerzálékra. A predikátumnominalizmus ontológiája szerint tehát kizárólag partikuláris tárgyak, illetve ezekre referáló szavak léteznek.

3.1.2. Az elmélet nehézsége

A legkézenfekvőbb ellenvetés a predikátumnominalizmussal szemben az, hogy nem megoldja, hanem egyszerűen ignorálja a típusazonosság problémáját. Csak annyit mond, hogy t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert igaz róluk, hogy pirosak. Ezzel azonban nem mond semmit arról, hogy mi az a világban, ami miatt bizonyos tárgyak pirosak, bizonyos tárgyak pedig nem, holott ez a fő kérdés. Egyszerűen nyers (magyarázatlan) ténynek (brute fact) veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyak pirosak, mások pedig nem, és ennélfogva ugyancsak nyers ténynek tekinti, hogy bizonyos partikuláris tárgyakról igaz módon állíthatjuk (predikálhatjuk), hogy pirosak, némelyekről pedig nem. David Armstrong ezért - úgy tűnik, teljes joggal - struccnominalizmusnak (ostrich nominalism) nevezi a predikátumnominalizmust. A predikátumnominalista ugyanis „homokba dugja a fejét" és valójában nem szembesül az univerzálé problémával.

Hogyan válaszol erre az ellenvetésre a predikátumnominalista? Készségesen elismeri: arra a kérdésre, hogy „mi az, ami egy vagy több partikuláris tárgyat F tulajdonsággal rendelkezővé tesz?" valóban nem ad szubsztantív metafizikai választ. Csakhogy nem véletlenül nem ad. Ez a kérdés ugyanis nem metafizikai kérdés. Amennyiben e kérdésnek egyáltalán értelme van, úgy kizárólag valamilyen természettudományos választ lehet rá adni. Például: t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert a fényt mindhárom tárgy ilyen és ilyen módon veri vissza. Filozófiailag azonban a legtöbb, amit mondani lehet: t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert pirosak; azért pirosak, mert igaz rájuk a „piros" predikátum.

A predikátumnominalista védekezésből támadásba is válthat. Megkérdezheti: vajon a realista különb választ ad, mint ő? A realista vajon nem kezeli ugyanúgy nyers ténynek a partikuláris tárgyak típusazonosságát, csak éppen egy szinttel odébb tolva a problémát? A realista ugyebár azt állítja, hogy t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert a pirosság univerzálét instanciálják. De vajon az, hogy t₁, t₂, t₃ instanciálja a pirosságot, míg t₄, t₅, t₆ nem instanciálja a pirosságot, nem nyers tény? Nem nyers tény, hogy például az érett cseresznye és a paradicsom instanciálja a pirosságot, a kökény azonban a kékséget instanciálja?

3.2. Osztálynominalizmus

3.2.1. Az elmélet lényege

Az osztálynominalista (például: Lewis 1983/1998, 1986) szerint: F tulajdonsággal rendelkezni annyi, mint F osztály vagy halmaz tagjának vagy elemének lenni. (Vannak olyanok, akik különbséget tesznek az „osztály" illetve a „halmaz" kifejezés között, én most szinoním értelemben használom őket.) Ahogy Lewis egy helyütt fogalmaz:

A legegyszerűbb: egy tulajdonságot összes instanciája halmazának tekinteni. [...] Például a szamárnak levés tulajdonsága az összes szamár halmazával azonos. (1986: 50)

Hogyan oldja meg az osztálynominalizmus a típusazonosság problémáját? Ekképp: az a tény, hogy t₁ és t₂ partikuláris tárgy rendelkezik F tulajdonsággal, annyit tesz, hogy t₁ és t₁ az F osztályhoz tartozik, annak eleme. Mi egy osztály vagy egy halmaz? Nem más, mint elemei összessége vagy gyűjteménye, és mint ilyen partikuláré és nem univerzálé. Következésképpen az osztálynominalizmus nem hivatkozik univerzálékra a típusazonosság magyarázata során.

Hasonlóan a predikátumnominalizmushoz, az osztálynominalizmus kapcsán is valószínűleg az az első benyomásunk, hogy inkább ignorálja, mintsem megoldja az univerzálé problémát. Hasonlóan ugyanis a predikátumnominalistához, az osztálynominalista sem válaszol arra a kérdésre, hogy mi az a világban, mely egyes partikuláris tárgyakat pirossá tesz, míg másokat nem tesz pirossá. Ahogy a predikátumnominalista nyers ténynek veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyakra igaz, hogy pirosak, és másokra meg nem igaz, éppen úgy az osztálynominalista nyers ténynek veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyak elemei a piros tárgyak osztályának, mások pedig nem elemei.

Hasonlóságuk dacára van egy alapvető különbség a predikátum- és osztálynominalizmus között. Nevezetesen az, hogy míg az osztálynominalizmus metafizikai elmélet, addig a predikátumnominalizmus inkább az univerzálé probléma mint metafizikai probléma visszautasítása. Azzal ugyanis, hogy az osztálynominalista azt állítja, hogy egy bizonyos tulajdonsággal rendelkezni = egy bizonyos halmaz elemének lenni, elkötelezi magát a halmazok mint absztrakt entitások létezése mellett. A predikátumnominalista ezzel szemben az univerzálé problémát egyszerű nyelvfilozófiai problémának tekinti: arra kell választ adnunk, hogyan referálnak az olyan szavaink, mint „piros", „kerek" stb.

3.2.2. Az elmélet nehézsége

Az osztálynominalizmussal szemben a legkomolyabb (sokak szerint végzetes) ellenvetés a következő. Az elmélet szerint ugye egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezni nem más mint egy meghatározott osztály vagy halmaz elemének lenni. Mármost definíció szerint két vagy több osztály vagy halmaz akkor azonosak egymással, ha pontosan ugyanazokkal az elemekkel rendelkeznek. A probléma a következő ponton bukkan fel. Vegyük ama két tulajdonságot, hogy „szívvel rendelkező" és „vesével rendelkező". E két tulajdonság koextenzív, azaz e két tulajdonságnak ugyanaz a terjedelme (extenziója). Történetesen ugyanazok a partikulárék rendelkeznek szívvel, mint amelyek vesével rendelkeznek, és ugyanazok a partikulárék rendelkeznek vesével, mint amelyek szívvel rendelkeznek. Következésképpen: a szívvel rendelkező partikulárék osztálya és a vesével rendelkező partikulárék osztálya ugyanazokkal az elemekkel rendelkezik, mivel pedig az osztályok nem mások, mint elemeik együttese, ezért a szívvel rendelkező partikulárék osztálya és a vesével rendelkező partikulárék osztálya azonos. Csakhogy a „szívvel rendelkezés" és „vesével rendelkezés" különböző tulajdonságok, az osztálynominalista azonban mégis egyetlen osztállyal azonosítja őket. Ez azt mutatja, hogy a tulajdonságokat nem lehet osztályokkal azonosítani.

A „Lehetséges világok" című fejezet 5.2. részében látni fogjuk: létezik az osztálynominalizmusnak olyan változata (történetesen David Lewis-é), mely alapján kivédhető ez az ellenvetés. Most azonban szögezzük le: a koextenzív tulajdonságok esete komoly problémát jelent az osztálynominalizmus számára.

3.3. Hasonlósági nominalizmus

A hasonlósági nominalizmus (például: Rodriguez-Pereyra 2002) is osztálynominalizmus, csak annyiban különbözik tőle, hogy szubsztantív választ igyekszik találni arra a kérdésre: miért tartoznak bizonyos partikuláris tárgyak egy bizonyos osztályba és nem egy másikba?

3.3.1. Az elmélet egyik változata

A hasonlósági nominalizmus egyik legismertebb változata a következő: vegyünk egy mintát, egy partikuláris tárgyat, például egy darab smaragdot. Állítsuk azt: a kék partikulárék osztálya nem más, mint ama partikulárék osztálya, amelyek hasonlítanak a kiszemelt mintához, jelesül a partikuláris smaragdhoz. Vegyük észre: ez a javaslat nem előfeltételezi az univerzálék létezését, hiszen kizárólag partikuláris tárgyakra hivatkozik, de nem is strucc-nominalizmus, mert szubsztantív választ ad arra a kérdésre, hogy miért tartozik egy adott partikuláré egy meghatározott osztályba. Azért, mert hasonlít a kiválasztott mintához.

E javaslattal szemben a következő ellenvetést lehet tenni: a mintára (tudniillik: a partikuláris smaragdra) csak bizonyos szempontból hasonlítanak a kék partikulárék osztályának elemei. A kék partikulárék osztályának elemei között nyilván található egy kék toll és egy kék papírlap is. E partikuláris tárgyak a smaragdra csak bizonyos szempontból hasonlítanak, csak a színük tekintetében hasonlítanak, és kizárólag ez a hasonlóság releváns a tekintetben, hogy őket a kék partikulárék osztályába soroljuk. Csakhogy ha kikötjük azt, hogy a partikuláris smaragdra mint mintára csak a színe tekintetében hasonlító partikulárék tartoznak a kék partikulárék osztályába, akkor ezzel bizony egy univerzáléra hivatkozunk. Ez azonban azt jelenti, hogy nem tudjuk kizárólag partikulárékra hivatkozva megmagyarázni, hogy miért tartoznak bizonyos parikulárék a kék partikulárék osztályába. Elméletünk tehát sikertelen.

Más ellenvetés is felhozható ezzel a javaslattal szemben: képzeljünk el egy világot, amelyben egyetlen kék színű tárgy létezik, vagyis a kék színű partikulárék osztálya egy elemű. Működik ebben a lehetséges világban e javaslat? Úgy tűnik, nem. Felvethető ugyanis a kérdés: mi teszi ebben a lehetséges világban a kék színű partikulárék osztálya elemévé ezt az egyetlen tárgyat? Csak nem az, hogy e partikuláris tárgy hasonlít saját magára? Vedd észre: ezzel semmit nem mondtunk, lévén minden egyes (vagyis nemcsak kék!) partikuláris tárgy hasonlít önmagára.

3.3.2. Az elmélet másik változata

A hasonlósági nominalizmus másik (és valamivel szofisztikáltabb) megoldási javaslata a következő: bizonyos partikulárék egy osztálya nem más, mint ama partikulárék osztálya, amelyben bármely két partikuláré legalább annyira hasonlít egymásra, mint e kettő közül az egyik egy másik osztályba tartozó partikuláréra. Egyszerűbben: például a kék partikulárék osztálya az az osztály, amelynek bármely két tetszőleges eleme jobban vagy legalább annyira hasonlít egymásra, mint amennyire e két elem közül az egyik egy nem kék partikuláréra.

A legfőbb ellenvetés e javaslattal szemben az, hogy sajnos nem működik. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindössze öt darab partikuláris tárgy létezik, és mindegyiknek csak három tulajdonsága van: nagysága, alakja és színe. (A példát Jonathan Lowe-tól (2002: 357-60) veszem.)

Nézzük a kék partikulárék osztályát. Ennek három eleme van: t₁, t₃ és t₅. A kérdés: vajon igaz-e, hogy ebben az elképzelt világban t₁, t₃ és t₅ közül bármely kettő legalább annyira hasonlít egymásra, mint az egyikük és t₂ vagy t₄, mely partikulárék nem elemei a kék dolgok osztályának?

Vizsgáljuk meg. t₁ hasonlít t₃-ra annyiban, hogy nagy és kék. t₁ hasonlít t₅-re annyiban, hogy kerek és kék. t₃ azonban csak annyiban hasonlít t₅-re, hogy kék. Vagyis t₁ és t₃ valóban hasonlít egymáshoz annyira, mint a kettejük közül az egyik és egy nem kék partikuláré. Csakhogy: t₅ nem hasonlít annyira t₃-ra, mint amennyire t₄-re hasonlít. Más szóval: t₅ mint kék partikuláré jobban hasonlít t₄-re mint nem kék partikuláréra, mint amennyire t₃-ra mint kék partikuláréra. Mindez azt mutatja, hogy a hasonlósági nominalizmus e megoldási javaslata arra vonatkozóan, hogy milyen hasonlósági reláció határozza meg, mely elemek tartoznak egy osztályba, technikailag kudarcot vall.

3.3.3. Russell ellenvetése

A hasonlósági elmélettel szemben nemcsak úgy lehet érvelni, hogy annak technikai nehézségeire mutatunk rá. Érvelhetünk úgy is, hogy azt állítjuk: a hasonlósági reláció mint olyan univerzálé. Íme, ennek az ellenvetés típusnak a leghíresebb megfogalmazása:

Ha ki akarjuk kerülni a fehérség [...] univerzálét, valamely partikuláris fehér foltot [...] fogunk választani, és azt mondjuk, hogy fehér [...] minden, ami megfelelő módon hasonlít az általunk kiválasztott egyesre. Ekkor azonban a megkívánt hasonlóság lesz univerzálé. Minthogy számos fehér dolog van, és a hasonlóságnak partikuláris fehér dolgok számos párja között kell fennállnia: mi más ez, ha nem egy univerzálé ismertetőjegye? Hasztalan volna azt mondani, hogy minden pár között különböző hasonlóságok vannak, mert akkor meg a hasonlóságok fognak egymáshoz hasonlítani, és így végül is a hasonlóságot el kell ismernünk univerzálénak. A hasonlóság relációja tehát igazi univerzálé. (Russell 1912/1996: 106-7)

Az ellenérv döntő pontja a következő: a hasonlósági nominalista nem mondhatja azt, hogy a partikulárék között fennálló hasonlósági relációk mint olyanok partikulárék, vagyis azt, hogy más hasonlóság áll fenn az adott minta (partikuláris fehér folt) és az a partikuláré, valamint az adott minta és a b partikuláré között, ugyanis el kell ismernie, hogy e két partikulárisnak mondott hasonlóság is hasonlít egymáshoz. Nevezetesen: az „a minta és a partikuláré" és az „a minta és b partikuláré" hasonlósága hasonlít egymásra, és így tovább a végtelenségig. Következésképpen: a hasonlósági elmélet előtt két egyaránt vállalhatatlan lehetőség áll: vagy elismeri a hasonlóság mint univerzálé létezését, vagy elismeri, hogy az elmélet végtelen regresszusba fut.

Annak ellenére, hogy sok filozófus a hasonlósági nominalizmus konklúzív cáfolatának tekinti ezt az érvet, felhozható valami a hasonlósági nominalizmus védelmében. Az, hogy azért nem fenyegeti az elméletet a végtelen regresszus veszélye, mert a hasonlóságot joggal tekinthetjük valamilyen primitív, tovább elemezhetetlen adottságnak. Vegyük észre: a védekezés jogosnak tűnik, ugyanis a realista is primitív fogalomnak tekintette az instanciálást, elkerülendő a Bradley-féle végtelen regresszust. Ne mérjünk kettős mércével! Ha a realistának megengedjük, hogy egy ponton valamilyen primitív adottságra hivatkozzon, akkor a hasonlósági nominalistának is meg kell engednünk ugyanezt.