Magyar művészet

Rippl-Rónai József: Az egyszerre festésről

In: Rippl-Rónai József: Emlékezései (1911)

Budapest, 1957, 60-64.

Rippl-Rónai József a hazai modernizmus egyik kiemelkedő alakjának tekinthető. A francia posztimpresszionisták, az ún. Nabis-csoport tagja volt, a posztimpresszionista és szecessziós törekvések jeles magyar képviselője. 1887-től Párizsban dolgozott, először két évig Munkácsy segédjeként, majd önállóan. 1892-ben kiköltözködött Neuillybe, ahol James Pictairn-Knowles skót festő barátjával bérelt közösen műtermet. A Neuillyben festett „fekete képek”, majd a Banyulsben (Maillol meghívására) festett tájképek kapcsán ejt szót visszaemlékezéseiben az „egyszerre festés” lényegéről, mely a posztimpresszionizmus alapvető festői módszerét jelentette, saját megfogalmazásában. A lényegében nem elméleti beállítottságú Rippl 1911-ben írt visszaemlékezéseiben szubjektív korrajzot nyújt művészi pályájának kezdeti periódusáról.

Rippl-Rónai József Emlékezései (részlet)

Itt, Neuillyben festettem „fekete” képeim sorozatát. Nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem mert a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. Az a meggyőződés támogatott ebben, hogy az ily festésnek éppúgy jogosultsága van, mint a lila, kék vagy más színből kiinduló s abban megoldott festésnek. A fekete és szürke szín akkor nagyon érdekelt, s izgatott a kérdés, hogy mit és hogyan lehet velük művészileg megoldani.

Szóval e két színnel igyekeztem a motívumaimat interpretálni. A most erősen színes képeimen annyira szembeötlő kontúrvonalak tehát megvannak már a „fekete” képeken is, s hogy rajtuk nem mindig oly szembeötlők, annak egyszerű oka az, hogy azokat nagyobb sötét területek természetszerűen eltakarják. Nem a rajz fogyatékosságai tehát ezek, aminőket bennük némelyek kerestek, hanem egyszerűen a metódus természetes folyományai.

Ebből a sorozatból valók a Durand-Ruelnél társaságom tagjainak műveivel együtt kiállított képeim. A kiállítók közt Maurice Denis, Vuillard, Valloton, Bonnard, Ronson, Serusier, Besnard, Filinger, X. Roussel, Rysselberghe, Cross, Signac, Luce, Rochefaucauld és más festők és Minne belga szobrász szerepeltek. Maillol még nem tartozott a társaságban. A kiállítást a kritika jól fogadta, s a többiek színes képei között feltűntek az én „feketéim”, melyek közül például Geoffroy, a Concourt-akadémia tagja, különösen a „Kis-kocsmám” sok butéliás-üvegét dicsérte ritkított betűkkel az újságjában, ugyanazt, melyet később itthon persze a legélesebben lekritizáltak. Ebből a sorozatból való, az elsők közül „Öreganyám”, s az utolsók közül „Apám és anyám negyvenéves házasság után” című nagyobb festményem, melyet Kaposváron, szüleim meglátogatása alkalmával, 1897-ben festettem. A „Szajna éjjel” köztük időrendben a szintén jellemző összekötő kapocs. (Azért sorolom fel itt-ott képeim címeit, mert nem szoktam rájuk évszámokat írni, s ha netalán valaki kíváncsi lenne kutatásaimnak képekben leszűrődő fázisaira, így talán könnyebben eligazodik.)

Neuillyből csalt el Maillol közelebbi hazájába, Banyulsba, melynek vidékét kívüle addig művészi célokra művész még egyáltalán nem aknázta ki, holott a legfestőibb vidékek közül való, melyeket valaha láttam. Itt csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem „naposnak”. Itt festettem azokat a képeimet, amelyeknek religiózusan egyszerű, de egyúttal színes motívumai átmenetül kínálkoztak a „fekete” sorozattól a napos, vagy ha úgy tetszik, harsogóan színes sorozathoz.

A tenger intenzív kék színe indított ki előbbi szándékaimból. Ez volt a fordulópont, innen datálódik mai felfogásom, búvárkodásaim mai állapota a piktúrában. Az itteni tanulmányok, festések különösen arról győztek meg, hogy a képeket nemcsak egyszerre kell megfesteni, hanem a színek erejét - különben nagyon egyszerű módon - fokozni kell.

Én az egyszerre-festés szépségében és erejében teljesen bízom. Fő törekvésem azért mindig az, hogy bármit, bármily mértékben - már amint ez fizikailag lehetséges - egyszerre, mint piktor-nyelven mondani szokás: egy ülésre fessek meg. Az így készült kép festésmódja emlékeztet a virágra vagy gyümölcsre, amelyen még rajta van a hamva. Már rég meggyőződésem volt, hogy így kell festeni, de meggyőződésemben még inkább megerősített a régi olasz mesterek freskóinak tanulmányozása. Ezek is - darabonként - egyszerre vannak festve. Ezért olyan nagymesterien frissek, s még az illető művész többször átfestett saját olajfestményeinél is összehasonlíthatatlanul szebbek.

Tudtommal, míg Párizsban laktam, 1900-ig, az újabb nemzedék művészei között csak magam voltam, aki következetesen ily módon festett. Többen megpróbálták, de kivihetetlennek tartották, s így is, úgy is festettek. Csak legutóbbi párizsi utam alkalmával (1900) vettem észre, hogy a fiatal művészek közt kezd szokássá válni a tisztább, ragyogóbb színekkel s lehetőleg egyszerre való festés. Azt kell hinnem, hogy sokszor hangoztatott ebbeli nézeteimnek és a kiállításokon bemutatott festményeimnek hatása nyilvánul e törekvésekben.

Az egyszerre-festés fogalmába az egyenlő módon való festésmódot is belefoglalom. Ez: a készülő mű minden részének egyforma stádiumban való tartása, illetőleg befejezése. Erős hitem, hogy csak így lehet jó piktúrát csinálni, így lehet igazán komplett dolgokat festeni. Több mint húsz éve, hogy ebben a szellemben dolgozom, s kivétel nélkül minden rajzom, festményem ily módon készül. Bármint kritizálták különben műveimet, azok frissességükkel mindig kitűntek a kiállításokon, s ezt az itt jelzett eljárásnak köszönhetem.