A Túl jón és rosszon elemzése

Ha feltesszük, hogy az igazság nő...

A mű első mondata ez: "Ha feltesszük, hogy az igazság egy nő, nem alapos-e a gyanúnk, hogy már amennyiben dogmatikusok voltak, egyetlen filozófus sem értett a nőkhöz? hogy az a hátborzongató komolyság, az a kétbalkezes erőszakosság, amellyel eleddig az igazságot megkörnyékezni szokták, csupán ügyetlen és illetlen eszközei voltak pont egy fehérnép meghódításának? Annyi bizonyos, hogy nem hagyta magát meghódítani: -s ma minden lehetséges dogmatika csüggedt testtartással álldogál."

Az 'igazság egy nő' feltevésnek nyelvi alapja a német szó (die Wahrheit) nőnemű volta. Ez azonban csak az asszociáció kiindulópontjául szolgált, filozófiai tartalma abban a szembeállításban válik világossá, mely a dogmatikus filozófiák igazságfelfogása és Nietzschéé között tételeződik. Nietzsche filozófiája előjátéka annak az eljövendő filozófiának, amely szemben áll a dogmatizmus minden fajtájával, és főleg annak európai változatával, a platonizmussal, "mely feje tetejére állítja az igazságot, megtagadva a perspektivikusat, minden élet alapfeltételét". A perspektivikus igazság áll szemben az Egy és Változatlan, Örök igazsággal, melyet a platóni ideák képviselnek. Platonizmuson az ókor után a keresztény–egyházi évezredekben továbbélt, "mert a kereszténység a népnek szóló platonizmus" (i.m. 10.o.) Platonizmuson Nietzsche nem egészen azt érti, amit a filozófiatörténet, mely az ókori újplatonisták után csak a firenzei és cambridge-i (új)platonistákat tartja e néven számon, hanem tágabb, korhoz nem kötött értelemben egy mentalitást, a tiszta Szellem követőit. Egyfajta elszánt intellektualizmust ért alatta, mely aszketikus erkölcsi ideálokat követ, moralizál, főleg keresztény elveket prédikál. (A morál genealógiájában fejti ki részletesebben a platonizmus erkölcsi oldalát, mely közvetlenül a Túl Jón és rosszon után, 1887-ben keletkezett.) A filozófusok legszentebb célja mindig is az igazság megismerése volt, ez törekvéseik, vágyaik tárgya. Ennek magától értetődő voltát kérdőjelezi meg Nietzsche, sőt az igazság ellentétére, a látszatra tesz. "Filozófusok előítéleteiről" szóló első részben tovább fejtegeti az Előszó alapgondolatát az el nem ért, meg nem hódított igazságról . Ha egyáltalán hiszünk az értékellentétek létében, tehát a metafizikusok alaphite szerint értékellentétekben fejezzük ki magunkat, akkor az igazság–látszat ellentétpárból a látszatot illeti meg a magasabb és alapvetőbb érték, méghozzá az élet szempontjából (i. m. 2. §, 12.). Az igazság látszat illetve különböző perspektívák, látszatok sokasága. A morál genealógiájában (III. 12) a perspektívák különbözőségét a szem és a látás hasonlatban fejti ki, minél több szemünk van ugyanarra a dologra, annál tökéletesebb fogalmunk lesz róla. A 'tiszta, érzelemmentes’ megismerés szubjektuma egy irány nélküli szemet feltételez (afféle "the view from nowhere" modern analógiával), holott a látás mindig egy valamit-látás. Nemcsak iránya, perspektivája van a látásnak, hanem érzés-interpretációk is kísérik, aktív interpretáló erők – írja Nietzsche ugyanitt. A perspektivikus igazság fogalma a modern tudományfilozófiában a tudomány társadalmi konstrukcióként való felfogásában jelenik meg, a tudásszociológiai képviselőinél, és a hermeneutikai tradícióban. Ugyanezen az alapon áll a feminista episztemológia: a tudás nemi perspektívájára hívja fel a figyelmet, a megismerő – többnyire férfi-szubjektum – perspektívájához, életszituációjához való kötöttségére helyezi a hangsúlyt – a 'szituációhoz kötött tudás' elvének nevezi a jelenséget, vagy álláspont (standpoint)-elméletnek, amelytől függően különbözhet az igazság, a tudományos 'objektivitás' tehát szükségszerűen viseli a szubjektum nyomát. Az Igazság tradicionális fogalma férfi perspektívából adódott, férfi élettapasztalatot fejez ki, a tudós, filozófus objektivitásra, általánosságra való törekvésének látszata ellenére. Nietzsche az első, aki leleplezi az absztrakció, az elvek, a tiszta Szellem és a magánvaló Jó leple alatt a filozófus legszubjektívebb vágyait, ösztöneit – kivéve a nemét, bár van egy zseniális aforizmája, amely általánosan ezt mondja ki: "Az ember nemiségének foka és fajtája szellemének legvégső csúcsáig felér." (Túl jól és rosszon 75. § )

Ami a nemek reprezentációját illeti, Nietzschénél is többnyire csak az egyik, a női nem szerepel mint nem, a férfinemről ritkán esik szó. Ennek az a magyarázata, hogy a férfiakra vonatkozik minden az Emberról általában szóló kijelentés, ezért nem esik szó róluk külön mint férfiakról, – vagy csak igen ritkán ahhoz képest, milyen sok szó esik a nőről. A nő a látszatok és a szépség nagy művésze (i. m. 232. § 104.), a hagyományos értelemben vett igazság nem érdekli: "mit bánja a nő az igazságot…az ő nagy művészete a hazugság". A 'Nő mint a Látszat igazsága' azonosítás más műveiben is szerepel, így a Vidám tudományban, ahol az igazság olyan nő, – akinek oka van, hogy elfedje okait, – fátyolba burkolózik mint Baubó, aki a görögök formaszeretét képviseli, és ezáltal egyben élni tudásukat. Élet és Látszat, Nő és Látszat tehát a perspektivikus, sokféle igazság megjelenítői – így térünk vissza a Túl jón és rosszon kezdő hasonlatához, az igazság egy nő feltevéséhez. A híres Vita – femina a Vidám tudományban szerepel, mely pár évvel előzi meg a Túl jól és rosszont. "…ez az élet legerősebb varázsa: szép lehetőségek arannyal átszőtt fátyla borul rá, ígéretesen, vonakodón, szemérmesen, gunyorosan, résztvevően, csábítóan. Igen, az élet – asszony!" (Vidám tudomány 339. §) A Nő szimbolizálja ezekben a művekben az Ember lényegi vonását, mely Nietzsche szerint a hazugság, önálcázás, önelváltoztatás szükségszerűsége, írja A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról c. műben. Az emberi intellektus éppen ennek az eszköze és nem az igazság keresésének: a megtévesztés, hízelgés, csalás és ámítás az emberi lény önfenntartására szolgál.

A filozófusok előítéletei cím alatt Nietzsche sorra veszi az európai gondolkodás tradícionális ideáit, melyeket elemezve nemcsak Nietzschének a tradícióhoz való viszonyát térképeztük fel, hanem mintegy akaratunk ellenére a feminista kritika elveit is megtaláltuk. Meglepő azonosság van Nietzsche és a feminista elmélet kritikai attitűdjében, ezért Nietzsche szinte vezérfonalként használható a feminista kritika elveinek a tradícióba való ágyazottságának bemutatására. (Ezt a kérdést ma a feminista elméletben a bináris oppozíciók vagy dichotómiák vizsgálatának nevezik, Nietzsche értékellentétekbe vetett hitként aposztrofálja.)