A filozófia témakörei

VII. Természetfilozófia

Egyszerre vagyunk elválasztva a természettől és vágyunk az elvesztettt egységre egy mindent átfogó természettel. A reflexió hozza magával, hogy természetről mint olyanról beszélünk, a természet és az ember kettéválásának élménye vezet a természet mint idegen, fenyegető, más felfogásához.

A korai görög természetfilozófia hajtotta végre a leválást a korábbi mitikus természetszemléletről, amely szerint az embert sorsszerűen uralja a természet, az istenek, démonok. Thálész óta egyre inkább felszabadítja magát a gondolkodása az idegen hatalmaknak alávetettség, kiszolgáltatottság érzésétől. Meg kell figyelni, tanulmányozni a természetet, akkor megmutatkozik, hogy bonyolult, de változatlan törvények uralják. A másik gondolat, ami a nyugati természetfilozófia kezdetén felmerül: a megfigyelhető természet jelenségei visszavezethetők egyszerű és alapvető elvekre; Ióniában ez az ősanyag kutatásában nyjlvánul meg. A különbözőségek okát keresik, a fenyegetőt-idegent megpróbálják megragadni pontos megfigyeléssel és absztrakt gondolkodással. A teogóniát leváltja a kozmológia, az ember emancipálja magát a természettől mint mástól és logikus világmagarázatot keres. Hésziodosz: Uránusz és Gaia felelősek azért, hogy a káoszból Érosz révén kifejlődik a kozmosz, s az egész természet ki van szolgáltatva az istenek akaratának, így az ember számára felfoghatatlan és esetlegesnek tűnik  - Thálész, Anaximandrosz: mechanikus erők a döntőek a világ keletkezésében, minden folyamat egységes, ésszel felfogható elvre vezethető vissza (intelligibilis), s nem isteni akarattól függő törvények uralkodnak bennük.

Arisztotelész „Fiziká"-ja 2000 évig hatott a teleologikus természetszemléletével: " természetes az, ami egy bizonyos, benne magában rejlő kezdettől elindulva állandó mozgással egy cél felé tart". Kiteljesedés, de mindig korlátozott folyamat, a szabályszerűség mutatja a célszerűséget. A természetet nem azért kell tanulmányozni, hogy technikai átalakításnak vessük alá (szétválik elmélet és kézművesség), nem könnyítés vagy hatékonyságnövelés a célja.

A tudományos és a filozófiai természetszemlélet az újkorig összefonódik. Csak a 17. sz.-tól válik szét természettudomány és természetfilozófia. Descartes-tól kezdve a természettudomány a természeti folyamatok magyarázatát keresi, főként kísérleti módszerekkel kutatva, a természetfilozófia. Reflektál e kutatásra és magyarázatkísérletekre. Ahogy önállósodnak a szaktudományok, úgy kerül be a természetfilozófiába a természeturalás gyakorlati következményeinek a kérdése is. Napjainkra középpontba kerül a természettudomány és a technika összefüggéseinek, a társadalmi és ökolológiai következményeknek a kutatása.

Lényegesen megváltozott a mód, ahogyan az emberek a különböző korokban a természethez viszonyultak, s ez a gyakorlati viszonyra is kihatott. Korai kultúrák a természetet szentként, emberfelettiként tisztelték, önmagukat egy átfogó nagyobb egész parányi részeként sorolták be, s csak e kis rész iránt érezték magukat valamilyen mértékben felelősnek. A középkorban a kereszténység által meghatározott természetszemlélet is isteni teremtménynek, szentnek látta a természetet, a folyamatokat isteni akarat által eltervezettnek, hatalma kifejezőjének. Így az emberi beavatkozás bűnnek számított. A teremtés és megváltás tervébe illeszkedőnek tartottak minden eseményt, a természeti katasztrófákat, égitestek mozgását, élet-halált stb. Az embernek illeszkednie kell a természetes sorshoz, az isteni kegyelem bizonyosságának birtokában. Eközben gyarapodott a környezetre vonatkozó mindennapi tapasztalat, növények gyógyerejéről, az égitestek megfigyelt pályájáról, a különböző anyagok tulajdonságairól stb., fokozatosan kialakult e tapasztalati tudás  racionális elrendezésének, egy átfogó természetmagyarázatnak az igénye. Emancipálódott a természetfilozófia a teleologikus és a teremtésfogalom által uralt  természetfelfogás alól, főként Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton által, s kialakultak a különböző racionalista és empirista természetfilozófiák.

A további feljődés a természettudományokat és a természetfilozófiátt szétválasztotta, előbbi lemondott a spekulatív kérdésekről és a kísérleti-kvantitatív módszereket alkalmazta, az utóbbira hárult a reflexió a természettudományok módszertani elveire (ma: tudományelmélet), a gyakorlati-erkölcsi következményekre, és a legátfogóbb, spekulatív, nem-tapasztalati kérdésekre. - A modern természetfilozófia két fő iránya a mechanisztikus és a romantikus. A mechanisztikus determinizmus kb. a 17. sz.-ban fejlődött ki, leváltotta az arisztotelészi  természetszemléletet és egészen a 20. sz.-ig meghatározó volt a tudományos-műszaki-ipari civilizációs gondolkodás számára. A romantikus ennek ellenmozgalma, s egy másik hagyományhoz kapcsolódik,  nem vált általánosan elfogadottá, de kritikája máig aktuális, és fontos érveket fogalmazott meg.

Mechanikus determinista szemlélet: nem a miért érdekes, hanem a hogyan. Fizika és mechanika szétválasztását megszüntetik. Már Leonardo: a természet könyvét el lehet olvasni, a matematika nyelvén íródott. Kepler, Galilei (1564-1642): Isten ugyan kormányzója e csodás természetnek, de a teremtés után visszavonult (deizmus), maguk a folyamatok változatlan, beléjük helyezett törvények szerint zajlanak (ld. szabadesés), a világ óramű, mechanikus rendszer. Kepler a lélek fogalmát az erőével helyettesítette. De csak Boyle-nál válik győztessé egy kozmikus mechanizmus az eleven és szellemmel átitatott természet fölött: minden anyagi részek történelemnélküli terében, lökés-ellenlökéssel, egyetemes törvények szerint zajlik. Már Galileinél a műszer az ember és a világ közé állított, ismeretszerzésre szolgáló eszköz, a természet pedig nem szorul rá az isteni kegyelemre és megváltásra, az embernek szabadon a rendelkezésére áll. Bacon (1561-1626) („Nova Atlantis") világ, melyben az ember a saját jóléte eszközeként használ fel minden természetit, tetszés szerint alávetheti uralmi céljainak, a tudás róla hatalom, addig kell faggatni, kutyákkal heccelni, míg el nem árulja titkait. „Novum organum": tudatosan szembefordul az Organonnal. Empirikusan orientált tudománynak sikeres gyakorlathoz kell jutni. Kísérletekkel izolálni kell a jelenségeket és felülvizsgálni a hipotéziseket.  Descastes is: széttagoló és újra összeállító eljárásmód, az emberi test is gépezet, bár konstrukciós képességünket meghaladja. Newton (1642-1727): egységesen kezeli a bolygómozgást, a mechanikát, matematikai formulákkal törvényeket fogalmaz meg, de istent teremtőként elismeri.      A 17. sz. óta alkalmazott és uralmi tudásba fordul át a természettudományos és technikai ismeret. Betetőzi a mechanisztikus természetfiozófiát Laplace( 1749-1827): nemcsak a megfigyelhető newtoni térben érvényesek a gravitációs törvények, hanem az egész univerzumban, ami egy óriási gépezet, determinisztikus lefolyású, keletkezése óta változatlan kezdeti feltételekkel és törvényekkel. Napóleon kérdése: hol a helye Istennek ebben a rendszerben? Laplace: erre a hipotézisre nincs szükségem. A teremtés elvének feleslegessé válásával végképp megnyílik a természet az emberi átalakító akarat előtt. Laplace a mechanisztikus világfelfogást és az evolúcióelméletet (Cuvier) ugyanazon elvekhez tartozónak tartja.

A mechanisztikus felfogás alapvonásai: kiterjedés a testek lényege, mozgás az anyagi világ alapjelensége, a geometria a térviszonyok tudományaként minden természettudomány alapja és modellje, az elméleti tudás és a techikai hatékonyság nem választható el. Még a 19. sz.-ban is a legtöbb fizikus ezt a szemléletet vallotta, bár nem tartotta magát természetfilozófusnak, holott előfeltevéseik és következtetéseik túlmutattak az empirikusan felülvizsgálhatón.

A romantikus szemlélet mozgatója a természet egységének szenvedélye, bírálják a felvilágosodást, észuralmat és tudományt, mely eltávolítja az embereket az eleven világtól. Az ember egyszerre lett hatalmas és elveszett, nincs otthona; a civilizációban a szenvedés oka a természetről való leválás. E szempontból Goethe is ide tartozik, bírálja Newtont, aki egy lélektelen gépezettel helyettesítette az életet. Romantika: nem marad meg az ellentmondásnál, másmilyen természettudományt igényel, mely az egészre, a dolgok egységére irányul. Schelling adja meg ennek filozófiai programját: a természet működésének bensejét kell megragadni, nem a felszínét. Visszanyúl Spinoza egységes szubsztanciafogalmára, az igazi valóságra, melynek akcidenciája minden jelenség. Az én és természet ellentéte látszólagos: az ész és a szellem is végső soron természet és a természetben szunnnyad a szellem, a szellem pedig láthatatlan természet, megértésük egymást feltételezi. Minden élet kezdetén a természet egysége és megkettőződése áll, ami szétválaszthatatlan. Az anyag dinamikus, telve polaritásokkal (elektromosság, mágnesség, a szellemi világban szeretet-gyűlölet stb.).

A természetfilozófia speciális kérdései:

1. Kozmológia. A babilóniak óta kérdése a természetfilozófiának az univerzum keletkezése, kora, kiterjedése, alakja. Anaximandrosz elveti a korábbi görög elképzelést (Ókeanosz által körbefolyt lapos korong, melyet az ég kupolája borít be) egy hengerformájú világ kedvéért, mely nyugton lebeg az univerzum középpontjában (leválás a közvetlen szemléletről, elméletalkotás felé). Számoszi Arisztarkhosz (i.e. 3. sz.): heliocentrizmus, az állócsillagok és a Nap nyugalomban, a Föld forog a Nap körül. Vallási oldalról bírálták, az antikvitásban Ptolemaiosz modellje uralkodott, a geocentrizmus. Kopernikusz: már jobb asztronómiai érvekkel tudta alátámasztani a heliocentrizmust , de még G. Bruno is mártírjává vált az elképzelésnek, mely szerint végtelen a világegyetem, minden pontja egyben a közepe is, végtelen sok világ lehetséges, hisz Isten hatalma is végtelen. A végtelenség is régi vitakérdés. Kereszténység, Aquinói Szent Tamás: teremtés a semmiből (creatio ex nihilo), modern fizika: ez mpirikusan nem igazolható, minden megfigyelés az anyag- és energiamegmaradás érvényét támasztja alá. Kant logiai úton bizonyítja: egyformán értelmes azt állítani, hogy véges és hogy végtelen a világ, nem lehet a tapasztalat alapján eldönteni. Hegel: a két fogalom szembeállítása helytelen, végtelen a végesben és fordítva. Ma (pl. Stegmüller) természettudományos orientációjú természetfilozófia: világegész egységes tudományos képe egy dinamikus, nyugtalan kozmosz, csillagok keletkeznek és szűnnek meg, pulzáló neutroncsillagok, felrobbanó galaxisok szétfeszítik a változatlan természet hagyományos képét. Megkérdőjeleződött a végtelen idők óta létező univerzum is az ősrobbanás elméletével, ami felveti a kérdést, hogy abszolút kezdet-e a mi univerzumunk kezdete. Whitehead: nem teremtő, hanem értékmegtartó isten, végtelen számú lehetőség realizálására törekszik, különböző  rendtípusú univerzumok lehetségesek, a miénk éppen tér-időbeli, de ez nem abszolút természeti törvényszerűség. - Időkérdés: semmi sem tűnik ismertebbnek és bizonyosabbnak, mint a megismételhetetlen egymásután, mégis az egyik legnehezebb, magábafoglalja a történelem, az élet-halál egész problematikáját, ráadásul az időkérdés is időhözkötött, időben tesszül föl, az emberre önmagára utal vissza mint időbeni létezőre (Heidegger). Mitikus-ciklikus idő kontra kalendáriumi idő. Klasszikus fizikai idő: lineárisan futó kontinuum, biológiai idő: egy élet alatt megragadható, pszichológiai: szubjektív megélése a jelennek (Stern: a most=kb.4-12 sec.), a pszichikai pillanat (a szubjektíve megélhető legrövidebb egység , kb. 1/16 sec.) Newton: az idő abszolút, egyforma, igazi, lineáris, a dolgoktól függetlenül folyik - általános relativitáselméelt: az időt mérő megfigyelő mozgásállapotától függő nagyság; a fény terjedési sebessége abszolút, az idő negyedik dimenzióként tartozik egy négydimenzionálisan értelmezett téridőbeli világhoz. - A klasszikus fizikai térfogalom az anyagi dolgok egymásmellettiségén, kiterjedésén alapul,mely mérhető mércékkel. - Kant a teret és időt mint a priori szemléleti formákat fogta fel, amelyen alapul a mindennapi és a fizikai tér-időtapasztalat egyaránt. - Relativitáselmélet: négydimenziós kontinuum, leválasztja a megfigyelés teréről, aminek matematikai megfogalmazása az euklidészi tér volt. A matematika a teret absztrakte mint ponthalmazt fogja fel a különböző tereket, s megkonstruál az euklideszi térfogalmak mellett n-dimenzionális vektortereket és más térfogalmakat is.

Anyag: a 20.sz-ot egyrészt a természettudományos materializmus uralja, másrészt az anyagfogalom rejtélyesebbnek tűnik, mint valaha. Az anyag felépítésére vonatkozó nézetek Démokritoszra nyúlnak vissza. 1905-ben Einstein megfogalmazza a tömeg és energia ekvivalenciájának tételét, ezzel megszűnik anyag, mozgás és erő hagyományos megkülönböztetése. A kvantumfizika kísérletileg bebizonyította az elemi részek kettős természetét: u.az a mikrofizikai objektum hol térben lokalizálható, diszkrét, mérhető részecskeként viselkedik, hol diffúz, hasonló képződményektől nem elhatárolt hullámként fogható fel. Heisenberg szerint ezzel tarthatatlanná vált a fizika hagyományos elképzelése térben-időben zajló objektív folyamatokról, melyek a megfigyeléstől függetlenül zajlanak; az elektronok sem nem részecskék, sem nem hullámok, hanem meghatározott megfigyelési körülmények között vagy ekként vagy akként viselkednek (meghatározatlansági elv). Bohr ezt a kérdést egy alapvetőbb szinten, a komplementaritás filozófiával javasolta feloldani: a fény magyarázatában nélkülözhetetlen mind a részecske, mind a hullámelmélet, de hogy melyik áll fenn, az a konkrét kísérlettől és a célkitűzéstől függ. Így meghaladott a szubjektum és objektum hagyományos megkülönböztetése, s e felismerés kihatott a biológia, pszichológia és etika alakulására is.

Evolúcióelmélet: a fejlődés gondolata különösen a 19. sz.-i biológia és geológia számára vált fontossá, a döntő munka Darwin főműve (1859) és „Az ember származása" (1874). Alapfeltevés: élővilág variabilitása, az öröklődés törvényei és az utódok túltermelődésének dinamikája. Az egyénekben fellépő variációk öröklődnek, és a szelekció megerősíti az előnyös variánsokat, hosszú távon új fajok keletkeznek, egyre magasabbrendűek, a legmagasabb szervezettségi szinten az ember. Nem tervszerű a folyamat, hanem véletlen tényezők és az alkalmazkodás törvényének eredője. Nem célok uralják a természetet, a túlélésre legalkalmasabbak maradnak fenn és adják tovább tulajdonságaikat (struggle for life). De a későbbi finomítások ellenére tisztázatlan kérdések sora is van az evolúcióelméletben; a biológiának más a státusza, mint a fizikának, egyedi keretfeltételeknek más a súlya, az egyszeriség, bonyolultság, sokféleség az élővilágban nem tesz lehetővé a fizikához hasonló jellegű törvényeket, a véletlen konstitutív szerepe stb. Viszonylag hipotetikussá teszi a biológiai evolúcióelméletet. Ma különböző értelmezések: 1/ az élet tiszta véletlen terméke, a molekulák játékából ered (Monod: egyszeri és megismételhetetlen, a Földön kívül valószínűtlen a megismétlődése), 2/ az életre nézve specifikus természettörvények következménye (a fizikai törvényeket kiegészítő hipotézisekkel kell ellátni, pl. életerő vagy télosz, s az élet redukálhatatlan alaptény- vitalizmus, pl. Bergson, Niels Bohr), 3/ egy olyan evolúció eredménye, ami már a szervetlen természetben is működik: Eigen: molekuláris szinten is szelekciós mechanizmus, nukleinsavaknak emélekezete van, próba-tévedés tanulással fejlődhettek, mutációkkal ez az alapja a genetikai variabilitásnak; az evolúció folyamata egy részben indeterminisztikus folyamat, az élet kifejlődése szükségszerű, ugyanakkor előreláthatatlan, 4/ a Földre a világűrből is eljuthatott, de: az ottani keletkezése ugyanúgy magyarázatra szorul .- Mai ökofilozófiai irányok.

Ellenőrző kérdések:

Mivel foglalkozik a természetfilozófia?

Mi jellemezte az antikvitás természetszemléletét?

Hogyan változott meg a középkori természetfelfogás az újkor kezdetén?

Melyek a mechanisztikus és az organisztikus természetfilozófia alapjellemzői?

Melyek a 20. sz.-i természetfilozófia alaptémái?

Olvasandó:

Polányi Mihály: Személyes tudás I. k. I. rész I. fejezet. Atlantisz Budapest, 1994. 19-42. o.

Heisenberg: Fizika és filozófia. In: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1967. 71-138. o.

Ajánlott irodalom:

Weizsäcker: Idõ, fizika, metafizika. In: A modern tudományok emberképe. Bp. 1988. 24-56.o.

Wartofsky: Organizmus és mechanizmus. In: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bp.1977. 345-355.o.

Bronowski: A természet logikája. Bp. 1986. 5-22.o.

Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság. Bp. 1986. 11-92.o.