Fogalomtár etika szakosoknak

Epokhé

Epokhé: Az ókori szkeptikusok által alkalmazott fogalom, az ítéletek felfüggesztésére vonatkozó előírás. A husserli fenomenológiában sajátos értelmet nyer, amennyiben nem az emberi ismeretek relativitásának belátása miatt, hanem módszertani megfontolásból folyamodunk hozzá. Husserl szerint az újkori filozófiát annak a kérdésnek a megválaszolatlansága bénítja meg, hogy vajon az ismereteink megfelelnek-e a valóságnak, egyáltalán megfelel-e nekik bármi is a valóságban. A természetes beállítódásban gondolataink vonatkozási területe, vagyis a külvilág léte evidens. Ennek hallgatólagos, reflektálatlan tételezését nevezi Husserl generáltézisnek. A fenomenológiai beállítódás egyedüli evidenciaként a tudati képzetek adódását tekinti. Hogy ezek megfelelnek-e valami hozzájuk képest transzcendensnek, vagy sem? - ennek a kérdésnek a feltételétől kell tartózkodnunk. Az epokhénak, amit másképpen a világ zárójelbe tételének is nevezünk, negatív mozzanatán túl, a pozitív hozadéka a jelentős: a tudat-transzcendens szférától való elfordulással ugyanis megnyerjük a tiszta immanencia, és vele a teljes bizonyosság szféráját. Husserl szerint ezen az úton járt már Descartes is, amikor a módszeres kétellyel (szkepszis) világtalanította a szubjektumot, hogy megnyerhesse a megingathatatlan alapot, az öntudat bizonyosságát. A világtalanítás nem jelenti azt, hogy lemondunk a világ megismeréséről, vagy kétségbe vonjuk a külvilág létét. A világ most is adódik a számunkra, hiszen a tudati imananencia nem „üres”, vannak tartalmai (cogitatum) (intencionalitás), melyek a világ tudati megjelenési módjai, fenoménjei. Ha a világ fenomének összességében adott a számunkra, akkor az elsődleges kérdés nem is az, hogy mi az, ami adott, hanem hogy hogyan - miként és milyen módon - lehetséges mindez? A fenomenológia vizsgálódásnak az elsődleges területe nem a tudattartalmak és a tárgyak közötti kapcsolat, hanem azoknak a tudati folyamatoknak (cogitatio), tudati teljesítményeknek, a tiszta ego és tevékenységének az elemzése, melyek eredményeképpen valami, és valami olyan, mint egy világ, adva lehet a számunkra.

„Végezzük el tehát – először is a létre vonatkozó állásfoglalások (lét, látszat, lehetséges, föltett, valószínűlét és hasonló) terén – az eleve adott objektív világot érintő állásfoglalások egyetemes érvénytelenítését („gátlását”, „játékból való kivonását”). E műveletet immár szokássá vált az objektív világ „fenomenológiai epokhéjának”, „zárójelezésének” nevezni, ámde eredménye nem az, hogy a semmivel kerülnénk szembe. Ami ezáltal hozzáférhetővé válik, vagy világosabban: ami ezáltal nekem mint elmélkedőnek hozzáférhető lesz, az önnön tiszta életem, valamennyi tiszta élményével és elgondolásával együtt, vagyis nem más, mint a fenoméneknek a fenomenológia meghatározott és tág értelmében vett mindensége. Úgy is mondhatjuk, hogy az epokhé a radikális és egyetemes módszer, melynek segítségével magamat tisztán mint ént ragadom meg saját tiszta tudati életemmel együtt, amelyben és amelynek közvetítésével az egész objektív világ számomra fennáll, van és éppen úgy van, ahogyan számomra létezik. Minden világi létező, minden téridőbeli lét számomra van, ami azt jelenti: érvényes a számomra, mivel tapasztalom, észlelem, emlékezem és gondolok rá, ítéletet hozok felőle, kiértékelem, vágyom utána, és így tovább. Ezeket az aktusok Descartes közismerten a cogito címszava alatt tárgyalja. A világ számomra általában véve nem több és nem kevesebb annál, mint ami a cogitóban tudatosan létezik, számomra érvényes. A világ átfogó, egyetemes és különös értelme, létének érvénye csak és kizárólag ezekből a cogitatiókból ered. A cogitatiókban zajlik le életem egésze, tehát tudományosan kutató és megalapozó életem is. Semmilyen más világba nem tudom beleélni, belegondolni magamat, más világ nem lehet tapasztalatom, értékelésem és cselekvésem tárgya, mint éppen az, mely bennem és belőlem nyeri el értelmét és érvényességét. Ha pedig fölé emelem magamat ennek az életnek, ha megtartóztatom magamat bármilyen létezésre vonatkozó hittől – ami a világot létezőként veszi -, ha pillantásomat magára az életre vetem, a világ bennem lévő tudatára, úgy az, amire rátalálok: a tiszta ego, saját cogitatióim tiszta áramlása. Így előzi meg a világ természetes létét – a világét, melyről beszélni vagyok képes – a tiszta ego és cogitatióinak léte, mely önmagában korábbi lét. A természetes létalap csak másodlagos saját létének érvényességében, vagyis mindenkor föltételezi a transzcendentális létet. S amennyiben a transzcendentális epokhé alapvető módszere visszavezet a transzcendentális léthez, eljárásunkat transzcendentális-fenomenológiai módszernek nevezzük.” (Husserl: Kartéziánus meditációk, 8.§.)

„… a fenomenológia az epokhéban (…) nem elveszti el a világot: a világ miénk marad qua cogitatum.” (Husserl: Kartéziánus meditációk, 15. §.)

K. L.