Fogalomtár etika szakosoknak

Felelősség

Felelősség: A cselekvésben (minden cselekvés szándékos) lévő ember mindig felelős cselekedeteiért. Amint lezajlik a cselekedet, azonnal kikerül ellenőrzésünk alól, s a világ részévé válik. Minden cselekedet egyúttal precedens is, hiszen cselekedeteink során különféle precedenseket teremtünk. Ezekért az általunk teremtett precedensekért felelnünk kell, s ez a felelősségvállalás kötelezettségét jelenti. A hétköznapi nyelvhasználat a felelősséget rendszerint a károkozáshoz társítja. Ez annyiban jogos, amennyiben ritkán fordul elő az az eset, amikor az emberek nem kívánnak felelősséget vállalni olyan cselekedetekért, amelyeket maguk „követtek el”. Valamely cselekedetet egy cselekvőnek tulajdonítani annyit jelent, hogy valakit „felelősnek tekintünk”. Annak ellenére, hogy minden cselekvő felelős a cselekedeteiért, a felelősség milyensége, minősége és súlya mégsem függ teljes mértékben attól, hogy a cselekvés szándékos volt-e. A fő kérdés az, hogy a cselekvőnek tulajdonítható-e a cselekedet negatív tartalma. Tudta-e a cselekvő, hogy cselekedete valójában mit jelent? Vajon önbecsapás, vagy illúzió hatására következett-e be a cselekedet? Társadalmi vagy személyes nyomás hatására cselekedett-e a cselekvő? Mennyiben és mennyire tudott volna másként cselekedni? Az ilyen típusú kérdések kapcsolódhatnak az →erkölcsi autonómiához, de nem föltétlenül minden esetben. A felelősségnek két fő típusa van, a retrospektív és az előremutató felelősség. A retrospektív felelősség úgynevezett „visszatekintő” felelősség, s mindig egyes számban kerül megfogalmazásra. A felelősséget erkölcsi értelemben használni azt jelenti, valakit felelőssé tenni valamilyen cselekedetéért, vagy a cselekedet elmulasztásáért. Ez mindig retrospektív ügy. A retrospektív felelősség helytelen használata esetén felelősnek tekinthettek rabokat, testi fogyatékosokat vagy nőket pusztán azért, mert rabnak, nőnek vagy fogyatékosnak születtek. A retrospektív felelősséget helyesen, erkölcsi értelemben használni mindig csak cselekedetekre, vagy azok elmulasztására lehet. Mivel cselekedetéért mindenki felelős, a retrospektív felelősség univerzális. Az előremutató felelősség jellegét tekintve azonban partikuláris, mert egy-egy meghatározott szerephez, vagy pozícióhoz kapcsolható felelősségre vonatkozik. (Például: a hitelt vállaló kötelezettsége, a szerződést kötő kötelezettsége, választott vagy megbízott intézményes pozícióba kerülő kötelezettsége, stb.) Az előremutató felelősség jellegét tekintve a jövőre vonatkozik, így ígéretet is tartalmazhat. Az előremutató felelősség valami iránt, vagy valamiért való felelősség. (Hajótörés esetén például a kapitány hagyhatja el utoljára a hajót.) Külön figyelmet érdemelnek az úgynevezett kollektív bűnök, hiszen voltaképpen senkinek sem kell felelni értük, ha senki sem teszi fel a közös bűnökre vonatkozó kérdést. A közös bűnöket sohasem adott csoport valamennyi tagja követi el, s nem is ugyanolyan mértékben felelős mindenki a cselekedetekért, aki részes bennük.

„Az „óriási felelősség” a felelősség diakronikus modelljének legfeltűnőbb jelensége. Egyéb körülmények azonossága esetén minél inkább elvet valaki „magától értetődő” normákat, annál kevésbé tisztel és tart be közmegegyezésesen érvényes normákat, s annál nagyobb lesz a felelőssége. Működik azonban itt egy látszólag ellentétes irányzat is. Tegyük fel, hogy adott közösségben senki sem tart be egyetlen normát sem, továbbá, hogy mindenki egyetért abban, hogy az erkölcsi normák eleve érvénytelenek. Vagy, figyelembe véve, hogy mindez meglehetősen valószínűtlen, tegyük fel, hogy ezen közösségen belül a nagy többség elvet minden hagyományos erkölcsi normát és értéket – a „hagyományos” kifejezés itt a normatív örökség összességére vonatkozik, így általános és univerzális normák egyaránt beletartoznak. Ilyen esetben a felelősség nem „óriási”, inkább szinte a semmivel egyenlő – legalábbis így látszik. S mivel ilyen helyzet csak a modernitásban fordulhat elő, nem meglepő, hogy a problémát Balzac fedezte fel. Feltette a kérdést: „Ki felelős a közös bűnökért?”, és így válaszolt: „Senki sem felelős értük.” (Ne feledjük, hogy Balzac itt közös bűnökről beszél.) A bűn azonban csak akkor bűn, ha annak tekintik. Ki határozza meg hát, hogy bizonyos cselekedetek bűnök, ha az elkövetők nem tartják őket annak, mert nincs mércéjük a jó és a rossz megkülönböztetésére? Ki nyújtja ezt a mércét? Miféle mérce ez? Ha Isten, korunkban nem létezhetnek ilyen mércék, mert elhagytuk Istent. Nos, vajon elődeinktől kaptuk-e a mércét, ahogy Balzac gondolta? Vagy azoktól a kortársainktól, akik nem vesznek részt a közös bűnök elkövetésében? Vagy utódainktól? Vagy mindezektől együtt? De ha hiszünk ilyen mérce létezésében – márpedig ilyennek lennie kell, különben nem beszélhetnénk közös bűnökről -, igaz lehet-e, hogy senki sem felelős a közös bűnökért? S egyáltalán mit jelent ebben az összefüggésben a „felelősség” fogalma?

A közös bűnökért voltaképpen senki sem felelős, ha senkinek sem kell felelnie értük, ha senki sem teszi fel a közismert kérdést: „Hol van, Ábel, a te atyádfia?” Hitler és csatlósai esetében a kérdést utólag tették fel, és az életben maradt fő gonosztevőknek kellett válaszolniuk rá. Sztálin és hóhérai esetében a kérdést soha sem tették fel.

A „senki sem felelős a közös bűnökért” állítás azonban csak akkor igaz - mint a fenti megkülönböztetés jelzi -, ha a „felelősséget” szinkron modell keretei között vesszük szemügyre. Ha áttérünk a diakronikus modellre, új fényben tűnik fel a „felelősség”.

A kollektív bűnöket sohasem adott csoport valamennyi tagja követte el, s nem is ugyanolyan mértékben követte el őket mindenki, aki részes bennük.

Vizsgáljuk meg először az első állítást. Ha feltételezzük, hogy minden bonyolult társadalomban létezik erkölcsiség, márpedig ezt feltételezhetjük, akkor még empirikus bizonyítékok hiányában is tudjuk, hogy egyesek mindig kétségbe vonták bizonyos normák érvényességét. Ahol bekövetkezhet ez a kétségbevonás, ott az is megkérdőjelezhető, hogy egyetlen norma sem kapcsolódik valamilyen cselekedethez. S nemcsak bizonyos normáknak az erkölcsiség álláspontjáról történő érvénytelenítését javasoljuk, hanem egyszersmind bizonyos, még nem látható normák érvényesítését is. Mivel pedig itt a modern világot elemezzük, helyénvaló azt mondani, hogy a megőrzött hagyományos normák és a javasolt új normák egyaránt univerzális értékekhez és univerzális/elvont normákhoz kapcsolódnak, illetve velük vannak összhangban. Közös bűnöket sohasem követnek el anélkül, hogy lennének olyanok, akik az ilyen bűnöket normatív alapon vetik el – még ott sem, ahol a cselekedetek egyedül a mi nézőpontunkból váltak bűnökké. Az ilyen embereket rendszerint a margóra szorítják, néha megbüntetik, és szinte mindig elszigetelik a „kollektív bűnöket” elkövető társadalmakban. Ugyanúgy kell felelnünk azért, hogy nem bűnözők, mintha bűnöző mivoltukért kellene felelniük. A kollektív bűnökből való kimaradás néha büntetést von maga után (Sztálin alatt gyakran a bűnökből kimaradó ember önkéntes halálát); néha csak az eltökéltséget arra, hogy az illető azt tegye, amit jónak és nemesnek ítél. Az emberek mindkét csoportban megragadják lehetőségeiket, felelősséget vállalnak: felelősséget a Jóért. Ám felelősséget vállalni a jóért kollektív bűnök közepette nem ugyanaz, mint úgy vállalni felelősséget a Jóért, ahogy szinkron modellünkben láttuk (helyesen cselekedni világunk normáival összhangban).” (Heller Ágnes: Általános etika. 100-102.)

Teljes szöveg: Heller Ágnes: Általános etika. 86-104.

T. K.