Bevezetés a görög bölcseletbe

IV. A tragédia Arisztotelész Poétikájában

A TRAGÉDIA ARISZTOTELÉSZ POÉTIKÁJÁBAN

(A Poétika teljes szövegének letöltése: --»»)

Arisztotelész a drámai művészetet, de különösen a tragédiát kiemelt, paradigmatikus műfajnak tekinti. Ennek részben történeti okai vannak: a tragédia a kor legfontosabb műfaja, továbbá jelentősége már a kortársak számára is egyértelmű, részben azonban az arisztotelészi poétikaelméletből fakadó koncepcionális okok állnak a háttérben.
Arisztotelész elképzelése szerint (lásd a II. előadást) a költészet (poiészisz) meghatározó ismertetőjegye a jobb híján utánzásnak fordított mimészisz. A mimészisz viszont alapvetően cselekmények, történések „utánzását” jelenti, s éppen ezért legteljesebben a cselekvés, a praxisz sajátos közegében tud létrejönni. Ezt pedig vegytisztán a tragédia, mint drámai, azaz „cselekvés által utánzó” műfaj képes biztosítani.
A tragédia kitüntetett volta Arisztotelész teleologikus szemléletéből is következik. Arisztotelész a tragédiát a mimészisz és poétika „teljesültségének” tekinti, amely a mimészisz nyújtotta lehetőségeket a leghatékonyabban és legteljesebb körűen kihasználja, amelyben a költészet sajátos természete leginkább képes megvalósulni:

„Mindenesetre azonban miután rögtönzésszerű kezdetből megszületett | ez is [ti. a tragédia], a komédia is – éspedig amaz azoktól, akik a dithüramboszt vezetik, ez azoktól, akik a phallikus dalokat, amelyek mindmáig szokásban maradtak számos városban –, apránként növekedett, amennyiben azt, ami belőle világossá lett, fejlesztették, mígnem sok változáson átmenve a | tragédia megállapodott, minthogy elnyerte önnön természetét.” (Poétika, IV. 1449a9–15)

Az arisztotelészi tragédiaelmélet így tulajdonképpen teljes művészet, de legalábbis poétika- és irodalomelméletnek is tekinthető.

Arisztotelész a tragédia műfajának elemzése során a szerkezeti alkotóelemekre helyezi a hangsúlyt egyéb szempontok és tényezők háttérbe szorításával. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy a tragédia alkotórészei közül a két legfontosabb, a jellem (éthosz) és a cselekmény/mese (müthosz) közül egyértelműen ez utóbbi (a mese) tárgyalására helyezi a hangsúlyt, s egymáshoz való viszonyukban az éthosz világosan a müthosznak alárendelt marad. (Ennek okairól még beszélni fogunk, ez részben a Poétikának az etikához fűződő viszonyából fakad.) Mindezt a következő – több tekintetben is további elemzést igénylő – szövegrészlet is egyértelműsíti:

„A legfontosabb azonban ezek közül a történések (pragmata) összeállítása (szüsztaszisz). | A tragédia ugyanis nem emberek, hanem cselekvések (praxisz), azaz élet utánzása, a boldogság és a boldogtalanság a cselekvésben rejlik, és a végcél valamilyen cselekvés, nem pedig minőség. Az emberek jellemük folytán ilyenek vagy olyanok, de cselekvéseik folytán | boldogok vagy nem. Nem azért cselekszenek tehát, hogy jellemeket utánozzanak, hanem a jellemeket a cselekvések végett foglalják magukban. Ennélfogva a történések és a mese a tragédia végcélja, márpedig a végcél mindenek között a legfontosabb.” (Poétika, VI, 1450a15–23)


 Arisztotelész miért a müthosz kifejezést választja a tragédia legfontosabb alkotóelemének a jelölésére? Mit jelent a kortárs görög nyelvhasználatban a müthosz és mit jelent ma? A különböző fordítási lehetőségek – cselekmény, mese, történet – melyik aspektusát ragadják meg a müthosz jelentésének?

Arisztotelész két látszólag egymással ellentétes feltételt és követelményt szab a mese/cselekmény szerkesztésénél:
1) legyen egységes
2) legyen benne váratlanság

A mese egységessége:

„a tragédia teljes és egész cselekvés utánzása … Egész pedig az, aminek kezdete, közepe és vége van. Kezdet az, ami maga nem szükségképpen valami után van, utána viszont természettől fogva van vagy történik valami más, a vég viszont ellenkezőleg az, ami természettől fogva valami más után van, vagy | szükségképp, vagy többnyire, utána azonban nincs semmi más; a közép pedig az, ami maga is valami más után van, s utána is valami más van. A jól összeillesztett meséknek nem szabad sem akárhonnan találomra elkezdődniük, sem akárhol találomra befejeződniük” (Poétika, VII, 1450b23–33)

A hangsúly a történéseknek szigorú szükségszerűséggel vagy valószínűséggel való egymásra következésén van. Az egységes és egész cselekvés határait az jelöli ki, hogy meddig mutat a cselekmény olyan szükségszerűséget, általánosságot, mely túlmegy a mindennapi élet esetlességén:

„Az elmondottakból az is nyilvánvaló, hogy a költő dolga nem az, hogy a megtörtént dolgokat mondja, hanem hogy olyan dolgokat, amilyenek megtörténhetnek, vagyis amelyek a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint lehetségesek. | A történetíró és a költő ugyanis nem abban különböznek, hogy versben vagy nem versben beszélnek – hiszen Hérodotosz művét is versekbe lehetne foglalni, és semmivel sem lenne kevésbé valami történeti munka versben, mint anélkül –, hanem abban különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgokat | mond el, a másik pedig olyanokat, amilyenek megtörténhetnek. Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja.” (Poétika, IX, 1451a36–1451b7)

Ez a megállapítás Arisztotelész azon elképzeléséhez kapcsolódik, hogy a mimészisz az ismeretszerzés és megismerés eszköze. Ismeret és tudás azonban csak az általánosra vonatkozhat, az egyedit – ilyenek a mindennapok esetleges történései – megismerni nem, legfeljebb felsorolni lehet. Ezért a költészetnek bizonyos értelemben az általános lesz a tárgya, s ezáltal az emberi megismerés szolgálatába állítható. Az egységesség követelménye részben ennek a követelménynek a kifejeződése. Azonban ezen túlmenően azt az arisztotelészi elvárást, hogy a cselekmény egységes és egész legyen, autonóm poétikai elvnek is tekinthetjük, mely a műalkotásra mint kompozícióra tekint. Ez egyben a műalkotás sajátos valóságát leválasztja a valóság világáról. Arisztotelész egyik legenigmatikusabb megjegyzése is ezt tanúsítja:

„Nyilvánvaló tehát ezekből, hogy a költő inkább mesék (müthosz) költője kell hogy legyen, mint verseké, amennyiben az utánzás alapján költő, utánozni pedig a cselekvéseket utánozza. És | nem kevésbé költő akkor sem, ha történetesen megtörtént dolgokat formál is költeménnyé, hiszen semmi akadálya, hogy a megtörtént dolgok közül némelyek olyanok legyenek, amilyen dolgok a valószínűség szerint történnek meg, azaz lehetséges, hogy megtörténjenek – és ennyiben ő ezeknek a költője.” (Poétika, IX, 1451b27–32)

 A valóságos, megtörtént dolgok és a lehetséges dolgok dichotómiája távolról sem szokatlan, azonban Arisztotelész itt némileg sajátos módon értelmezi kapcsolatukat. Hogyan? A szöveg kontextusában mit jelent a „lehetséges” kifejezés?

A mese váratlansága:

A másik fontos követelmény, melyet Arisztotelész a jól szerkesztett cselekénnyel/mesével szemben támaszt, a váratlanság

„Mivel pedig az utánzás nemcsak teljes cselekvés utánzása, hanem félelmet és részvétet keltő cselekvéseké is, ezt a hatást pedig egészen különleges mértékben érik el, ha várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek – mert | így nagyobb mértékben lesznek csodálatosak, mint ha maguktól vagy véletlenül következnének be, hiszen a véletlen dolgok közül is azok tűnnek a legcsodálatosabbaknak, melyek azt a benyomást keltik, hogy mintegy valamilyen szándék szerint történtek, mint például hogy Mitüsz szobra Argoszban megölte Mitüsz halálának okozóját, amennyiben rádűlt, mikor ez a szobrot szemlélte, mert úgy látszik, hogy ilyesmi | nem történik véletlenül – ezért az ilyen mesék szükségképpen szebbek.
A mesék közül némelyek egyszerűek, mások bonyolultak, hiszen mindjárt a cselekvések is, amelyeknek a mesék utánzatai, eleve ilyenek. Egyszerűnek mondom az olyan cselekvést, melynek során – miközben a cselekvés, meghatározásunk szerint, folyamatosan és egységesen megy végbe – a változás váratlan fordulat (peripeteia) és felismerés (anagnóriszmosz) nélkül történik meg, bonyolultnak pedig azt, melynek során | a változás felismeréssel vagy váratlan fordulattal vagy mindkettővel párosulva következik be. Ezeknek azonban magából a mesének az összeállításából (szüsztaszisz) kell folyniuk úgy, hogy az előzőleg történtekből | vagy szükségképpen, vagy valószínűség szerint következőleg menjenek végbe. Nagy különbség ugyanis, hogy valami valami miatt valami után történik.” (Poétika, IX, 1452a1–20)

Míg az egységesség követelménye a tragédia érthető és az emberi gondolkodás számára befogadható voltát hivatott biztosítani, a váratlanság és a váratlan fordulat (peripeteia) követelménye ezzel éppen ellentétes oldalról közelít: a befogadás aktusát a váratlanság kiváltotta személyes átélés és érzelmi azonosulás felerősíti, s ezáltal a tragédia katartikus, tisztító célját segíti elő. Jól látható, hogy a korábban Gorgiasz és Platón által is tárgyalt érzelmi-befogadói hatásmechanizmus milyen jelentős szerepet játszik Arisztotelésznél, ám szerepe gyökeresen változik meg a platóni elképzeléssel összehasonlítva.

 A váratlanság és a katharszisz milyen kapcsolatban áll egymással? Arisztotelész katharszisz-fogalma mennyiben és hogyan jelent válasz Platón művészet- és tragédiakritikájára?