A brit film történetét a huszadik század második felében nagy válságok és pillanatnyi fellendülések váltakozása jellemezte. Sokszor megkondították felette a vészharangokat, sőt voltak, akik már halottnak is nyilvánították, de a legutolsó pillanatban mindig jött egy igazán átütő nemzetközi siker, elindítva egy olyan folyamatot, amely ideig-óráig kihúzta a brit filmgyártást a kátyúból. A mai napig többen és több okból is megkérdőjelezik a brit film létét. Az egyik leggyakrabban emlegetett ezek közül a filmszerűség, tehát annak a hiánya, amely magát az amerikai mozit is oly vonzóvá teszi a nagyközönség számára. Kétségtelen tény, hogy viszonylag kevés brit film nyújt önmagában is lebilincselő látványt és többségüknél inkább a történetvezetésre, a cselekményábrázolásra vagy éppen a karakterformálásra tevődik a hangsúly. Ennek egyik fő oka a nagy számú szöveghű irodalmi adaptáció is. Sokan azért is kérdőjelezik meg a brit filmgyártás létezését (különösképpen a hatvanas és kilencvenes évek közötti időszakban), mert a filmtermés javarésze a rövid mozi forgalmazás után rögtön a televízióba került, sőt legnagyobb részüket egyenesen tévéforgalmazásra gyártották, amely alaposan rányomta bélyegét a születendő alkotásokra. Azok a filmek pedig, amelyek a ’legbrittebbnek’ tűnnek nagyrészt vagy teljes egészében amerikai pénzből és elsősorban az ottani piac igényeit szem előtt tartva készülnek. Hiába a meghatározás, hogy az nevezhető brit filmnek, amelynek színészi gárdája vagy stábjának legalább hetven százaléka hazai szakemberekből áll, ez elsősorban csak arra szolgál, hogy bizonyos állami támogatásokat kaphasson a születendő alkotás, de a végeredmény nem feltétlenül lesz ’hazaibb’ tőle. (Gondoljunk csak az oly nagy népszerűségnek örvendő romantikus komédiákra.) Jogosnak tűnik tehát a brit film létére való rákérdezés. És, ha igen, akkor miben is rejlik a britsége. Valóban nem több mint megfilmesített színház vagy moziba tévedt tévédráma?

És vajon milyen további nehézségekkel kell megküzdeniük a moziknak és az egyébként is ingatag lábakon álló filmiparnak? A televízió okozta válság ugyanis csak a kezdet volt. A huszadik század második felében a technika fejlődésének köszönhetően újabb és újabb fenyegetések tűntek fel, mint például, a videó, a DVD, a házi mozi, az internet, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ezeknek köszönhetően nem csak Nagy-Britannia szerte, de más országokban is több mozi kényszerült bezárásra (vagy alakult át Bingo szalonná, mint oly sok mozi az Egyesült Királyságban). A gyártóknak és a forgalmazóknak, tehát mindig akad valami leküzdendő nehézség és kénytelenek minduntalan különféle stratégiákat kidolgozni arra, hogy életben tartsák a nemzeti filmgyártást és becsalogassák a közönséget a mozikba. A gyártás elősegítésére tévétársaságok szálnak be a finanszírozásba (elsősorban a BBC, majd a BBC2 és a Channel 4 próbálták a filmgyártást erősíteni), a nyolcvanas években pedig a lottónyeremények egy részét is visszaforgatják a filmgyártásba, illetve bizonyos adócsökkentésekkel motiválják a magántőkét, hogy vagyonuk egy részét készülő filmekbe invesztálják.

Az amerikai piac meghódítása továbbra is az elsődleges célkitűzések között szerepel, hiszen ahhoz, hogy egy film produkciós költségei igazán megtérüljenek, az igazán jövedelmező legyen nem elég hazájában sikeresnek lennie. Hollywood legnagyobb, és a mai napig behozhatatlan előnye, a legtöbb európai országgal szemben az óriási hazai piaca. Egy hollywoodi film akkor is képes jelentős profitot termelni, ha ki se kerül az országból. Európában nehéz kizárólag a belföldi piacon nyereséget termelni, haszonra csak akkor van igazán esély, ha Európa más országaiba is eljut a film, az igazán nagy bevételt pedig az amerikai siker jelenti. Ebből a szempontból a brit film viszonylagos előnyt élvez más európai filmekkel szemben, hiszen a közös nyelv megkönnyíti a filmek eladhatóságát egy olyan országba, amely köztudottan mostohán kezeli a feliratos filmeket. (Amerikában kevesebb, mint 15% alatt van a külföldi filmek száma, azok is kis mozikban limited release-en, kis kópia számmal, inkább művész mozik forgalmazásában.) Ráadásul a brit színészek mindig is népszerűek voltak az amerikai közönség és a stúdiók körében. Az amerikai piac meghódításának másik fő stratégiája, amely főleg a 80-as évektől kezdve válik egyre elterjedtebbé, hogy egy-egy filmet először nem is hazájában, hanem az Egyesült Államokban mutatnak be először és az ottani piac marketingszabályai szerint promótálják azokat. (Bár ez korántsem új keletű dolog, hiszen már Alexander Korda is Amerikában mutatta be először a VIII. Henrik magánéletét, hogy ezzel aztán megalapozza a Szigetországbeli sikert.)

Mint a huszadik század első felében, a későbbiekben is jellemző a brit vígjátékok, kosztümös irodalmi adaptációk, és a korábbi film noirok hagyományaira épülő gengszterfilmek nemzetközi sikerei. A műfaji változatosság hiányára tehát nem lehet panasz. Míg a század első felében számos nagyköltségvetésű szuperprodukció készült a későbbiekben inkább az alacsony költségvetésű, kevesebb pénzből megvalósítható alkotásokat helyezik előtérbe, amelyek szem előtt tartják az amerikai piacot és amelyeknél inkább a marketingre áldoznak többet. Természetesen azért ezután is készültek szuperprodukciók, de jóval kisebb számban.

A realizmus jelenléte továbbra is igen erős, bár a 80-90-es években megjelentek olyan author[i]-ok, akik még Powell és Pressburgernél is radikálisabban szakítanak a realizmus hagyományaival és a képi kifejezésmódra, a film formanyelvi eszköztárának kiaknázására helyezik a hangsúlyt. A modern technika, elsősorban a videó és a számítógép generálta trükkök és a digitális képrögzítés kínálatával kapcsolatos kísérletezések is egyre nagyobb számban jelentkeznek a mozivásznon. A huszadik század végén elsősorban a digitális technika az, amely szinte forradalmasítja a mozit, nem csak azáltal, hogy a film trükkök széles spektrumát kínálja, de a digitális képrögzítés olcsó nyersanyagot is biztosít, amelynek köszönhetően pályakezdő rendezők egész sora valósíthatja meg filmes ambícióit.