A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

Kora barokk (1630–1680/90)

A korszak művészetét meghatározó művészetszociológiai tényezők

A magyarországi barokk művészet kezdetét a kutatás hagyományosan 1630 körülre teszi. Ez a kezdet a Királyi Magyarország Bécshez közeli nyugati részére igaz. Csak lassan terjed tovább az új stílus, az új divat az országrész keletebbi vidékeire, s még inkább Erdélyre, formakincse nem is tér el alapvetően a korábbi reneszánsz korszakétól.

Az építészetben az újfajta térformálás, a dinamikusabbá, plasztikusabbá váló homlokzatképzés, az összefogottabb térformálás, az elsősorban stukkódekoráció gazdagsága, a társművészetek szerepének megnövekedése, az ikonográfiában pedig az újféle tartalom és új kifejezőeszközök azok a jegyek, amelyekkel a barokk a korábbi korszakkal gyökeresen szakított.

A kora barokk művészetben újra csak az itáliai mesterek a folyamat zászlóvivői. A közép-európai térség országaiban a művészettörténet-írás speciális szempontok alapján különféleképpen értékeli az új stílus megjelenését. Az osztrák barokk-kutatás érdekes módon csak az 1690 körüli évekre helyezi a barokk kezdetét, mivel a hazai osztrák mesterek ekkor veszik át a stafétabotot az itáliai művészektől. Ugyanakkor a cseh művészettörténészek már 1600 előtt számolnak az új stílussal. A magyar álláspont tehát a két véglet között van, és persze igaz az is, hogy Bécshez és Prágához képest természetesen fáziskéséssel érkezik meg a barokk Pozsonyba, vagy éppen Nagyszombatba.

A Közép-Európában tevékenykedő itáliai művészek túlnyomó többsége ekkor Észak-Itáliából, főként Lombardiából érkezett. A Comói- és Luganói-tavak vidékéről, a Val d'Intelvi völgyének kis településeiből - mint a mai vendégmunkások - nemzedékek adták az utánpótlását a vándor mestereknek. A családok építőmesterséget űző férfitagjai új hazájukban nagyon összefogtak, és a kapcsolatok sűrű hálózata jellemzi őket. Már ifjúkorban öt évre beálltak inasnak egy rokon idősebb mesterhez. A testvérek, rokonok sokszor egy műhelyben, egy építkezésen dolgoztak, és segítettek a családtagoknak is a kenyérkeresethez jutásban. Egymás között házasodtak, az egyik mester a másik esküvői tanúja, vagy ő tartja keresztvíz alá társa gyermekét. Az itáliai mesterek családjukat otthon, Itáliában hagyták, ahová keresetük nagy részét hazajuttatták, illetve akikhez általában télen, az építési idényen kívül hazatértek. Szerencsés esetben öregkorukat is szülőföldjükön töltötték, s általában ott is haltak meg. Tevékenységük fő helyszínein (Bécsben, Prágában, Budán) az itáliai művészkolóniák tagjai összefogtak, egységesen léptek fel érdekeik védelmében, és sokszor önálló céhbe is tömörültek.

A nagy itáliai művészfamíliák egyes mestereinek tevékenységét sokszor igen nehéz körülhatárolni, elválasztani, hiszen van, hogy a szöveges források csak keresztnevet említenek, illetve a nagy dinasztiák családneveihez (Canevale, Carlone, Spazzo, Spezza stb.) tartozó gyakori keresztnevek sokszor több nemzedékben, vagy éppen egymás mellett dolgozóknál is azonosak.

A reformáció és az ellenreformáció egyházi építészete a Királyi Magyarországon

A reformáció jelei már a XVI. század elején mutatkoztak a magyar erazmisták (Rotterdami Erazmus követői) körében. Luther eszméi gyorsan terjedtek a németországi egyetemeken (pl. Wittenbergben) végzett magyarországi diákokkal, akik hazatérve a hitújítás hirdetőivé váltak. Az új tanok először a városok német polgáraiban leltek fogékony talajra: 1526 után a Közép-Felvidék bányavárosaiban, Körmöcbányán (Kremnica), Selmecbányán (Banská Štiavnica) és Besztercebányán (Banská Bystrica), majd keletebbre: Kassán (Košice) és Eperjesen (Prešov), sőt az erdélyi szász városokban is. Ezzel párhuzamosan az áttért protestáns főurak nyomán az augsburgi békében (1555) elfogadott Cuius regio - eius religio elv alapján egész uradalmak voltak kénytelenek követni földesurukat. Míg a városok német polgárai az evangélikus lutheri irányzatot választották, a magyar többségű mezővárosok és falvak Kálvin követőivé váltak, sőt a vallási türelemről híres Erdélyben (ahol ezt először csak a katolikusok nem élvezték) az unitáriusok is elfogadott felekezet lettek. A XVI. század végére az egykor egységes vallású ország népességének 90 százaléka tért át a protestáns hitre.

Az új felekezeteknek nem volt szükségük új templomokra, s így kezdetben nem volt építészetük sem, hiszen mindenütt átvették a meglévő középkori templomokat. Viszont szükség volt a templomberendezés új liturgikus funkcióhoz való alakítására. Ugyanezért sokszor került sor a berendezési tárgyak redukálására, a gazdag festett és szobrászati dísszel ékes oltárok eltávolítására, vagy éppen falképek lemeszelésére.

A XVI-XVII. században nagyon kevés protestáns templom épült újonnan. Ezek egyike a pozsonyi (Bratislava) evangélikus templom volt, amelynek így a korai századok kevés hazai protestáns temploma közt különös jelentősége van. A korábbi, ún. Armbruster-ház helyén épült a pozsonyi főtéren, a városháza tőszomszédságában tágas csarnoktemplomként, 1636-1638 között.

Esterházy Miklós nádor - Pázmány Péter érsek és Pálffy Pál kamaraelnök ellenvetései ellenére - megadta ugyan az építési engedélyt, de az épületnek nem lehetett tornya, félköríves szentélye és íves ablaka, kapuzata, elnevezése imaház, oratórium volt. Szerkezete, alaprajzi rendszere a hugenotta imaházak hagyományából is átvett elemeket. Az építkezés fő szervezője Segner András pozsonyi patrícius volt, Illésházy Gáspár protestáns főúr épületfával segítette az építkezést. A templom építését nemcsak a többi magyar egyházközség, hanem holland, német és svéd testvérgyülekezetek is támogatták. A kivitelezés (és talán a tervezés is) Hans Stoss augsburgi mester nevéhez fűződik. A trapéz alakú telken helyet foglaló templom négy boltszakaszból álló, háromhajós csarnok szerkezetű, a pillérsorral határolt középhajó az attól diadalívvel elválasztott, egyenes záródású szentélyben végződik. Az evangélikus építészet gyakran alkalmazott megoldásaként a hajóteret három oldalról emeleti karzat vette körül. A főhajót fiókos dongaboltozat, az oldalhajókat keresztboltozat fedi le. A Wesselényi-összeesküvés leleplezését követő megtorlás időszakában, 1673-ban a templomot az evangélikusoktól elvették, és a jezsuitáknak adták, akik a katolikus liturgia követelményei szerint alakították át, s a Megváltóról Szent Szalvátor- (ill. Szentháromság-)templomnak nevezték el. A karzatokat lebontották, új oltárok készültek, s a tetőzetre új huszártorony került. Az evangélikus építmény főhomlokzata nélkülözött mindenféle tagolást, oromzatot és tornyot, a kontyolt félnyeregtető alatt erőteljes főpárkány zárta le a homlokzatot. A földszinten három kapu nyílik, a középső fölé már a jezsuiták helyezték el IHS-emblémás jelvényüket (a két szegmensíves, főkaput szegélyező ablak minden bizonnyal későbbi), az emeleten a szélesebb főhajónak és a keskenyebb mellékhajóknak megfelelően 1 + 2 + 1, azaz négy nagy, ún. venetói ablak nyílik, belül félköríves, fölötte egyenes szemöldökpárkányos nagyméretű ablakkal, amely a XVII. század során épült jezsuita templomok jellemző főhomlokzati eleme. Ezeken kívül a főpárkány alatt egy nagyobb és két kisebb körablak töri még át a falat.

A protestantizmusra a katolikusok válasza az ellenreformáció, a katolikus megújulás volt, amelyet a tridenti zsinat (Trento, 1545-1563) indított el. Az ellenreformáció a művészetet nagyon fontos eszköznek tartotta a tömegek visszahódításában. A tridenti zsinat néhány határozata konkrétan is meghatározta az ebben követendő célkitűzéseket.

Magyarországon a Németalföldről 1542-ben hazatért Oláh Miklós esztergomi érsek (1553-1568) volt az ellenreformáció első megindítója, akinek székhelye azonban már nem a törökök által elfoglalt Esztergom, hanem a Pozsony melletti Nagyszombat (Trnava) volt. Az érsek 1560-ban egyházmegyei, majd egy évre rá országos zsinatot tartott. Nagyszombatban papi szemináriumot alapított, melyet 1561-ben a jezsuitákra bízott (azonban az iskola csak 1566-ig működött). 1564-ben megkísérelte kihirdetni és a gyakorlatban érvényesíteni a tridenti zsinat határozatait. Mindezek ellenére Oláh kísérlete kudarcba fúlt, s az a tény, hogy az uralkodó 1573-tól 23 éven át nem töltötte be az esztergomi érseki széket, a katolikus ellenreformációt Magyarországon hosszú évekig jelentősen megakasztotta.

A katolikus térnyerés újabb korszaka csak a XVII. század elején következett be. Az európai folyamattal párhuzamosan a Habsburg Birodalomban II. Ferdinánddal (1619-1637) és III. Ferdinánddal (1637-1657) a katolikus egyház elkötelezett és harcos támogatót nyert. Magyarországon azonban ugyanúgy szükség volt jelentős egyéniségekre, akik ebben a megújulásban vezető szerepet játszottak. A magyar katolikus megújulás fő alakja, Pázmány Péter (1570-1637) egymaga többet ért el néhány évtized alatt, mind az akkori egész magyarországi katolikus egyház. Váradon született, 1588-ban belépett a jezsuita rendbe, Krakkóban, Bécsben és Grazban tanult. 1616-1637 között esztergomi érsek, aki rendkívüli képzettségével, politikailag kompromisszumkész, de hitbéli kérdésekben a protestánsokkal meg nem alkuvó magatartása következtében nagy tekintélyre tett szert, s alapvető fordulatot ért el a hazai katolikus megújulásban, a térítésben és a katolikus intézmények megszilárdításában. Nagyszombatban nemcsak jezsuita kollégiumot, de egyetemet is alapított, s ezzel a hazai művelődés történetében szerzett elévülhetetlen érdemeket.

A közép-európai jezsuita templomok a római Il Gesùhoz képest redukcióval épültek meg, ugyanakkor erősen támaszkodtak a helyi építési hagyományokra is. Ahogyan erre Rudolf Wittkower rámutatott, a praktikus jezsuiták még a kortárs protestáns templomépítészetből is merítettek tapasztalatokat. 1582-1697 között a jezsuiták építették meg a müncheni Michaelskirchét, amely a gótikus hálóboltozatok hatását is tükrözte. A közép-európai jezsuita templomok kialakítására erősen hatott a salzburgi dóm kiképzése is (Santino Solari, 1614-1628). Ugyanakkor a magyar templomok közvetlen mintáját a bécsi jezsuita templom, az Universitätskirche (1627-1631) adja. Ennek építtetője az uralkodó, II. Ferdinánd volt, aki az ellenreformációt Ausztriában elindította. A bécsi templom kéttornyos, magasba törő, dinamikus főhomlokzatával a hasonló közép-európai gótikus templomhomlokzatok hagyományát viszi tovább, eltérően Itáliától, ahol a főhomlokzatok torony nélküliek (lásd Il Gesù).

Az ellenreformáció élharcosa mindenütt a jezsuita rend volt, s így Magyarországon is ők vezették be a barokk művészetet. Az első magyarországi jezsuita templom a horvát területen, Zágrábban (Zagreb) Szt. Katalin tiszteletére szentelt épület volt.

1620-1632 közt épült fel, terveit Jászi György (Juraj Jászi) jezsuita készítette. A hajót kétoldalt négy-négy oldalkápolna bővíti, az egyenes záródású szentély felett kis torony emelkedik. Háromszintes főhomlokzatának toronynélkülisége is az itáliai előképeket követi. Tükrös pilaszterekkel öt részre osztott alsó homlokzatrészét attikás főpárkány, a posztamensre állított vázákkal és (a volutákat helyettesítő) íves szélső elemekkel keretezett, középrészt háromszögű timpanon zárja le. Az alsó részen a középtengelyben íves, tört timpanonnal koronázott, pilaszterekkel keretezett kapu nyílik, a kapu fölött és az alsó rész két-két oldalsó axisában pedig félkörívvel lezárt szoborfülke mélyül a falba.

Magától értetődő volt, hogy jezsuita templom az ország fő egyházi központjában, Nagyszombatban is készüljön. Ez 1629-1637 között épült föl Esterházy Miklós nádor támogatásával, s az akkor egyik legfontosabb magyar család temetkezőhelyéül is szolgált. Tervezője a forrásokban szereplő, az építtetővel 1630-ban szerződést kötő Antonio mester Petr Fidler művészettörténész szerint az Esterházyak építésze, a Kismartonban (Eisenstadt) és Fraknóban (Forchtenstein) is működő Antonio Carlone lehetett. A Carlone család az egyik legnagyobb dinasztia volt azon itáliai művészek közül, akik a Habsburg Birodalom területén dolgoztak. A család akkori legjelentősebb tagja, Giovanni Battista Carlone (?-1645) Klosterneuburgban és Pozsonyban is dolgozott császári építészként. Antonio Carlone halála (1636) után az egy évvel korábban Nagyszombatban feltűnt itáliai építőmester, Pietro Spazzo vette át a kivitelezés irányítását. A templom sekrestyéjében őrzött portréja a „PETRUS SPAZ. BASILICAE S. JOAN. BAPT. AEDIFICATOR. AETATIS SUAE 39. 1649." felirattal precízen nem a tervezőnek kijáró inventor vagy architectus, hanem az építő, kivitelező mesterre használt aedificator fogalommal nevezik meg őt.

A templom az ugyanilyen titulusú korábbi domonkos kolostor és temploma helyén épült fel, így lebontották új, 1617-ben emelt Mária-kápolnáját is. Mintául Esterházy Miklós a II. Ferdinánd által építtetett bécsi jezsuita templomot állította a tervező elé, amelyet már alaposan megismert. Főhomlokzata a bécsi anyatemplom kialakítását követi erőteljes horizontalitásával, a hármas venetói ablaksorral, a fekvő téglalap formájú, füles keretezésű ablakokkal, a voluták közé fogott timpanonos oromzattal s a két toronnyal.

Az alaprajz az Il Gesù redukált, közép-európai típusát testesíti meg.

Elmarad a kupolával koronázott négyzeti tér, s különbség az is a római templomhoz képest, hogy az oldalkápolnák közötti átjáró elmarad, s a mellékoltárok nem a külső falra, hanem a kápolnákat elválasztó falra kerülnek (ugyanarra az állású végfalra, mint a szentély végén a főoltár). A lapos keresztboltozattal fedett oldalkápolnák felett egyébként karzat fut végig. A fiókos dongaboltozattal fedett domináns tér, a főhajó és a vele egyező szélességű, egyenes záródású szentély a térítéshez, az igehirdetéshez biztosít ideális, egységes teret. A mellékkápolnák stukkóit G. B. Rosso és Jacopo Tornini készítette, a festett mezőket pedig Christian Kner. A szentély teljes végfalát betöltő hatalmas, a Krisztus megkeresztelkedését (s így a tituláris szentet, Keresztelő Szt. Jánost is) ábrázoló oltárképen kívül sok szoborral díszített, négyszintes főoltár Veit Stadler és Balthasar Knilling műve (1637-1640). A plasztikai dísz az ótestamentum főalakjait, a négy evangélistát, a katolikus egyház egyetemes szentjeit, valamint a jezsuita és a magyar szenteket jeleníti meg. A templombelső falképdísze már az alapító Esterházy Miklós fia, Pál idején készült: Erhardt Joseph Gruber alkotása (1700). A felső és az alsó övpárkány felirata: „DIVO. IOANNI. BAPTISTAE. P.D. SQ", illetve: „COMES. NICOLAVS. EZTERHAZI. R.H. PAL." Tehát a templomot Esterházy Miklós nádor emelte Keresztelő Szt. János tiszteletére. Itt temették el országra szóló pompával 1652-ben a vezekényi csatában elesett öt Esterházy fiút, köztük Esterházy Miklós elsőszülött fiát, Pál bátyját, Lászlót is.

Pietro Spazzo alkotása még Nagyszombatban a ferences templom, Trencsénben (Trenčín) pedig a jezsuita templom. Munkássága elismeréséül Spazzót I. Lipót király és császár (1657-1705) 1662-ben nemesi rangra emelte. A Jézus Társasága (majd feloszlatásuk után a piaristák) trencséni temploma a nagyszombati mintájára készült, 1653-1657 között.

Építtetője Lippay György prímás és a katolizált főúr, Illésházy György. Építői Nagyszombatról érkeztek: az ottani rendi templom építője, a már említett Pietro, valamint rokona, Gotthard Spazzo. A nagyszombati és trencséni tervező építész kvalitáskülönbsége szembeötlő: a főhomlokzat sokkal kevésbé plasztikus, a proporcionáltság felborul, az alsó övpárkány csak a széleken jelenik meg, sokkal feljebb, így derékba találva a hármas venetói ablaksort, amely így felcsúszik a végigfutó övpárkány alá. Az efölötti felső homlokzatfelület túl nagyra méretezett, mondhatni sivár, a háromszögletű oromzat nincs megformálva. Egyedül a tornyok jól megoldottak. Belső térszerkezete, a longitudinális alaprajzi típus nagyon hasonlít a nagyszombatiéhoz. A kápolnasorral és emporiummal szegélyezett hajó itt is egyenes záródású szentélyben végződik. Egy tűzvészt követően 1709-1713 közt Andrea Pozzo tanítványa, Christoph Tausch festette ki.

A második magyarországi jezsuita templom Győrben készült. A Ferrabosco által tervezett szabályos város fontos katonai funkcióval rendelkezett: nemcsak Nyugat-Magyarországot, de Alsó-Ausztriát és Bécset is védte. Katonasága döntően protestáns volt, akárcsak a város lakossága. A jezsuiták idetelepítésének (melyet az uralkodó és a győri püspök támogatott) még a sok Collegium Germanicum-Hungaricumban végzett tagot számláló káptalan is ellenállt, mert féltek a vallási ellentétektől. Végül is a jezsuiták létrehozták győri házukat, amelynek nagy jelentősége volt a Dunántúl északi felének katolikus megújulásában. A templom tervezője feltehetően Baccio del Bianco lehetett, aki a prágai Waldstein- (Wallenstein-)palota stukkódíszét készítette. 1635-1641-ben Bartolommeo Torre vezetésével épült fel a templom, amelynek főhomlokzata a nagyszombatinál kevésbé magasba törő, s belső térarányai a hajó közel azonos szélességével és magasságával inkább a késő reneszánsz tradíciót tükrözik. A tornyokkal közrefogott főhomlokzat kétrészes: az alsó, kétemeletes szint 1 + 3 + 1 tengelyű, középen a kapuval, felette az eredetileg hármas venetói ablaksorral.

Az erőteljes főpárkány felett füles keretezésű ablakokkal áttört attikaszint, majd a középrész fölött volutákkal szegélyezett, szegmensíves timpanonnal lezárt oromzat következik. A főhomlokzat mai képét Martin Wittwer karmelita szerzetes 1720-as években végzett átalakítása nyomán nyerte el. A győri templom fontos városképi helyre került: a templom főhomlokzata éppen a négyzetes főtér főtengelyébe esik. A belső tér egységes: a három-három oldalkápolnával kísért, fiókos dongaboltozattal lezárt hajót mindössze egy összetett hevederív választja el a hajóval azonos szélességű, magasságú, kialakítású, egyenes záródású szentélytől.

Oltárainak készítésekor a jezsuiták különösen figyeltek arra, hogy a város és környéke a katolikus megújulásnak megnyerendő társadalmi csoportjaival állíttassák őket.

A jezsuiták Pálffy Tamás egri püspök támogatásával települtek le Kassán 1665-ben. A Szentháromság tiszteletére épült templomuk 1671-1684 között készült el a protestáns II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, a hagyományosan katolikus fejedelmi családból származó Báthori Zsófia pénzügyi támogatásával (amint ezt a főhomlokzat oromzatának 1681-et feltüntető felirata is tanúsítja). Az építész valószínűleg Giovanni Sandro Canevale itáliai mester lehetett. Teljesen kőborítású főhomlokzata itáliaias, mely eltér a magyar templomok általános, szinte kivétel nélkül vakolt felületű kialakításától.

Bár sok mindenben követi a nagyszombati rendi templom rendszerét, magasságához viszonyítva szélesebb méretei és az erőteljes osztópárkányok miatt inkább horizontális jellegű, s igazodik a Kelet-Felvidék (akkori szóhasználattal Felső-Magyarország) hagyományosabb, még késő reneszánsz ízlésvilágához. Részletképzésében manierista vonásokat is mutat. Ilyen a reliefszerűség: a síkfelület és a plasztikus részek viszonya, az utóbbiak bizonytalanul elhelyezett „rátét" jellege, az atektonikusság például az oromzatnál, ahol a kettős ablakot szegélyező pillérpár nem ér el a szemöldökpárkányig, s a két voluta is csak szabadon „úszik" a felületen. Az orgonakarzatot itt is a nagyszombatihoz hasonló hármas venetói ablak világítja meg, s onnan vehette a tervező a mezzaninszint ötletét is, ahol viszont attól eltérően megismétli a venetói ablakformát - alacsonyabb kivitelben. Az 1700-as és 1793-as tűzvész után helyreállították a templomot, az eredetihez képest némiképp alacsonyabb toronysisakokkal. A belső is a nagyszombati oldalkápolnás, hosszhajós teremtemplomszerű rendszert veszi át, a kápolnák felett itt is emporiummal, s így bazilikális megvilágítással. A hajóteret a diadalív után egyenes záródású szentély zárja le. A jezsuiták feloszlatása (1774) után a kolostort a premontrei rend vette át.

Szoros a kapcsolat a kassai jezsuita és a későbbi eperjesi ferences kolostortemplom között, ami annak köszönhető, hogy építője Tornyossi Tamás kassai építőmester volt. Egyelőre nem tudjuk, hogy az épület megőrzött-e valamit gótikus elődjéből, vagy teljesen újonnan épült 1709-1718 között Klobusiczky Ferenc báró és felesége, sóvári Soós Krisztina bárónő anyagi támogatásával.

A főhomlokzat szintén a magyar kora barokk jezsuita templomfőhomlokzatok jellegzetességeit mutatja, s a belső térelrendezés ugyancsak az Il Gesù redukált rendszerét veszi át. Az oldalkápolnasor felett elmarad a karzat, a főhajót pedig keresztboltozatnak is beillő fiókos dongaboltozat zárja le. A világos templomtér egyenes záródású szentélyben végződik.

Ugyanezt a térkialakítást alkalmazták a jezsuiták akkor is, ha meglévő épületet kellett átalakítaniuk, amit általában kíméletesen, az eredeti szerkezet tiszteletben tartásával tettek meg. A soproni gótikus Szent György-templom jezsuita átalakítása jó példa erre. A középkori templom oldalfalait 1677 körül kibontották, s ezeket áttörve a jezsuita alaprajzi típus szerint oldalkápolnákat építettek, felettük emporiummal (karzattal), a gótikus keresztboltozatot Pietro Antonio Conti látta el gazdag barokk stukkódísszel.

A jezsuita alaprajzi típust a többi szerzetesrend is átvette. Ennek példája a boldogasszonyi (Frauenkirchen) ferences templom, amelyet Francesco Martinelli tervei szerint az 1683-ban elpusztult, 1668-1669-ben épült korábbi templom (képét Martin Lerch metszete őrizte meg) helyén építettek fel, 1695-1702 közt, Esterházy Pál anyagi támogatása révén.

De a székesegyházak későbbi, XVIII. századi barokk átépítésekor is ezt az elrendezést alkalmazták (pl. Győr, Székesfehérvár, Nagyvárad [Oradea], Kalocsa).

A Kismarton közelében a Lajta-hegységben fekvő lorettomi (Loretto) búcsújáróhelyen a XV. századi, 1529-ben a törökök által elpusztított gótikus kápolna helyén Rudolf von Stotzingen épített a bécsi ágostonos templom lorettói kápolnája mintájára egy kápolnát. 1651-1659 közt Nádasdy Ferenc megbízásából egyes feltevések szerint Carlo Martino Carlone tervezte és Anton Riebler építőmester kivitelezte az új templomot, amelyben a jezsuita alaprajzi elrendezés a kissé a középkori poligonális formára emlékeztető szentéllyel kombinálódik. A kolostor és temploma ekkori állapotának képét Bartholomäus Kilian 1667-ben készült rézmetszete őrizte meg.

Az előtérben a két alapító jelenik meg: bal oldalon Nádasdy Ferenc kucsmás, jobb oldalt felesége, Esterházy Anna Julianna félalakos portréábrázolását láthatjuk, a háttérben címereik felett kétoldalt elhúzott függöny mögül tárul fel az épület, felette felhőben a lorettomi Szűzanya képével. A kolostor jobb oldalán áll a templom, amelynek főhomlokzatát a még gótikus templomhoz illő oromzat felett egyetlen középtorony koronázza. Az alsó homlokzatrészt a pilaszterek (vagy féloszlopok) három részre osztják, az oromzatban furcsamód a pilaszterek felett félköríves lezárású szoborfülkepárral. A templomtól balra lévő rendházépület architektúrája egyszerű: a főpárkány, az övpárkány és a könyöklőpárkányok tagolják a felületet, egyenes záródású ablakok törik át, a földszint középtengelyében pedig egy kőkeretes, kosáríves kapu. A törökök bécsi hadjárata során 1683-ban elpusztult épületet 1707-re Esterházy Pál építtette újjá.

A hosszhajós mellett később elterjedő másik barokk hazai alaprajzi típus a centrális, amelynek több fontos emléke is felépült. Így Lékán (Lockenhaus) 1655-1669 között Nádasdy Ferenc építtetett Szt. Miklós tiszteletére egy középkori romba dőlt ferences rendház helyén az Ágoston-rendieknek kolostort és templomot, kivitelezője Pietro Orsolino volt. A centrális elrendezésnek az is oka lehetett, hogy a templomot családi temetkezőhelynek szánta. Az itáliai mintákat követő hajó háromszakaszos: a középső szélesebb boltszakaszhoz egy-egy diagonális, íves oltárfülkékkel bővített boltszakasz kapcsolódik, majd egy rövid egyenes szentély ad mégis hosszanti hangsúlyt az alapvetően centralizáló karakterű térnek.

A ma is álló templom főhomlokzata háromszintes: a magasabb alsó részt az erőteljes övpárkány felett kettős ablakkal áttört, magas attika, majd párkánya felett háromszögű oromzat zárja le.

Érdekes, hogy a szélesebb középső és keskenyebb szélső mezőket három részre osztó pilaszterek-lizénák mindhárom szinten megtalálhatók, ami az oromzatnál egyéni, szokatlan megoldás. A homlokzat jobb oldalához az aszimmetrikusan elhelyezett, egyetlen toronyalj csatlakozik, amelyen a főhomlokzatot tagoló párkányok továbbfutnak, felül kétszintes torony zárja le, hagymakupolás sisakkal.

Nem mindenütt érvényesült az új barokk elrendezés a templomépítészetben. Például a világi építészetben úttörő mecénási szerepet betöltő Pálffyak a Pozsonytól északra fekvő Malackán (Malacky) 1653-ban Filiberto Lucchese tervei alapján egy kimondottan egyszerű templomot építtettek a ferences kolostor számára. Mind a hajó, mind a tőle diadalívvel elválasztott, a rendi tradíciónak megfelelő nyújtott, egyenes záródású szentély egyhajós, a tér teremtemplom jellegű, fiókos dongaboltozattal ellátva.

Összefoglalón megállapíthatjuk, hogy a katolikusok és a protestánsok templomépítészetében sok a közös vonás. Ez abban is megfigyelhető, hogy az egymástól erőszakkal elvett templomokat a másik felekezet sokszor változtatás nélkül használja. Minden templomnál döntő követelmény az igehirdetés fontossága az alaprajzi elrendezésben, időnként a centrális kiképzés népszerű volta, s a világos, áttekinthető, egységes belső térre való törekvés. A téregységesítés miatt a kápolnák fontossága csökken, illetve a protestánsoknál, ahol nincs szükség mellékoltárokra, már egyáltalán nem építenek.

Az arisztokrácia építkezései a Dunántúlon

Batthyány I. Ádám (1609-1659) a korszak egyik legfontosabb főnemese, politikai szereplője és mecénása volt. Apjával, II. Ferenccel ellentétben nem tett szert humanista műveltségre, külföldön nem járt, németül tudott, de latinul csak gyengén beszélt és olvasott. Esterházy Miklós és Pázmány Péter hatására 1630-ban katolizált, dunántúli főkapitánnyá nevezték ki, és grófi rangot kapott az uralkodótól. 1633-ban feleségül vette Aurora Formentinit; ekkor foglalta el németújvári (Güssing) várát, s alakította ki udvartartását.

Mecénási tevékenysége két korszak, a késő reneszánsz és kora barokk határát érintette. Batthyány Grácban és Bécsben vásároltatott könyveket, bécsi ötvösöket foglalkoztatott. Az 1630-as évek második felétől egészen a haláláig terjedő két évtizedben folytatott intenzív építőtevékenységet. 1636-ban Giovanni Battista Orsolini építőmesterrel kötött szerződést a németújvári vár és rohonci (Rechnitz) kastélya átépítésére. Németújvárott nagytermet lépcsőházzal, csigalépcsőt és boltozott szobát tervezett Orsolini, a szerződésben modellről is szó esik. A díszterem, a „hímes palota" mennyezetének stukkódísze Christian Kner festményeit vette körül. 1638 után az építész már nem szerepel az iratokban (valószínűleg eltávozott az élők sorából), 1639-től Simone Retacco vezette Batthyány építkezéseit a továbbiakban is mint kivitelező építőmester. Orsolini utódjaként 1640-től egy nagy mestert, Filiberto Lucchese császári építészt foglalkoztatta Batthyány. Ő tervezte meg a rohonci kastély kápolnáját, majd a németújvári vár és az alatta fekvő kolostor átépítését. A németújvári várkápolna 1642-ben készült el. 1651-ig tartó átépítése során a középkorból származó vár külső képe az új, reneszánsz bástyákkal, kaputornyokkal jelentősen módosult, a kora barokk viszont csak egyes kiemelt enteriőrökben jelentkezett. A vár alatti kolostort a várat birtokló Újlaki Lőrinc alapította 1510 körül, az ágostonosok számára. A rend 1574-ben feloszlott, a rendház épületét az uradalom használta raktárként és magtárként, templomában pedig a reformátusok tartották istentiszteleteiket egészen 1633-ig, amikor Batthyány Ádám elvette tőlük. A kolostort sikertelenül ajánlotta fel először a sarutlan ágostonosoknak, majd a domonkosoknak is, végül a ferencesek magyar Szűz Mária-rendtartománya fogadta el ajánlatát. A kolostor és a templom átalakítása Lucchese tervei (a források szerint alaprajzot és homlokzati tervet készített) szerint, Carlo Retacco vezetésével 1649-re készült el. A templomhoz észak felől csatlakozik a belső udvart három szárnnyal körül vevő rendház. A templom Mária és Erzsébet találkozását bemutató főoltárképe (Wolfgang Resch) és maga a dúsan faragott főoltár (Matthäus Kern) is Grazban készült, 1647-1648-ban, és még sok késő reneszánsz jegyet viselnek magukon. A templom a gótikus falak felhasználásával készült (ezt nemcsak a gótikus alaprajz mutatja, de egy 1977-ben előkerült középkori ablak is), a négy boltszakaszos hajót a nyolcszög három oldalával záruló, kissé nyújtott szentély zárja le. Nyugati oldalát oromzatos barokk főhomlokzat alkotja, a szentélyhez tengelyében torony csatlakozik.

A rohonci kastélyt sajnos a második világháborúban lerombolták. A képi források (Johann Ledentu metszete) szerint négy sarokbástyás, belső árkádos udvarú késő reneszánsz épület volt, amelyet egy kiemelkedő kaputorony és az átellenes oldalon a kápolna apszisa gazdagított tömegében. Itt is csak a belső tereknél következtek be kora barokk átalakítások: egyik stukkódíszes termét Bacchus életéből vett jelenetek díszítették. A keleti szárnyban kialakított kápolnát még első megbízásaként Lucchese 1640-ben tervezte. A két tervváltozat közül Batthyány az olcsóbb mellett döntött. Lucchese szervezte (holott ebben az időszakban még haza is tért Itáliába) a vele általában együtt működő, többnyire itáliai mestereket az 1642-ben el is készült építkezésre: a pallérokon kívül többek között a stukkátorokat és az oltárképet készítő festőt is.

Alig maradt adat a szalónaki (Schlaining) vár átépítésével kapcsolatban. Itt is Lucchese volt az építész, akinek elképzeléseit kivitelező mesterként Simone és Carlo Retacco valósította meg. A munkák 1644-től egy évtizeden át tartottak: ennek során a középkori belső várat barokkizálták. Borostyánkő (Bernstein) várát Batthyány 1644-ben vásárolta meg a Königsberg családtól több más várral együtt, akik egy tűzvészt követően, 1625-1627 között építették újjá. A belső udvart szabálytalan gyűrűként veszik körbe az egytraktusos szárnyak. Az északi szárny földszintjén elhelyezkedő teremmel kezdték a munkákat, a keleti szárny díszterme pedig Batthyány Ádám utolsó megbízása volt Lucchese számára.

Ezt 1645-1650 között díszítettek az oldalfalakon stukkókeretbe foglalt festményekkel, a mennyezeten pedig ugyancsak gazdag plasztikájú stukkódísszel, Ovidius Metamorphoseséből vett jelenetekkel. Az enteriőr elsőrangú kvalitása a valószínűleg szintén Lucchese tervezte vöröskői (Červený Kameň) sala terrenával és a sárvári vár dísztermével állítható egy sorba.

Végül Körmendről kell még szót ejtenünk, ahol 1653-57 a négy saroktornyos, a belső udvart három szárnnyal körülvevő szárnyat ekkor egészítették ki Carlo della Torre itáliai építőmester tervei alapján a negyedikkel. Torre neve 1650-től kezdve tűnik fel Batthyány németújvári, rohonci és szalónaki építési számadásaiban, majd itt, Körmenden lett vezető mester. Későbbi alkotásaiból az Erdődy Györgyné Batthyány Erzsébet (I. Ádám testvérhúga) által emelt szombathelyi domonkos rendházat és templomát (1668-1672), illetve a szentgotthárdi templomot említhetjük meg.

A XVII. században Esterházy Pál mellett a legjelentősebb magyarországi mecénás a finom ízlésű és roppant gazdag főúr, Nádasdy Ferenc (1623-1671) volt. A sienai egyetemen szerzett jogi diplomát, majd hazatérve 1643-ban katolizált. Tisztségeiben a legmagasabb az országbírói volt (1655), majd a Wesselényi-összeesküvésben betöltött szerepe miatt derékba tört: vérpadra került. Nádasdy Benjamin Block, a kiváló lübecki portréfestő mellett egy sor augsburgi ötvöst is foglalkoztatott. A család dunántúli birtokközpontját, Sárvárt új fénnyel vonta be: a délkeleti és északnyugati palotaszárny felépítésével teljesen körbezárta a belső udvart, a kaputornyot is ide csatolta, s mellette egy új reprezentatív dísztermet építtetett az emeleten.

Ennek mennyezetét Andrea Bertinalli stukkátor plasztikus díszei közt 1653-ban Hans Rudolf Miller a tizenöt éves háború csatáinak festményeivel díszítette. A csataképek a családi dicsőség szempontjait szolgálták, a nagyapa Nádasdy Ferenc, a „fekete bég" hőstetteinek kiemelésével.

Mint már a késő reneszánsz fejezetben említettük, a sopronkeresztúri (Deutschkreutz) kastély 1621-ben leégett épületét Nádasdy Pál 1625-ig építtette újjá, feltehetően Giovanni Battista Rava tervei alapján. A négyzet alaprajzú, négy sarokbástyás várkastély mellett Nádasdy Ferenc - a nagybiccseihez hasonló - különálló mulatóházat építtetett, amelyet a második világháború után lebontottak. Külső képét Matthias Greischer két, az 1680-as években készült metszete őrizte meg.

Eszerint a kora barokk épület a kastéllyal szemben épült meg, mögötte szabályos kerttel. A téglalap alaprajzú épület háromszintes volt, rövidebb oldali homlokzata háromtengelyes, erőteljes függőleges (nagy pilaszterrendes?) tagolással.

A Pozsony melletti köpcsényi (Kittsee) birtokot 1576-ban a király adományozta az Oláh Miklóssal rokon Liszti famíliának. Utolsó tagja Liszti János gróf volt, aki a birtokot 1676-ban el is adta Esterházy Pálnak. Az épület ekkori állapotát Mathias Greischer 1680 körül készült metszetéről ismerjük, amely a Dunával és a pozsonyi várral a háttérben ábrázolja a kastélyt.

A vizesárokkal körülvett, felvonóhíddal megközelíthető, négy olaszbástyás külső falrendszerrel védett belső várterületet csaknem kitölti egy U alaprajzú, kétemeletes, kora barokk épület. A ma a parkban álló egykori kapu Liszti János, az építtető nevét és az 1668-as évszámot tünteti fel, ekkor készülhetett el az építkezés. A későbbi alaprajzok tanúsága szerint a cour d'honneurt a szárnyakban árkádos folyosó övezte. A középaxisban, a földszinten valószínűleg egy sala terrenába vezető rusztikás keretezésű kapu nyílt. Ennek két oldalán baluszteres korláttal szegélyezett lépcsők vezettek föl az emeleti kapu előtti, oszlopokra támaszkodó, hagymasisakos előtetővel fedett pihenőre. Ez a bejárat minden bizonnyal a díszterembe vezetett. Ez a megoldás a nem messze fekvő ausztriai Petronell 1660 körül készült Abersberg-Traun kastélyán látható viszont, amelyből arra lehet következtetni, hogy itt is Carlo Martino Carlone és mestercsapata dolgozott, s hogy esetleg Filiberto Lucchese és Giovanni Pietro Tencala volt a tervező építész. Ugyanakkor franciás jellege miatt Koppány Tibor egy hazánkban működő francia hadmérnök tervezői szerepét is fölveti. Mindenesetre az 1683-ban rommá lett (és csak Esterházy Pál Antal herceg által az 1730-as években újjáépített) Liszti-kastély első formájában valószínűleg a legkorábbi barokk stílusú kastély Magyarországon.

A XVII. század legjelentősebb mecénása - Nádasdy Ferenc mellett - Esterházy Pál. Apját, Miklós nádort már említettük a nagyszombati jezsuita templom megrendelőjeként. Ő volt az is, aki 1622-ben Fraknót és Kismartont először zálogként kapta meg, majd négy év múlva birtokba is vette. Fraknón 1630-ban bástyák épültek, majd 1632-ben Esterházy Miklós Simone Retaccóval kötött szerződést, 1643-tól az építésvezető pallér Domenico Carlone volt. A korábbi alépítményen egy trapéz formájú udvar körül négy szárnyból álló új felépítmény épült ki, amely lakószárnyat, fegyvertárat és kápolnát foglalt magában. Csak az öregtorony maradt meg a középkori várból. 1652 után az építkezést a fiú, Esterházy Pál vette át. Ekkor készültek el a hatalmas külső bástyák a sarokbástyával, a kapuval és a zwingerrel. 1681 és 1692 között átalakították a palotaszárnyat, kialakították a kincstárat, és átépült a kápolna is.

1691-ben, az építkezés legvégén az udvaron felállították Michael Filser kismartoni szobrász Pál herceg lovas szobrát, amely a korabeli uralkodói reprezentáció szintjén áll, hiszen még Lipót császárnak is csak efemer lovas szobrát ismerjük.

Pál a nádori udvarban gyermekeskedett, majd Grácban és Nagyszombatban a jezsuitáknál tanult. Bátyja 1652-ben, a törökökkel vívott vezekényi csatában hősi halált halt, ettől kezdve Pál lép a helyébe, aki Zrínyi Miklós mellett a harctéren is bizonyította bátorságát. 1681-ben apja nyomdokait követi, amikor a soproni országgyűlésen nádorrá választották. Műpártolói tevékenysége a művészet szinte minden területét felölelte: az iparművészetet, a festészetet, a grafikát vagy a szobrászatot, de az építészetet is.

A magyar főúri kastélyok legkiemelkedőbb emléke a XVII. században Esterházy Pál kismartoni (Eisenstadt) kastélya volt. Az első épület e helyen a Kanizsai család által 1388 és 1392 között épített négy sarokbástyás, szabályos négyzet alaprajzú vízivár volt. Esterházy Miklós 1622-ben kapta meg a birtokot és az omladozó építményt. A korábbi gótikus várat magában foglaló, azt körben egy-egy új traktussal kibővítő épület 1663 és 1672 között épült meg már a fiú, Esterházy Pál megbízásából.

Korábban Carlo Martino Carlonét tartották az épület tervezőjének, ám mint Werner Kitlitschka és Garas Klára megállapította, mivel a bécsi Burg Lipót-szárnyánál és a petronelli kastélynál Carlo Martino Carlone (és Domenico Carlone) a már említett Filiberto Lucchese császári építésznek csak kivitelezője lehetett, a terveket a kismartoni rezidenciánál is valószínűleg Lucchese készítette. Ezt stíluskritikai alapon megerősítheti a három épület nagyon hasonló homlokzatképzése. Carlo Martino egyébként rokona, a neves mester Giovanni Battista Carlone özvegyét vette el, s így tervrajzait is örökölte. Carlo Martino Carlone - aki Kismartonnál legfeljebb csak adaptálhatta Lucchese terveit - 1663-ban gyenge egészségi állapota és egyéb munkái miatt (ami a már említett két másik építkezés lehetett) a kismartoni építkezés vezetését Sebastiano Bartoletti és Anton Carlone palléroknak adta át.

Visszatérve a kastély külső architektúrájára: a korábbi tornyok körbevétele miatt már adódtak a négytengelyes sarokrizalitok, a tornyokat barokk stílusban építették ki (eredetileg hagymakupolával), ám a homlokzatnál így beljebb esnek, s a félnyeregtető-felületek felett attika köti össze őket, s zárja le szokatlan módon a homlokzati síknál hátrébb az épületet. A dél felé néző főhomlokzaton a rizalitok közt az I. emeleten páros oszlopokon nyugvó erkély fut a homlokzat előtt.

Az I. emelet fölött a magyar vezéreket ábrázoló mellszobrok (Hans Matthias Mayr, 1667) töltik ki a mezzaninszint vakablakait: középen Esterházy Miklós és Pál büsztjeivel, felette két angyal egykor Szűz Mária képét tartotta, mint minden Esterházy Pál által emelt épületen. A reprezentatív termek a déli szárny emeletére kerültek, a főhomlokzati traktusba. A főlépcsőház a keleti szárnyban kapott helyet, amely Johann Ferdinand Mödlhammer 1762-es átépítésekor kapta meg mai formáját. Ugyancsak valószínűleg az ő keze nyomát viseli a nyugati szárny külső traktusának I. emeleti kápolnája (amelyhez kettős félköríves karú lépcső vezet fel). A piano nobilén a főlépcsőházból nyíló előterem vezet át az északi szárny dísztermébe, amelynek Carpoforo Tencalától származó festészeti dísze (1165-1671) Ámor és Psyché történetével az Esterházyak okosan kötött házasságait allegorizálja, ezeken kívül a Heszperidák aranyalmájának története, valamint az egykori magyar tartományokat szimbolizáló nőalakok kaptak itt helyet.

A díszteremhez észak felől a Vaddisznó-terem csatlakozik, ám a kastély északi része és kerti homlokzata már Charles Moreau francia építész 1794-1805 közti klasszicista átépítése során jött létre, amelynek megrendelője Esterházy II. Miklós herceg volt.

A királyi udvar és az arisztokrácia építkezései a Nyugat-Felvidéken

A pozsonyi királyi vár a XVII. század elején, a Bocskai- és Bethlen-féle hadjáratok idején súlyosan megsérült, villámcsapás érte a délnyugati, ún. koronatornyot is, ahol a koronázási jelvényeket őrizték. Az 1630-ban tartott országgyűlés által hozott 6. törvény elrendelte a vár helyreállítását, és a munkák felügyeletével Pálffy Pált bízta meg, aki a Magyar Kamara elnöki tisztét is betöltötte 1625-1646 között. 1632-től kezdte el a várat először észak, majd nyugat felől megkerülő felvezető út (Vár út, ma Zámocká) kiépítését. Az építkezés 1635-ben kezdődött el, és nagyjából 1646-ban fejeződött be, így IV. Ferdinánd 1647-es koronázásakor már használatba vehették a várat.

(Igazából a munkák 1649-ig tartottak). Az átépítésnek a következő funkciókat kellett biztosítania: reprezentatív királyi lakosztályok kialakítása, a koronázási jelvények őrzése, főispáni lakosztály. Pálffy egy külön téglaégetőt is emelt az építkezés számára.

Az átépítés a királyi udvar egyetlen reprezentatív építkezése volt a XVII. században. A tervező építész, Giovanni Battista Carlone halála (1645) után az addigi építésvezető, Giovanni Albertallo (Johannes Alberthal) lépett a helyére. Voit Pál nem tartja lehetségesnek, hogy ezt a Graubündenből származó olasz mestert, aki Eichstättben dolgozott, Elias Holl-lal, az augsburgi városháza német építészével hozzák összefüggésbe, ugyanakkor Kelényi György Hans Alberthalt sem azonosítja az itáliai mesterrel. A szabálytalan trapéz alaprajzú várnak a munkák során elkészült új nyugati szárnya, befejezték az északi szárnyat is. A déli szárnyat új udvari traktussal bővítették, s új, könnyű szerkezetű harmadik emelettel zárták le az épületet. Az I. emeletre került a főispáni lakosztály, a II. emelet, a piano nobile északi szárnyába a királynői, a többi három szárnyba a királyi lakosztályok kerültek. A déli szárnyban voltak a fogadótermek, ülésterem és ebédlő. Az egyes szintek közötti összeköttetés biztosítására három új lépcsőház is készült. A kétszintes kápolna kifestését Christian Kner, a királyi lakosztályok keleti és déli szárnyban lévő reprezentatív tereit 1638-1643 között, III. Ferdinánd megbízásából Paul Juvenel festette ki. Ez utóbbi témája az uralkodó atyjának, II. Ferdinándnak a dicsőítése volt, Guillaume Lamormaini, a császár jezsuita gyóntatójának programja alapján. A nagyméretű mennyezetképek elpusztultak, ma már csak Bél Mátyás leírása, valamint a Marquard Hergott bencés szerzetes Pinacotheca Principum Austriae című művében megjelent metszetek alapján tudunk az eredeti kompozíciókról képet alkotni. A vár külső képét a négy saroktorony uralja mindmáig, a négyzetes alaprajzú tornyot háromszögű timpanonok, majd nyolcszögű felépítmény és toronysisak zárja le. A vár déli homlokzatán új kapuzat készült. Az erődítésrendszert Giovanni Pieroni itáliai építész vizsgálta felül 1620-ban és 1642-ben (akinek a vár alaprajzát bemutató felmérése is fennmaradt), az ő nyomán Joseph Priami korszerűsítette a falrendszert, a később megvalósult Lipót-kapuval (1674).

Pálffy Pál 1636-1649 között a vár északi oldalán egy nagy kiterjedésű területen alakította ki kertjét, és építtette fel benne nyári palotáját, itáliai szóhasználattal villa suburbanát.

A telek szabálytalan téglalap alaprajzú volt. Az épület kialakítása követte a lejtős terep adottságait. Mesterei részben megegyeznek a vár Pálffy vezényelte átépítéséivel: Giovanni Battista Carlone, majd halála után Filiberto Lucchese tervezte, kivitelezői Giovanni Alberthal, valamint Antonio Aquilino. Ismerjük a többi közreműködő mester nevét is, így többek között a stukkátorokét: Giovanni Battista Rosso a sala terrena, Giovanni Battista Bertinallo (Bertinado) a fogadótermek plasztikus díszeit készítette. Az épület festészeti dekorációját alkotók közt Paul Juvenelt is számba vehetjük. Alberthal halála után Carlo Martino Carlone és Giovanni Battista Rava pozsonyi építőmester vezette a kivitelezést. Az egykori épületet Bél Mátyás leírásából és felmérésekből rekonstruálhatjuk. A szabálytalan trapéz formájú telek felszíne a domboldalon a terepadottságoknak megfelelően emelkedett. Alsó részén állt az L alaprajzú, ún. kis kúria. A rezidencia szabályos alaprajzú, az udvart négy szárnnyal körülvevő épület volt. A teraszos kialakítású kert mérete nagyobb volt, mint a prágai Waldstein- (Wallenstein-)palotáé, ezért Közép-Európában egyedülálló együttesnek számított. Volt a kertben amfiteátrum, szökőkút, grotta és mulatóház (Lusthaus) is.

Pozsonyban a városközponttól, illetve a Grassalkovich-kastély parkjától északra (a Pálffy-kertnél sokkal távolabb a vártól és a várostól) a prímás birtokába került egy szintén nagyméretű terület. A Lippay György esztergomi érsek (1642-1666) idejére kialakult nyári palota és díszkert egykori képét maga a prímás örökíttette meg: Mauritz Lang 1663-ban készült rézmetszet-sorozatával, amelynek öt darabját ismerjük, ezenkívül írott források is leírják az együttest (J. J. Müller és az építtető fivére, Lippay János Posoni kert című könyvében, megjelent Nagyszombat, 1664 és Bécs, 1667). Szerencsére fennmaradt Langnak az a lapja is, amely a teljes kert beosztását, perspektivikus alaprajzát tartalmazza.

A terület keleti oldalán állt az U alaprajzú, egyemeletes, aszimmetrikus kialakítású prímási nyári palota (palatium), amelynek itt elsősorban kerti homlokzata látszik. Középtengelyét timpanonos középrizalit hangsúlyozta, alul falikúttal, felette kettős ablaknyílással. A bal oldali (északi) kerti homlokzatrészt a földszinten kilenc árkádból álló loggia, emeletén egyenes záródású ablakok jellemzik. Az épülettől északra eső (kelet felől földszintes gazdasági épülettel határolt) kis kertrészben vízmedence kapott helyet (piscina), közepén a (ma a késő barokk prímási rezidencia udvarán álló) Szent György lovas szoborral. A nyári palota jobb oldali (déli) kerti homlokzatrészének földszintje a néhány kis ablaktól (istállóablak?) eltekintve furcsamód tömör kialakítású, az emeleten a többihez hasonló egyenes záródású ablakok látszanak a metszeten. Az épület déli végét (és valószínűleg a beforduló déli U szárat) a felirat szerint a kápolna (sacellum) alkotta. A déli kis kertrészben labirintus volt, melyet kelet felől kis tornyos pavilon szegélyezett. A téglalap befoglaló formájú, derékszögű útrendszerű és kiosztású kert három részből állt: az épület mellett volt a díszkert, amely 2 × 12 táblából állt. A középtengely mellett két szökőkút csobogott. A kertet két egymásra merőleges főtengely szervezte: a palotára merőleges egyik axis a falikúttól a (centrális?) kilátóval ellátott kiemelkedő grottához vezetett, amely már a kert második alkotórésze, a haszonkert, a gyümölcsöskert (pomaria) hátsó kerítésfalához illeszkedett. E határoló kerítésfal sarkaiba egy-egy mesterséges dombot építettek a közép-itáliai, Firenze melletti pratolinói Medici-kert mintájára, amelyet Bernardo Buontalenti tervezett az 1570-1580-as években. Az északnyugati sarokban volt a remeteség hegye (eremitorium) Szent Jeromos szobrával, a délnyugatiban pedig a Parnasszus hegye, csúcsán Pegazus szárnyas lovával, lábánál a múzsák alakjával. A kert harmadik része az északnyugati sarokban, a Jeromos-szobor mellett kialakított, délre orientált ún. hortus italicus, azaz itáliai kert volt, amelyet észak felől magas kőfal védett, közepén négyaxisos, földszintes orangerie-vel, narancsházzal.

Tetőablakainak barokk dísze Galavics Géza szerint itáliai barokk mestert sejtet, aki nyilván a kert épületeit tervezte. Ugyancsak a kert összképét bemutató Lang-metszetről kivehető, hogy a palatium átellenes, keleti oldali főhomlokzatát az előudvarban lépcsős attika koronázhatta, a középrizalitban szobrokkal díszítve. A kert sajátossága az érsek-tulajdonos kívánságára létrejött szakrális ikonográfia volt. Kora legnevezetesebb kertjeivel vetekedett. Sajnos a XVIII. században a kertet jelentősen átalakították, valamint 1739-1740-ben Esterházy Imre prímás idején a kápolnát, a palota többi részét pedig Barkóczy Ferenc érsek alatt (1761-1765), majd a XIX. században tájkertté formálták át.

A Pozsonytól kb. 50 km-re északkeletre, a Kis-Kárpátokban fekvő Vöröskő (Červený Kameň) várát a középkori helyén az azt 1535-ben megvásárló Fugger család alakíttatta át. 1537-1544 közt új bástyákat építettek ki, és megerősítették a védőfalakat. 1548-1556 közt készült az új lakópalota és a felvonóhíd. Így alakult ki a trapéz alaprajzú vár, sarkain kerek bástyákkal. Csak a palotaszárny szélesedett ki kéttraktusossá, a többi épületrész egytraktusos volt. 1581-ben és 1588-ban a birtokot a Győrt visszafoglaló hadvezér, Pálffy II. Miklós vásárolta meg, részben pedig Fugger Máriával kötött házassága révén jutott hozzá. 1583-1590 között az erődöt kényelmes lakóhellyé építtette át (többek közt a palotaszárny átalakításával), a késő reneszánsz jegyében. Unokája, Pálffy IV. Miklós nevéhez fűződik a vár 1651-1678 között végbement pompás barokk rekonstrukciója. Római élményei nyomán, az Eleonore Maria Harrach grófnővel kötött házassága révén gyarapított vagyonával, illetve apja, Pálffy Pál halála (†1653) után láthatott hozzá Vöröskő gyökeres átalakításához. A tervező építész itt is Filiberto Lucchese volt, építésvezetői pedig Carlo Martino Carlone és Giovanni Battista Rava. A földszinten a sala terrena, és a piano nobile (I. emelet) reprezentatív termei gazdag stukkódíszítést kaptak (Carlo Marian, Alessandro Serena, Francesco Bussi), a szabadon hagyott falmezőket Carpoforo Tencala észak-itáliai mester díszítette festményeivel (1655-1656).

Az ún. hosszú terembe, galériába kerültek a Habsburgok büsztjei, a Pálffy család aulikus érzelmeiről tanúságot téve. A kápolnát ugyancsak gazdag stukkóplasztikákkal díszítették, az oltárképet valószínűleg ugyancsak Tencala festette (1655). A palotán kívül istállókat, kocsiszíneket, lovaglóiskolát, valamint díszkertet és haszonkertet alakítottak ki.

A Nyitra megyei Privigye városa mellett Bajmócon (Bojnice) a középkori várat 1528-ban a Thurzó család szerezte meg, majd 1639-ben zálogbirtokként Pálffy Pál, aki nyomban el is kezdett építkezni a felső várban, Simone mester (Retacco?), a pozsonyi Pálffy nyári palotán dolgozó Aquilino és Antonio Rava építőmesterek közreműködésével. 1640-ben már Filiberto Lucchese császári építészt is idehívta, holott csak 1644-ben került birtokába a vár. Az építésvezető ettől kezdve - mint más épületei esetében is - Carlo Martino Carlone, a pallér Antonio Biberello volt. Átépítették a reneszánsz palotaszárnyat, és az ún. Hunyady-szárnyat (tornyot) emelték a délkeleti oldalon, amelynek bejáratát egy kétszintes nagyterem alkotta. A délkeleti átjáró első emeletén ún. grófi lakosztályokat alakítottak ki, ezenkívül az ún. felsővárban, a poligonális kontúrú északi várudvarban a külső falak mentén új, keskeny, egytraktusos kora barokk szárnyakat emeltek. A homlokzatok általában visszafogott kiképzésűek, ettől csak a gazdag kiképzésű kapu tér el. 1653-ban meghalt Pálffy Pál, de a munkálatok a továbbiakban is folytatódtak. Ekkor készült a földszinti szárny kilátóterasza, a déli körbástya átalakításával pedig 1660-1662-ben épült fel az egyenes záródású, téglalap alaprajzú kápolna, ugyancsak Lucchese elképzelései szerint. Falai tagolatlanok, fiókos dongaboltozat zárja le, Giovanni Battista Rosso gazdag stukkódíszével és Christian Kner festményeivel.

A belső dekoráció 1671-ben készült el, amely már a barokk építkezések lezárását is jelenti. 1899-1909 között gróf Pálffy János Hubert József pozsonyi építésszel középkori utánérzésű várrá építette át, amely a barokk épületrészek nagy részének átalakításával is járt.

A főúri rezidenciák palotarészében tehát a fenti példák alapján láthatjuk, hogy a reprezentativitás fokától függően többnyire megjelenik néhány tipikus, fontos tér: így a sala terrena, a „hűtőző" terem, amely mindig a földszinten található, és megtartja kapcsolatát az épületet körülvevő külső területtel, a természettel. Barlangszerű kialakítása a természetet imitálja - a barokk sajátos értelmezése szerint. Ezt gazdag plasztikus stukkódísszel érték el, amelynek keretezett mezőiben festészeti dekoráció is gyakran feltűnik. (Vöröskőn ma is megvan, Kismartonban már csak két szobor maradt belőle). A díszterem a piano nobilén, az I. emeleti reprezentatív lakóhelyiségek sorában található. Falain a festmények sokszor a család távoli őseit és korábbi tagjait mutatják be (ún. ősgaléria), amelyben a kibontakozó a magyar nemesi öntudat a Hasburgoktól független hatalmát, eredtét, büszkeségét demonstrálta. A reprezentatív terek fontos eleme a vár- vagy kastélykápolna, ugyancsak gazdag stukkódíszes-falképes enteriőrrel, többnyire egy plasztikus faragású, szobrokkal díszített, kvalitásos festőtől megrendelt oltárképpel (Fraknó, Vöröskő, Bajmóc). A palota udvarán gyakran (szökő)kút kapott helyett szabadon állóan vagy az egyik fal mellett, s mellette vagy a vár aljában díszkert vagy park egészítette ki az építészeti együttest.

Kistapolcsányban (Topol'čianky) Rákóczi László 1651-1661 közt a korábbi épület helyén szabálytalan alaprajzú kastélyt építtetett, belsejében az árkádos udvarok reneszánsz hagyományát és formai kialakítását is folytató belsővel.

A földszinti árkádok szélesebbek, nagyobbak, köztük zömök pillérekkel, az ehhez nem alkalmazkodó emeleti szerkezet sokkal könnyedebb, áttörtebb a toszkán oszlopokkal elválasztott íves loggiával.

A rezidenciák mellett egy újabb, ebben az időszakban épült erődített várost, az uralkodóról elnevezett, Vág menti Lipótvárat (Leopoldina, Leopoldov) is meg kell említenünk, amelynek kiépítésére Érsekújvár és Nyitra eleste (1663) után került sor, 1665-1669 között. Tervezőjét nem ismerjük, kivitelezőik J. Arigsberger, J. Unger és Radouit de Souches hadmérnökök. 1680-ban a Budán is tevékenykedő Venerio Ceresola is dolgozott itt. A szabályos hatszögű, az itáliai ideális város építészeti teóriája szerint készült sugaras utcahálózatú várost a korszerű francia erődítési elvek (elővédmű és árokrendszerek) szerinti külső védőművek vették körül.

Stratégiai jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy megépülte után új főkapitánysági székhelyet hoztak itt létre.

A Kelet-Felvidék építészete (1541–1630)

Petrus Faigel és Thurzó János unokája, Helena Probst építtette 1564-1568-ban a betlenfalvi (Betlanovce) Thurzó-Faigel-kastélyt. Téglalap alakú alaprajza 1 : 2 oldalarányával a XV. századi villákra emlékeztet. A homlokzatokat archaizáló, szintén a XV. századot felidéző kőkeresztes ablakok törik át.

A kastély tömegét fecskefarkas pártázat zárja le, és sgraffito díszíti.

A pártázat észak-itáliai példák nyomán a XV. század végén, a XVI. század elején jelent meg Közép-Európában. (Morvaország: 1470-es évek; Szilézia: 1520 táján; Ausztria és Németország: 1540 körül; Lengyelország: 1560 környékén). Két fajtáját különböztethetjük meg: a német-cseh-sziléziai típus az oromfalak tagolására, díszítésére szolgált a magas tetők előtt, s többnyire félkörös formákat használt, míg a lengyel típusú horizontális jellegű, s általában vízszintesen futó vakárkádsor felett húzódik a pártázat: a merlatura. Ez utóbbi típusnál a tető lapos, belső vízelvezetésű. Magyarországon mindkét fajta pártázatos lezárás, sőt kombinációjuk is megtalálható. Az elsőhöz főleg a nyugat-magyarországi emlékek tartoznak. Így például a kőszegi Fő tér XVI-XVII. században épült, sgraffito homlokzatdíszes polgárházai, vagy a pozsonyi városháza udvarának az 1573-1581 közötti évekre datálható félköríves elemekből álló pártázata (Wolfstahli Bertalan mester).

A Felvidék keleti részén és Erdélyben a lengyel fajtájú pártázat terjedt el, egykori elnevezése is ezt mutatja, hiszen nemcsak olasz foknak, hanem lengyel végződésnek is nevezték. Ilyen lehetett a legkorábbi emlék, a bártfai (Bardejov) Szt. Egyed-templom oldalkápolnájának elpusztult pártázata (1563-1564), amely Luganói János és Bernát mester nevéhez fűződik. Az előbb említett betlenfalvi kastély attikája az említett két típus között áll. A pártázat megjelenik a szepességi középkori templomok XVI. század végén épült önálló harangtornyain is (Késmárk/ Kežmarok). De a kastély- és várépítészetben sem ritka: példáit Pácinban, a Mágócsi-Alagi-kastélyban (1591 utáni, a vakárkádsor maradt csak meg, a felső pártázatrész elpusztult) vagy a késmárki Thököly-várnál (1596-1628) láthatjuk. A felvidéki pártázatos építészet egyik kései szép emléke a fricsi (Fričovce) kastély, amelyet 1623-tól 1630-ig Bertóthy Bálint építtetett Sorger Mihály kassai építőmesterrel, majd Waxmann Márton díszített sgraffitókkal.

Az egyemeletes, kéttraktusos, egyik oldalán két szögletes sarokbástyával megerősített kastélyt egykor vizesárok övezte. Pártázatát törpepilaszterekkel osztott vakárkádsor felett lyukakkal áttört, váltakozó hermafokok alkotják.

Az egyszerűbb köznemesi udvarházakon később jelentek meg, és lassabban terjedtek el a szabályos reneszánsz alaprajzi kialakítások, illetve a homlokzati díszítőformák, mint az elsőrangú mestereket foglalkoztatni képes főúri megrendelők épületein. A városi nemesi lakó- és polgárházak - elsősorban a gazdag szabad királyi városokban - átvették az új építészeti gondolatokat. Lőcse (Levoča), Eperjes (Prešov) lakóépületeinek főhomlokzatain feltűnik a lengyelországiakkal rokon magas pártázat, az udvarokon pedig itt is találkozhatunk a toszkán oszlopos loggiákkal. A német manierizmus tárcsa- és veretdíszei, hermái, speciális ornamentikája is visszhangra leltek. (Így a besztercebányai [Banská Bystrica] Ébner-ház [1636] erkélyén és kapuján, amelyet Weinhardt János szepesolaszi mester faragott kőbe).

A Felvidék és Erdély építészetét összekötő kapocs Sárospatak vára, amely gyakran cserélt gazdát, s volt főúri, erdélyi fejedelmi és császári birtok is. Már az előző fejezetben említettük Perényi Péter építkezéseit. A vár keleti oldalának palotaszárnyát ő kezdte el építtetni Laurentius krakkói kőművesmesterrel 1540-ben (ekkori a szárny hármas árkádja), majd 1560-tól fia, Gábor folytatta Alessandro Vedani irányításával az építkezéseket. Ekkor készült a vár alatti folyópart reneszánsz díszparkja, az ún. Gombos-kert is.

Perényi Gábor halála (1567) után a vár az udvarra szállt, amely Vedani vezetésével tovább erődítette. A Dobó családot követően Lorántffy Zsuzsánna birtokában került, aki 1616-ban férjhez ment I. Rákóczi Györgyhöz (1630-1648 közt erdélyi fejedelem). Ezzel új építési korszak vette kezdetét a vár életében: 1617-1618-ban a keleti Perényi-palotaszárnyra emeletet húztak, pompás termekkel, 1640-től a déli szárnyon, az ún. Lorántffy-szárnyon és a nyugatin is új I. emelet készült.

A munkák építőmesterei (fundálói) Lőcsei Medvés Márton és Fundáló Mátyás mester voltak. 1646-1647-ben a Vöröstorony külső lépcsőjének lebontását követően Sárdi Imre deák és egy német építőmester tervezte a keleti palotaszárny és a Vöröstorony közötti, vérbeli manierista lépcsős feljárót és folyosót, amelyeket baluszteres mellvédű árkádok határolnak.

Az oszlopok kiképzése rokon az erdélyi bethlenszentmiklósi kastély (1668-1683) kerti loggiájának hasonló elemeivel.

Az Erdélyi fejedelemség: a Rákóczi- és Apafi-korszak építészete 1630–1690

1630 csak a Királyi Magyarország területén jelezte a barokk építészet kezdetét, Erdélyben még évtizedekig nem jelent meg az új stílus: a XVII. században itt még a késő reneszánsz utolsó, virágzó fázisáról beszélhetünk. I. Rákóczi György (1630-1648) idején gyökeres változás játszódott le az építészek között, Landi után Resti is Habsburg-szolgálatba állt (1636), így Rákóczi ezentúl többnyire magyar építészeket foglalkoztatott. Lőcsei Medvés Márton, majd Fundáló Mátyás mester, s a két legjelentősebb, a Németalföldön tanult Haller Gábor és Sárdi Imre deák irányította építkezéseit. Az előbbi tervezte a Bihar megyében fekvő Székelyhíd (Săcueni) négy óolasz bástyával megerősített, szabályos várát, amely 1638-1642 közt épült ki.

Sajnos a törökök szemében Zrínyiújvárhoz hasonlóan szálkát jelentő, egyszerű épületekkel ellátott erősséget a vasvári béke értelmében 1665-ben le kellett rombolni. Alaprajzát Lucas Georg Scicha rajzából (1665) és Gualdo Piorato könyvéből (1670) ismerjük. Sárdi Imre pedig dolgozott Rákóczi legfontosabb családi birtokain, a sárospataki s a munkácsi (Mukacsevo) váron is.

I. Rákóczi György (1630-1648) uralma idején Erdélyben is folytatódott a nagyszabású fejedelmi építőtevékenység. Tovább bővítette a gyulafehérvári (Alba Iulia) fejedelmi palotát, az északi szárny fejedelmi és fejedelemasszonyi lakosztályai közelében nyugat felől, a délnyugati várbástya kertjében (nyilván faszerkezetű) nyári házakat építettek. Ugyanekkor készülhettek a ma érseki palotaként használt épület udvari homlokzatán talált befalazott, hármas, ión pilaszterekkel tagolt kőkeretes ablakok is (az egyiken 163[?]-as évszámot találtak). Az északi szárny nyugati és keleti kapuja tengelyébe került már II. Rákóczi György (1648-1660) idején a velencei Giovanni Fontanici egy-egy szökőkútja, aki az 1650-es évek első felében dolgozott Erdélyben.

I. Rákóczi György Gyulafehérvárott felépítette az országházat (1643), Désen (Dej) pedig egy másik fejedelmi palotát. De a zűrzavarossá fordult időkben figyelme még inkább a várak felé fordult. Folytatta a váradi (Oradea) belső palota munkáit (1638-tól). Itt is leverette a pártázatot a hozzá kapcsolódó lapos tető beázása miatt, s zsindellyel fedett magastetőt épített a palota szárnyaira. Az ötszögű palota építését két utolsó szárnyával fejezte be, a délkeletiben templom épült. Ez utóbbi a feljegyzések szerint a reneszánsz centrális eszme jegyében majdnem ugyancsak ötszögletű lett, de végül is az építészek elálltak a kissé merész ötlettől. A nyugati palotaszárny földszinti végének egy termét a földi paradicsomot megidéző, valós és mesebeli állatfigurákat ábrázoló stukkódomborművek díszítik.

Alkotója a számadáskönyvek szerint két felvidéki mester, Mathias Halász és Conradus Funk.

Kolozsvárott (Cluj-Napoca) az 1579-ben a jezsuitáknak adományozott Farkas utcai késő gótikus obszerváns ferences templomot 1603-ban a protestáns városi lakosság lerombolta, majd az épületet I. Rákóczi György fejedelem állíttatta helyre a reformátusok részére, 1638-1647 között. Először itáliai mesterrel akarta újraboltoztatni a templomot, ám az nem akart a protestáns Erdélyben dolgozni, mert „nem tud misét hallgatni". Végül a fejedelem a Balti-tenger melletti Kurlandból hozott mestereket, akik még értettek a késő gótikus boltozási módszerekhez.

A Kolozsvár közelében fekvő Gyalu (Gilău) vára a középkorban a gyulafehérvári püspökök tulajdonában volt, ők, köztük Geréb László (1476-1501) építkezett itt. 1639-től I. Rákóczi György lebontatta a középkori palotát, s a korábbi várfalak felhasználásával nagyjából négyzet alaprajzú kastélyt emeltek. Ennek belső udvarát egytraktusos szárnyak veszik körül, sarkait bástyák erősítették. A Nagybiccséhez vagy Aranyosmeggyeshez hasonlóan a kapu fölé emelt torony építés közben összeomlott, sohasem készült el. A kastély építőmesterei Sárdi Imre és Haller Gábor fejedelmi fundálók voltak. A bokályos fogadótermet a gyulafehérvárihoz hasonlóan csempékkel burkolt falak vették körül. Az épületet a XVII. század második felében paliszádkerítés övezte.

II. Rákóczi György (1648-1660) idején, 1649-től folytatták tovább a Péchi Simon (1617-1621) és Bethlen Gábor fejedelem (1626-1629) idejében megkezdett építkezéseket a radnóti (Iernut) kastélyon. II. Rákóczi György fejedelem feleségének, Báthori Zsófiának adományozta a kastélyt. Minden bizonnyal ekkor készült el a délnyugati szárny emeletén a három-három félkörös zárású ablakkal megnyitott loggia, a fejedelem és felesége lakosztálya előtt, amelyet az udvari lépcsőről lehetett elérni. A délkeleti rövidebb szárnyba került a két ebédlő, a hosszabb északkeleti szárnyba pedig a fogadóterem és a fejedelmi lakószoba, a kapu fölött kilátást nyújtó zárterkéllyel. Ehhez a fejedelemasszony lakrésze csatlakozott, az északi sarokbástyában hálóházával. E helyiségeket az itt elhelyezkedő korábbi lépcsőházról is el lehetett érni. A félköríves záródású kapu az északkeleti szárny tengelyében nyílt, amelyet kettős párkány zárt le, a kettő között a Rákóczit mint építtetőt megnevező felirattal.

A zárókőre viszont a tervező építészt, Agostino Serenát megnevező sorokat véstek. Az egyenes záródású, mélyített tükör egykor a kapuszárnyakat fogadta be.

II. Rákóczi György engedély nélküli lengyel hadjáratát (1657-1658) a török-tatár hadak 1661-ig tartó, egész Erdélyt végigsöprő pusztításai torolták meg. Ez egyúttal Erdély virágzásának végét is jelentette. I. Apafi Mihály fejedelemsége (1661-1690) és fiáé, II. Apafi Mihályé már beszűkült politikai és gazdasági lehetőségű néhány évtizedet jelentett, mielőtt a fejedelemség végleg elveszette önállóságát (1690).

Az Apafiak műpártolása kapcsán meg kell említeni a fejedelem apja, Apafi György almakeréki (Mălîncrav) sírkápolnáját. A négyzetes épület bejárata felett kis harangtorony emelkedett, belül középen az Elias Nicolai szebeni mester által faragott síremlékkel, felette kazettás mennyezettel. Az épület 1633-1634-ben készült, majd a síremlék 1900-1901-es Nemzeti Múzeumba való szállítása után végleg elenyészett. A Kolozsvártól északra fekvő Bonchidán (Bonţida) Bánffy Dénes a korábbi L alaprajzú épületet 1668-1674 között, Gyalu mintájára trapéz alakú, kör alaprajzú sarokbástyákkal erősített, a várfalat U alaprajzú egytraktusos szárnyakkal kísérő kastélyt építtetett.

A Németalföldön, Franciaországban és Itáliában is járt Bethlen Miklós 1667-ben kezdte el kastélyának építését egy korábbi udvarház helyén Bethlenszentmiklóson (Sânmiclăus). Kilencosztatú kialakítása a szabályos négyzet alaprajzú, tömbszerű, belső udvar nélküli sarokbástyás típusra emlékeztet, ám az egyik oldalra a bástyák helyett tömör falszakaszokkal szegélyezett, árkádos architektúra került.

Az épület védelmét inkább az öt ötszögű bástyával erősített külső védőöv biztosíthatta. Először a pince és a földszint készült el, amit a meredek timpanonnal (orommezejében a Bethlen-címerrel és az azt tartó oroszlánokkal díszített) lezárt, pilaszterekkel keretezett kapu 1673-as felirata datál. Bethlen pénzügyi helyzetének jobbra fordulásával az 1680-as évek elejétől 1683-ig építette fel az emeletet. B. Nagy Margit kutatta ki, hogy a kétszintes, festői loggia balusztrádos mellvédét, az öv- és főpárkányt Franz Schweininger 1765-ös barokk átalakításának számlájára kell írni, aki küzdött a helyi tanulatlan kivitelezés miatt kezdettől sok nehézséget okozó szerkezeti problémákkal.

Erdélyben tehát még a XVII. században is virágzott a késő reneszánsz művészet. A Dés melletti, szentbenedeki (Mănăstirea) Kornis-kastély első toronyszerű, emeletes formáját valószínűleg Keresztúri Kristóf Kolozs vármegyei főispán kezdte építeni 1573-tól. A XVII. században a Kornisok alakították tovább az épületet: Kornis Gáspár ún. ókastélya kétemeletes formájában 1673 körülre épült ki, az ezt körülvevő szabálytalan alaprajzú, sarkain nyolcszögű, illetve ötszögű bástyával erősített külső védőfallal együtt.

Ekkor készítette el Molnár Albert asztalos az ókastély lépcsőházának díszes „hímes" oszlopait és orsós lépcsőkorlátait.

A virágos ornamentikájú, kőből faragott ajtókeretek és a nagyterem famennyezete Kovács András szerint már fia, Kornis Zsigmond idejére datálhatók, az 1700 körüli évekre. A kastély belső, fából és kőből faragott részletei az erdélyi „virágos reneszánsz" legkvalitásosabb emlékei voltak, s mára az épülettel együtt teljesen elpusztultak. Az erdélyi és magyarországi templomok festett, faragott kazettás mennyezeteiben, berendezési tárgyaiban (szószék, karzat) azonban a reneszánsz motívumkincse tovább él még évszázadokon keresztül a provinciális, népművészethez közeli művészet rétegeiben.

Ajánlott irodalom Kora barokk, kb. 1630–1690

Kutatástörténet

Klaniczay Tibor: A barokk kutatása Magyarországon. In: uő: Pallas magyar ivadékai. Bp., 1985. 270-278.

Történelmi, művelődéstörténeti összefoglalások

Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról. Bp., 1986.

Bitskey István: Pázmány Péter. (Magyar História - Életrajzok sorozat) Bp., 1986.

R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország 1541-1686. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1999.

Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1997.

Általános művek

Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. I-III. köt. Bp., 1959.

DaCosta Kaufmann, Thomas: Court, Cloister & City. The Art and Culture of Central Europe 1450-1800. London, 1995. [német kiadás: Höfe, klöster und Städte. Kunst und Kultur in Mitteleuropa. Köln, 1998.]

Feuerné Tóth Rózsa: Későreneszánsz; Galavics Géza: Későreneszánsz. Festészet és szobrászat; Barokk. A barokk kezdetei. In: A művészet története Magyarországon. Szerk.: Aradi Nóra. Bp., 1983. 182-207, 215-240.

Galavics Géza kora barokk fejezete In: Galavics Géza - Marosi Ernő - Mikó Árpád - Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Bp., 2001. 317-348.

Galavics Géza: A magyar királyi udvar és a késő reneszánsz képzőművészet. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 228-248.

Galavics Géza: Későreneszánsz és korabarokk. In: Művészettörténet - tudománytörténet. Főszerk.: Tímár Árpád. Bp., 1973. 41-90.

Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Bp., 1986.

Garas Klára: A barokk kor művészete. X. A barokk művészet kialakulása. In: A magyarországi művészet története. Főszerk.: Fülep Lajos. 5. kiadás. Bp., 1970. 259-279.

Garas Klára: Az olasz mesterek és a magyarországi barokk térhódítása. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk.: Galavics Géza. Bp., 1975. 201-229.

Garas Klára: Magyarországi festészet a XVII. században. Bp., 1953.

Mariazell és Magyarország. Egy zarándokhely emlékezete. Kiállítási katalógus. Szerk.: Farbaky Péter - Serfőző Szabolcs. Munkatárs: Prékopa Ágnes. Bp., 2004.

Rózsa György: Magyar történetábrázolás a 17. században. Bp., 1973.

Rusina, Ivan a kolektív: Dejiny slovenského výtvarného umenia. Barok. kiáll. kat. Slovenská Národná Galéria, Bratislava, 1998.

Történelem - kép. Kiállítási katalógus. Szerk.: Mikó Árpád és Sinkó Katalin. Bp., 2000. vonatkozó részei.

Voit Pál: A barokk Magyarországon. Bp., 1970.

Építészet, kertművészet

Détshy Mihály: Joannes Landi fundator. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára - Tanulmányok. Szerk.: Bardoly István és László Csaba. Bp., 1998. 227-234.

Feld István: Magyar építészet. Késő reneszánsz és kora barokk. Bp., 2002.

Galavics Géza: A magyarországi kertek képzőművészeti ábrázolásai. I. rész. 17. század. In: Történeti kertek. Kertművészet és műemlékvédelem. Szerk.: Galavics Géza. Bp., 2000. 167-198.

Kelényi György: Kora barokk. In: Magyarország építészetének története. Szerk: Sisa József és Dora Wiebenson. Bp, 1998. 109-121.

Krähling János: Evangélikus templomok a mai Magyarországon. Bp., 2004.

Tóth Melinda: A sárvári vár építéstörténete. Savaria IV. (1966-1970). 193-280.

Régiók, egyes emlékek

Balogh Jolán: Velencei hatások Erdély művészetében. AH XIV. (1986). 81-96.

B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970.

Détshy Mihály: „Perényi-loggia" avagy „Lórántffy-loggia"? ÉÉT IV. (1972). 51-93.

Détshy Mihály: Sárospatak vára a Rákócziak alatt 1616-1710. Sárospatak, 1996.

Entz Géza - Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Bp.-Kolozsvár, 1995.

Galavics Géza: A barokk művészet kezdetei Győrben. AH I. (1973). 97-126.

Izsépy Edit: Székelyhíd építéstörténete a XVII. században. MÉ XXX. (1981). 266-270.

Kelényi György: Der Umbau des Schlosses von Preßburg im 17. Jahrhundert. In: Ex Fumo Lucem. Baroque Studies in Honour of Klára Garas. Ed. by Zsuzsanna Dobos. Bp., 1999. Vol. I. 353-362.

Koppány Tibor: A körmendi várkastély átépítése a 17. század közepén. AH X. (1982). 227-234.

Koppány Tibor: Adatok a magyarországi barokk kastélyépítés kezdeteihez: a köpcsényi kastély. ÉÉT XVII (1985) 137-147.

Koppány Tibor: Építési gyakorlat a 17. századi Magyarországon a tervezéstől a megvalósításig. ÉÉT XIX. (1987/88). 449-488.

Kovács András: Szabályos alaprajzú, olaszbástyás várkastélyok Erdélyben. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1980. 77-98, 277-280.

Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. Bp.-Kolozsvár, 2003.

Kovács András: Apafi György almakeréki sírkápolnájáról. Református Szemle 96. (2003). 625-633.

Lichner, Ján: Slowakei. Ein Bildhandbuch. Leipzig, 1979.

Schmeller-Kitt, Adelheid (Hrsg.): Die Kunstdenkmäler Österreichs. Burgenland. (Dehio-Handbuch). Wien, 1980.²

Zsámbéky Monika: A szombathelyi Szent Márton-templom 17. századi építéstörténete és berendezései. MÉ L. (2001). 221-268.

Mecénások

A Batthyányak évszázadai. Kiállítási katalógus. Szerk.: Zsámbéky Monika. Szombathely-Körmend, 2005.

Rózsa György: Nádasdy Ferenc és a művészet. MÉ XIX. (1970). 185-202.

Galavics Géza: A mecénás Esterházy Pál (Vázlat egy pályaképhez). MÉ XXXVII. (1988). 136-161.

Koppány Tibor: Batthyány I. Ádám építkezései. Történelmi Szemle XXVII. (1984). 539-555.

Koltai András: Batthyány Ádám és könyvtára. (A Kárpát-medence újkori könyvtárai). Bp.-Szeged, 2002.

Kovács József László: Esterházy Miklós udvara és a nyugat-magyarországi reneszánsz. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 176-189.

Építészek

Détshy Mihály: I. Rákóczi György fundálói. ÉÉT III. (1972). 348-378.

Détshy Mihály: Adalékok Filiberto Lucchese építész munkásságához. In: Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára. A Magyar Nemzeti Galéria évkönyve 1991. Szerk.: Takács Imre, Buzási Enikő, Jávor Anna és Mikó Árpád. Bp., 1991. 167-170.

Rövidítések

AHArs Hungarica FAFolia Archaeologica

AHA Acta Historiae ArtiumMÉMűvészettörténeti Értesítő

ÉÉTÉpítés-ÉpítészettudományMv Műemlékvédelem