II. Világi építészet

Városi paloták

A török kiűzése után városaink jó része romokban hevert. A következő évtizedekben, az újjáépítés során megsokasodtak a barokk lakóépületek; számos város utcaképe máig megőrizte a XVIII. században kialakult barokk jelleget.

A romos Pest-Budán a rohamos fejlődés nemcsak a betelepülés gyorsaságának és az erősödő polgárságnak volt köszönhető, hanem a város kitűnően megszervezett, rendkívül tevékeny és elismert kőműves céhének is. E céh, nemcsak létszáma, de mestereinek kiválósága révén is a legtekintélyesebbnek és -elismertebbnek számított szakterületén; a vidéki céhek, vitáik eldöntése érdekében a budai vagy pesti mesterekhez fordultak. A XVIII. század végére 9 mester és közel 300 legény tartozott a pesti kőműves céh tagjai közé. A pesti és budai mesterek kiváltságlevele olyan jogokat foglalt magában, amelyeket akkoriban az ország egyetlen más városa kőművesmesterének sem sikerült kivívnia: nemcsak a fővárosban, hanem bárhol másutt vállalhattak építőmunkát. Ezzel magyarázható, hogy a forrásanyag országszerte említ pesti vagy budai mesterek által végzett munkákat.

XVIII. századi városaink még a középkoriakra emlékeztettek: árok, kőfal vette körül a településeket s az utcahálózat is a középkori elrendezést követte. Pesten még 1772-ben is érintetlenek voltak a városfalak - igaz, a falon kívüli városrészekben ekkor olyan fejlődés indult meg, hogy a belváros körül már nyüzsgő élet alakult ki. A vidéki városok Pestnél is tovább őrizték meg városfalaikat; a zárt, fallal körülvett települések szerkezete nem sokat változott itt a középkor óta, s a korábbi telekviszonyok is nagyrészt érintetlenül maradtak. Ezek a városok - a korabeli metszetek szerint - külsejükben inkább falvakra emlékeztettek. A városok lélekszáma igen alacsony volt: a század végén mindössze 6 városé haladta meg a 20 ezret. 1793-ban egy Townson nevű angol utazó csodálkozva állapította meg a 30 ezer lakosú Debrecenről, hogy még soha sem látott ekkora falvat. A legtöbb városban a házak nagy része földszintes volt, az utcák kövezetlenül álltak, s nagy gerendákat helyeznek el a gyalogosok számára.

A Buda visszafoglalása utáni új telekkiosztás során (1696) az adminisztráció igyekezett a város elaprózottságát, zsúfoltságát megszüntetni: sok kisebb telket vontak össze, szűk zsákutcát kapcsoltak a szomszédos telekhez, a házhelyeket szélességi irányban összevonták és az udvari szárnyak lebontásával több udvart egyesítettek. Így az egész várnegyedben a korábbinál kisebb számú, ám nagyobb méretű telek alakult ki: 388 helyett 290 maradt, vagyis a telkek száma mintegy a 3/4-ére csökkent.

Pesten az 1696-os telekkönyvben szereplő 186 ház igen nyomorúságos, földszintes viskó volt; mindössze 4 nagyobb épület állt közöttük. Pest-Budán a lakóházak zárt sorban épültek, s általában kétmenetesek voltak az utcai oldalon. A kapuzat rendszerint az épület középtengelyében, olykor a homlokzat mellett állt. Utóbbi esetben a lakószárny átvezethet az udvarra nyíló kapu felett, de el is maradhat felette (ez például Sopronban gyakori). A kapualj jellemzően az egész szárnyat átszelte; egyik oldalából kétkarú lépcső indult az emeletre. A telken egy vagy két udvari szárnyat is építettek s így az alaprajz L vagy U alakú volt.

A városi paloták homlokzatait a szűk telkek, a keskeny utcák miatt nem lehetett szabadon, a tömegek erőteljes megmozgatásával formázni. Legfőbb díszítőelemként így aztán csak a kapuzatok, esetleg az erkélyek, valamint a tagolóelemek fejezetei jöhettek szóba. A polgárházak homlokzatai viszont sima felületűek, vagy a földszint felett lizénákkal tagoltak voltak. Rizalitokat nem alakítottak ki. Az ablaktengelyek száma 5, 7 vagy 9 között váltakozott. A földszint gyakran elkülönülő, az emelettől eltérően fugázott, talapzatszerű volt. Az ablakok szalagkeretesek voltak; lehetnek azonban füles, záróköves megoldásúak is.

Pesten a fejlődés lassabban indult meg, mint Budán, mert nem maradtak felhasználható falak a romok között, és a települést nem védte erős városfal. A gyorsütemű építőtevékenység akkor kezdődött, amikor idehelyezték a hétszemélyes táblát, az ország legfőbb bírói testületét, s a nemesség, különösen pedig a főurak egymás után építettek palotát a városban. Az első építkezők között volt Grassalkovich Antal, a tábla elnöke. 1730-1735 között épült városi palotája, a múlt század végén bekövetkező lebontásáig Pest legszebb palotájának számított. Minden leírás, minden beszámoló kiemeli szépségét.

Az egyemeletes épület középrészét egy öttengelyes rizalit alkotta, melynek fő dísze az összekapcsolt kapuzat és az erkély motívuma volt. A kaput kétoldalt oszlopokon álló atlaszok kísérték, s egyúttal tartották az előrehajló, törtvonalú erkélyt. Az emeleti pilaszterek az épület rangját jelzik, de lefelé keskenyedő törzsük, fejezeteik virágdísze, az ablakszemöldökök erőteljes maszk- és növényi motívuma komolyság helyett derűs összképet mutattak.

Gazdagabb alakítást látunk az egykori Péterffy-palotán (a Százéves vendéglő épülete), amely mára már egyedüli emléke Pest barokk kori lakóház-építészetének. 1756-ban építtette Péterffy János báró, Mayerhoffer András tervei szerint. A homlokzat - az adott telekhatár miatt - nem lehetett hosszú: a háromtengelyes középrész mellett csak két-két ablaknyi keskeny oldalszakasznak maradt hely. A középrizalit alig ugrik előre, de „hangszerelése", valamint építészeti motívumainak gazdagsága kiemeli környezetéből. A kapuzat két szélén hermák támasztják az előrehajló erkélyt. Ez már nem merev vonalú, kőbábos erkély: mellvédjét csiga alakú szalagfonatok alkotják.

Ez az a motívum, amely a gácsi kastély homlokzatán és a gödöllői kastély lépcsőházában is szerepelt, s amelynek alapján egyes kutatók e két kastélyt is Mayerhoffer András életművébe igyekeznek sorolni. A három emeleti ablak páros lizénák között, beszorítva tölti ki a rizalitot, mely felül oromzattal záródik. Az emeleten az ívelő szemöldökök, az ablakok váza és lecsüngő füzérdíszei kevés eszközzel teremtik meg a könnyed, játékos hatást, amely a palota legfőbb értéke.

Ekkoriban az országnak még nem volt modern értelemben vett fővárosa, igazgatási központja: Pozsonyt Bécshez való közelsége tette az ország központjává. A városi paloták építészetében kétségtelenül ez a város járt az élen, lévén, hogy a központi hivatalok székhelyeként és az országgyűlések színhelyeként vonzotta a főúri családokat. Egymás után épültek, vagy újultak meg az előkelők palotái: csak a belvárosban 43-ra rúgott a számuk (köztük például az Esterházy-, a Széchenyi-, a Csáky- és az Aspremont-palota). A prímási palota, valamint a belváros kapuin túl épített Grassalkovich-palota kiváltképp emelte a város művészi rangját.

Az épületek többsége kétemeletes, s nagyvárosiasabb, mint Buda korabeli építészete. A kapuzatok nagy hangsúlyt kapnak s az épületek legdíszesebben formált elemeivé válnak; atlaszok, vagy konzolokat tartó pillérek, s felettük erkély, esetleg felhajló párkány, gazdag szemöldökdísz hirdetik az építtető rangját. A kapuzat ilyen kiemelése a bécsi városi építészet hatását mutatja.

Rizalit hiányában a középtengelyt az elemek gazdagsága vagy megkettőzése emeli ki: az emeleten vagy a kapu párkányán allegorikus figurák, esetleg kettős ablakok, néhol pedig a főpárkány feletti attika segítségével. A városban jellegzetes kapuformát is megfigyelhetünk: a kosáríves nyílás felett a párkány nemcsak felhajlik, hanem megszakad, és két darabja csigába csavarodva találkozik. A felhajló rész alá gazdag reliefdísz kerül (a Wachtler-házon például hadijelvényeket és tropheákat látunk).

A lépcsőházak - a kis méretek ellenére is - többnyire gazdagok, elegánsak. A Grassalkovich-palota kétkarú, kétmenetes, az emeleti pihenőnél egyesülő lépcsőzete, a szobor- és a vázadísz nagyúri belső térhez illó megoldás. A Nyáry-palota lépcsőjét igen gazdag, áttört mellvéd díszíti. E formák is jelzik, hogy a reprezentációt, az épület hivatalos jellegét - amely az építtető magas hivatali tisztségével s az azzal járó társadalmi élettel függött össze - az építészeti motívumok is tükrözik.

A források szerint 1752-1762 között épült Balassa János háza. Az építész feltehetőleg F. A. Hillebrandt, a kamara főépítésze lehetett, aki Pozsonyban több előkelő megbízó számára is dolgozott. Az épület sávozott földszintje a felső két emelet talapzatául szolgál, és hangsúlyosan elkülönül azoktól. A sima falfelületet az emeleten falsávok fogják át, melyek álló konzolokkal csatlakoznak a főpárkányhoz. A középtengelyben a közös timpanonnal összevont páros ablakok a tervező bécsi művén, az Ulfeld-palotán is szerepelnek. A piano nobile felett a második szinten az ablakok kisebbek, egyszerűbbek; ez a homlokzatbeosztás Hillebrandt minden palotáját jellemzi. A díszes kapuzat, a szoboralakok, a nagy címer és az oromzat szintén a középtengely kiemelését, méltó hangsúlyozását biztosítja.

Győr városszerkezetét a XVI. század közepén emelt városfalak, a katonai szempontokat követő egyenes utcák és a tágas központi piactér alakította ki. Egyik központja a XVIII. században is a Széchenyi (egykori Piac) tér maradt, amelyet a jezsuiták temploma és rendháza, valamint polgárházak sora övez, máig meglepően egységes, harmonikus összképet alkotva. Az épületek közötti összefüggést a házak ereszeinek közel azonos magassága, a nyílások és a zártan maradó felületek hasonló aránya, a tagolás és a díszítés azonos jellege teremti meg. A tér hangulatát a zárt erkélyek mozgalmas, érdekes formái is emelik. E formák több dunántúli városban előfordulnak (pl. Sopron, Székesfehérvár, Veszprém), de Győrben különösen népszerűek voltak a XVIII. században: mintegy 50 belvárosi házat díszített ilyen erkély.

A tér kiemelkedő szépségű, de nem központi elhelyezésű épülete a múzeum, az egykori „apátúr-ház", a pannonhalmi apátok városi szállása és birtokigazgatási hivatala. 1741-1742 között épült, több kisebb, régebbi ház összevonásával és átalakításával. Az egyemeletes homlokzat középrészét a boltíves kapuzat foglalja el, pilaszteres, csavartvonalú konzolokban folytatódó kereteléssel. A konzolokra zárterkély támaszkodik, mellvédjén gazdag rokokó stukkódísszel. Az ablakok törtívű szemöldökei alatt virágdísz tölti ki a felületeket, s a címerrel, az erkély mellett álló két vázával, a szobordíszes fülkékkel, fent a háromszögű oromzattal együtt gazdag, de nem zsúfolt összképet alkot. Ugyanilyen könnyed az emeleti ablaksor feletti virágdíszes szemöldöksor. Az épület józan, nyugodt tömegalakítása, az erkély összefogott kompozíciója az igen változatos, könnyed díszítések ellenére is biztosítja az épület súlyát, komolyságát.

A Habsburgok a török kiűzése után nem csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz. Az erdélyi építészet részben ezért sok helyi vonást mutat, noha általában megállapítható a stílusrokonság a magyarországi emlékekkel.

Bánffy György, erdélyi gubernátor kolozsvári palotája (1773-1786), melyet a württenbergi Johann Eberhard Blauman építész tervezett, országos viszonylatban is a korszak egyik legjelentősebb épületének számít. Négyszögű, belső udvart körülfogó tömb, amelyet az udvar mentén a földszinten boltozott árkádsor, az emeleten jón oszlopokon álló, egyenes gerendával lezárt loggia vesz körül. A boltozott bejáratot két pillérsor három részre osztja; innen két lépcső vezet fel az emeletre. A homlokzat legjellegzetesebb része a négyaxisú rizalit s az enyhén íves vonalú loggia. A díszítmények az érett barokktól a rokokón át a klasszicizáló késő barokkig minden stílusfázist felölelnek.

Esztergom fejlődését hátrányosan érintette, hogy egyetlen országos súlyú politikai méltósága, a prímás, a török kiűzése után nem költözhetett vissza, hanem a XIX. század elejéig Nagyszombaton volt kénytelen székelni. Az építkezések így a polgárság és a helyi nemesség anyagi lehetőségeitől függtek; ez magyarázza, hogy a polgárváros szerényebb barokk építészete a provincializmus felé hajlik. A város számos épülete ennek ellenére legszebb barokk lakóházaink sorába tartozik. Ezek közül is kiemelkedik az egykori Török-ház (1747). Az épület kapuzata összekapcsolódik az előreívelő erkéllyel, s felette a homlokzat közepén nyíló ablakkal.

Az erkélyt tartó csigavonalú konzol és a kapuzat szélén álló, szintén csigavonalú konzolban végződő hermapilaszter a pesti pálos templom kapuzatára emlékeztet. Az egyemeletes esztergomi házak sajátossága, hogy a kapuzat az épület legdíszesebb eleme. A bencés rendház (1763) és az Obermayer-ház (1767) kosáríves kapuzata felett két csigavonalú párkány hajlik fel, közöttük címernek hagyva helyet. A kapu felett rendszerint két szorosan egymás mellé helyezett ablak fokozza a középtengely hangsúlyát. Itt gyakran ötletes formát látunk: a Meszéna-házon (1755 körül) például a két középső ablakot volutában végződő hermapilaszter szegélyezi, és az ablakok felett felhajlik a főpárkány. A városháza homlokzatán (1770-1773) konzolokon nyugvó, szalagfonatos-kőkorlátos, hullámosan meghajlított erkély alkotja a homlokzat legszebb, legdekoratívabb motívumát. Az erkély felett kiemelkedő rizalit felületén megtört vonalú szemöldökdísz látható.