A második csoportba a politikai és vallási  status quo-t, valamint az államhatalmat támadó esetek tartoztak:

• a monarchiát, a kormányt, az egyházat, a rendőrséget, a katonaságot és a jogrendet támadó vélemény, magatartás ábrázolása
• munka és tőke kapcsolatát feszegető kérdésfelvetések (sztrájkok bemutatása)
• baráti országokkal szemben megfogalmazott kritika
• a Brit Birodalom India-politikáját érintő kérdések filmes tárgyalása
• államtitoknak minősülő információk nyilvánossá tétele
• Krisztus alakjának méltatlan módon történő bemutatása

A tilalom alatt álló tételek második csoportja sokat elárul a Tanács függetlenségének, ideológiamentességének természetéről. Sok évtizedes gyakorlat volt például, hogy a hivatal elnöke csak a belügyminiszterrel való találkozás után vehette át megbízatását. Nem mintha sok esélyt adtak volna az „engedetlenségnek”, hiszen a negyvenes évek végéig párt- és kormánytagok, illetve parlamenti képviselők ültek az elnöki székben. A cenzúra és az államhatalom válságos időszakokban (világháborúk alatt) még szorosabb együttműködésre törekedett.

A tízes években lefektetett alapelveken egészen a kvótafilmek megjelenéséig és térnyeréséig nem kellett változtatni. 1933-ban, hogy az igen népszerű horrorfilmek műsoron maradhassanak bevezették a ’H’ kategóriát. A gyártók kérésére új hatékonyságnövelő intézkedéseket hoztak: bevezették a forgatókönyvek szűrésének gyakorlatát, így már forgatás előtt egyértelműsíthették a cenzorok, mely jelenetekeket kell a forgatáskor kihagyni. Bizonyos filmterveket teljességében elvetettek (például a D.H. Lawrence Lady Chatterley szeretője filmes adaptációját). A harmincas években a Tanács konzervatív-jobboldali beállítottságából adódóan minden a náci politikát kritikusan kezelő filmtervet elvetett, hozzájárul viszont a fiktív eseményeken alapuló, a ködös történelmi múltban játszódó, ám bizonyos élcel bíró filmek elkészítéséhez (Jew Süss – 1933, The Lady Vanishes – 1938). A Tanács baloldali ideológiáktól való rettegését jól bizonyítja, hogy a klasszikus szovjet mozi olyan műveit is betiltatta, mint a Patyomkin páncélos vagy az Anya. Persze nem mindig voltak ilyen szigorúak a cenzorok, az erőteljes érdekérvényesítő tevékenységet kifejtő amerikai gyártók és forgalmazók gyakran olyan jeleneteket is meg tudtak tartani a végső változatokban, amelyeket angol alkotások esetében rendre kivágattak. Mindezen gyakorlatok hatására felerősödtek a szervezet munkáját kritizáló, a nagyobb liberalizáció mellett érvelő, illetve a politikai cenzúra teljes eltörlését követelő hangok. Mindhiába, mivel a vallásos közösségek, a közerkölcs egyletek, vagy éppenséggel a tanárok szakszervezete és a középosztályt képviselő érdekcsoportok nagyobb befolyással bírtak és közelebb is álltak a kormány által képviselt kultúrpolitikához.

A háború során némiképp fellazult a cenzúra merev rendszere, a sikeres propagandához elengedhetetlen realista ábrázolásmód biztosítása végett számos korábbi tilalmi-tételt töröltek. Sokakat már az is megnyugtatott, hogy legalább Németországot és Japánt nyíltan lehetett kritizálni. A háború után komoly személyi változások zajlottak le a hivatalban, az új feladatok megoldására egy szemléletben is megújult tanács kapott megbízást. Egyszerre kellett helyreállítani a háború alatt fellazult morált, visszaszorítani a vetítővásznat ellepő erőszakot és érvényt szerezni a Gainsborogh melodrámák ellen a történelmi hiteltelenség, esztétikai színvonaltalanság vádját megfogalmazó kritikusi ítéleteknek. A helyzetet az tette igen kényessé, hogy ezen filmek igen népszerűek voltak és a Tanácsnak az erkölcsi-szellemi értékek mellett a gyártók, forgalmazók és mozik érdekeit is képviselnie kellett. A mindenkit megnyugtató megoldás helyett bevezették a kimondottan felnőtt közönségnek szánt filmek jelölésére szolgáló ’X’ kategóriát és keményen léptek fel a fiatalkorú bűnözést bemutató, elsősorban amerikai produkciókkal szemben. Változásokra és a cenzúra egész intézményének érdemi megreformálására a Tanács 1958-ban megválasztott elnöke John Trevalyan vállalkozott. A korábban tanárként és tanfelügyelőként dolgozó Trevalyan pontosan érzékelte a film társadalmi szerepének valamint a közgondolkozásnak a változásait és nem érezte a Tanács elsődleges feladatának a közerkölcs valamint az uralkodó osztályok maradéktalan védelmét: teret engedett a kisebbségi csoportok véleményformálásának, a megfelelő hangnemű kritikának, a felnőtt nézőket érdeklő témák érett, felelősségteljes stílusban történő kifejtésének. Ez a szemléletváltás tette lehetővé például a Hely a tetőn (1958) és a free cinema más tabutémákat  érintő filmjeinek az elkészültét. Az angol filmgyártás történetében először láthatott a közönség meztelen férfiakat (Szerelmes nők – 1969), homoszexuálisokat (Egy csepp méz –1963), abortuszt (Át a kereszteződésen – 1968) és kábítószer-élvező fiatalokat (Szelíd motorosok – 1969). A káromkodás is elfogadottá vált, ám ettől fontosabb, hogy megszűnni látszott a politikai cenzúra (A könnyűlovasság támadása – 1968; Ha…– 1968). A hatvanas évek végén külön engedéllyel rendelkező filmszínházakban lehetővé tették a pornográf alkotások cenzúrázatlan bemutatását. A filmipar és a közönség részéről érkező pozitív visszajelzések további enyhítésekhez vezettek és a hetvenes években olyan filmeket is bemutattak, amelyek egy évtizeddel korábban még nem kerülhettek volna műsorra (Ördögök – 1970; Mechanikus narancs – 1971; Utolsó tangó Párizsban – 1973). A BBFC-nek mindazonáltal komoly ellenállással kellett megküzdenie, bizonyos városok és kerületek ugyanis saját hatáskörben kezdték el gyakorolni a cenzúrajogot, így az elért sikerek ellenére Trevalyan 1971-ben, majd a hasonló szellemiséget képviselő utódja négy évvel később lemondott.

Az új tanács új célokat fogalmazott meg. A nyelvi, szexuális szabadosság helyett a filmek korrumpáló hatása került górcső alá. Minden olyan film betiltásra került, amellyel szemben az erőszak felmagasztalásának a vádja felmerült. A következő változtatások történtek a filmek besorolásnak terén:

• U: mindenki számára megtekinthető
• PG: szülői felügyelettel megtekinthető
• 12: 12 éves kor alatt csak szülői felügyelet mellett tekinthető meg
• 15: 15 éves kor felett tekinthető meg
• 18: 18 éves kor felett tekinthető meg
• 18R: kizárólag felnőttek által, speciális engedéllyel rendelkező mozikban vetíthető

A nyolcvanas években a videó, majd később a digitális képhordozók megjelenése újabb kihívások elé állította a Tanácsot. A videokazettákra egy ideig semmiféle korlátozás nem vonatkozott egészen addig, amíg az ügyészség a bulvársajtóval együttműködve napvilágra nem hozott egy 32 tételből álló filmlistát azokból az alkotásokból, amelyek az „obszcén kiadványok” jogi kategóriájába tartoztak. Ez vezetett a videofelvételekre vonatkozó törvény 1984-es elfogadásához, melynek értelmében bűncselekménynek minősült, ha valaki a cenzúrát megkerülve forgalmazott , vagy a besorolás alapján nem jogosult személynek adott el, kölcsönzött filmet. Az arányokat jól érzékelteti, hogy a BBFC 1985-ben tízszer több videokiadványt véleményezett, mint mozifilmet. A kilencvenes évek elején a Jamie Bulger-tragédia kapcsán újra a napisajtó címoldalára kerültek a mozi korrumpáló hatása mellett érvelő írások Újabb, kimondottan a videofilmeket érintő szigorítások következtek és a Tanács bekapcsolódott a televízióműsorok besorolásának munkájába is. A cenzúra mellett kiálló (morális és társadalmi megfontolásokra, valamint személyiségi és általános emberi jogok védelmére hivatkozó), illetve az ellene érvelő (művészi- és szólásszabadságot, valamint fogyasztóvédelmi jogokat hangsúlyozó) vélemények semmit sem közeledtek az elmúlt közel száz év során, miközben a közvélemény probléma iránti érdeklődése ugyancsak ingadozó volt. Egy biztos: az új technológiák elterjedését, az Internetes információ-áramlás növekedési ütemét alapul véve a cenzúra egyre kevésbé lesz képes feladatát ellátni.