Fogalomtár etika szakosoknak

Ízlés

Ízlés: eredetileg csak az érzékszervi érzékeléssel, az ízleléssel kapcsolatban – az édes, savanyú, sós stb. –használták a kifejezést. A 17. században jelenik meg a fogalom egy általános szellemi és erkölcsi ítélőképesség metaforikus jelentésében (B. Gracián: Handorakel, 1647). Az ízlés mint tapintat, mint a helyes mérték iránti érzék hozzátartozott az arisztokrácia eszményéhez. A 17-18. századi költészettanban és művészetkritikában a szép és a rút megkülönböztetésének és megítélésének képességét jelentette. Az empirista filozófiában (pl. Burke, Hume) az ízlés mint az értelemtől független érzetítélet jelenik meg. Shaftesbury a szép és jó megítélésében illetékes morális érzékre alapozza az ízlést. A racionalizmus hagyományában (pl. Gottsched) mint objektív szabályok által felülvizsgálható értelmi ítéletet jelentett. Az egymástól eltérő ízlésítéleteket részben az objektív körülmények – pl. nevelés, adottságok – hatásával magyarázták, részben szubjektív tévedésekre vagy előítéletekre vezették vissza. Az ízlés főként receptív adottságnak, az élvezetre vagy a megítélésre való képességnek tekintették. Az ízlés fogalma mellé gyakran állították a zseniét. Kantnál az ízlés és a zseni magába foglalja a megítélés és a létrehozás képességének egységét, Goethénél pedig az intenzív és extenzív lelkierőket egyesíti. A 18. századi angol felvilágosodásban (Hume, Smith) azt hangsúlyozzák, hogy mindenkinek joga van ízlésítéletet megfogalmazni, az ízlés megvitatható. Az ízlés kiművelhető, az ízlésítéletek gyakorlásával finomítható. A →sensus communis (’közös érzék’) befolyásolja az individuális ízlésítéleteket, de ez nem jelent valamiféle objektív, egyetemes mércét. Kantnál az ízlésítélet alapozza meg a →szép fogalmát. A tiszta ízlésítéletet nem határozhatja meg a kellemesség, az érdek vagy a felindultság, és alapvetően elválik a morális és a logikai ítélettől. Kant az ízlésítélet négy mozzanatát különbözteti meg. Az első a minőség szerinti, amely az ízlésítélet esztétikai jellegét, így szubjektív alapját jelenti. Az ízlés itt a minden érdektől mentes tetszés vagy nemtetszés általi megítélés képessége. A második mozzanat a mennyiség szerinti, amely az ízlésítéletben a tetszés, illetve örömérzés általánosságát és fogalom nélküliségét hangsúlyozza. A harmadik mozzanat az ízlésítéletben rejlő célszerűséggel kapcsolatos. Eszerint az ízlésítélet alapja az ábrázolt tárgy célszerűségének formája, és egyúttal független a tökéletesség fogalmától. A negyedik mozzanat a tetszés modalitását vizsgálja, s ennek szükségszerűségét emeli ki. (Az ítélőerő kritikája, 1-22.§) Kant egymással szoros összefüggésben értelmezi az ízlésítéletet és a →sensus communist, s bizonyos értelemben morális jellegükre is utal. (40.§) Schellingnél és Hegelnél a művészet már nem a tetszés tárgya, hanem az érzékelhetőség által közvetített tudás. Ez az ízlés fogalmának leértékelődéséhez vezetett. Napjainkban az ízlés kifejezést nem annyira a művészi alkotásokkal, mint inkább a mindennapi használati tárgyakkal, pl. az öltözködéssel, lakberendezéssel kapcsolatban használják. Ezért az ízléssel foglalkozó újabb kutatások inkább szociológiai és reklámpszichológiai jellegűek.

Irodalom: Kant: Az ítélőerő kritikája, első rész: az esztétikai ítélőerő kritikája.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.

L. J.