A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

A török veszély a század elején még nem múlt el, ezért az uralkodó hosszú ideig csak katonai céloknak megfelelő építkezéseket indított. Mindenhol erősítette a várfalakat, és lőportornyokat, fegyver-, valamint gabonaraktárakat épített. A katonai igazgatás alatt lévő Budán fegyvertárat és más, katonai jellegű épületeket, Pesten pedig az invalidusok számára kórházat/kaszárnyát emelt.

A XVIII. század első felében Pesten a legnagyobb léptékű építkezés a VI. (magyar királyként III.) Károly megbízásából meginduló invalidus palota építése volt: 1726-ban Anton Erhard Martinellinek (1684-1747), a bécsi Udvari Építészeti Hivatal építészének a vezetésével indultak meg a munkálatok. A török elleni hosszú felszabadító harcokban megrokkant, harcképtelenné vált katonák javára először Széchényi György esztergomi érsek tett alapítványt (1692), de az uralkodó - a feladat fontosságára való tekintettel - átvette az építkezést, és az egész birodalomból érkező invalidusok számára kórháznak és kaszárnyának jelölte ki. Mivel az egész Habsburg Birodalom központi intézményének szánták (4000 fő befogadására!), az építkezés a Haditanács felügyelete alá került, s az Udvari Építési Hivatal mérnökével terveztették.

Martinelli tervei nem kerültek elő, de ismerjük Salomon Kleiner nyolc rézmetszetét, amelyek kétségtelenül az eredeti rajzokról készültek, ugyanis a művet befejezett formában, a meg nem épült szárnyakkal együtt ábrázolta.

A látkép, a homlokzatok, az alaprajzok és keresztmetszetek alapján az eredeti elképzelést - amely csak részben valósult meg - meglehetősen pontosan felidézhetjük. A metszetek alatt Martinelli neve szerepel építészként megjelölve, mégis felmerült, hogy csak hivatali előjárójának, Joseph Emmanuel Fischer von Erlach császári főépítésznek a terveit valósította meg. Lehet, hogy a főépítész hivatalból ellenőrizte a tervrajzokat, de azokat - éppen a metszetaláírás alapján - Martinelli műveinek tekintjük. Ha ugyanis Fischer von Erlach lett volna a tervező, a Haditanács által kiadott metszetsorozatra bizonyára az ő nevét írták volna.

Kleiner metszetén az épület egy hatalmas, négyszögletes udvart körülvevő négy szárnyból áll, másik két, egymást keresztező szárnya pedig összesen négy belső udvart alakít ki. A középrész mögötti, a főhomlokzatra merőlegesen induló traktus foglalja magába a palota házi kápolnáját.

A nagyszabású épületkomplexumból csak a város felé forduló főhomlokzat, a kereszt- és az egyik oldalsó szárny valósult meg. 1742-ben, a hátsó traktus építése közben, váratlanul megszakadt az építkezés, mert a befejezéshez le kellett volna bontani a városfalat, s arra nem adtak engedélyt a hatóságok.

Az épület építészetileg jelentős kiképzést csak a főhomlokzaton kapott. A közel 200 méter hosszú, 47 tengelyes falszakaszt öt, kis kiülésű rizalit tagolja. A tömegek mozgatása helyett a tervező inkább a felületek differenciálásával, a részletek, a díszítmények, az egyes szakaszok váltogatásával kerüli el a hosszú épület monotóniáját. A változatosság ellenére kicsit hideg, áttekinthetetlenül hosszú az épület, és pusztán monumentális méreteivel hat. Bár magassága tekintélyes, homlokzatán a horizontális kiterjedés dominál. Egykori hatásának lenyűgöző voltát úgy tudjuk felidézni, ha a XVIII. század elejének pesti látképeire tekintünk, amelyeken többségében földszintes, apró házak vannak a környéken. A kis házak közül emelkedett ki az Invalidus kaszárnya háromemeletes, hosszan elnyúló, hatalmas tömbje.

A kapuzatok, az oromzatok szobordíszének programjából megállapíthatjuk, hogy az épület a művészi propaganda szolgálatában állt, a császári műpártolás és a Habsburg-ház dicsőségét hirdette.

A belső tér egykori elrendezése az alaprajzokból derül ki. Az udvari oldalon futó folyosó előtt elsőszobás, konyhás, kétszobás tiszti lakhelyek nyíltak. Az oldalszárnyakban négy ablaktengelynyi széles, négyzetes tereket alakítottak ki. Ezekben középen egy nagyméretű közös helyiség volt, kétoldalt szobával, amelyben négy-négy rokkant kapott elhelyezést. E helyiségek félemeletnyi teret foglaltak el, s így a háromemeletes homlokzat mögött négy szintet foglaltak el. A felső részekre a folyosóról kis csigalépcső vezetett. Egy-egy négyszögletes lakosztályegységben tehát 32 rokkant lakhatott.

A század elején a bécsi udvar sajátos „birodalmi" stílust fejlesztett ki, hogy a művészeteket annak a politikai propagandának a szolgálatába állítsa, amely - a művészet eszközeivel - a francia kihívás ellen irányult. Ez a stílus és a propagandisztikus mondanivaló nemcsak a Bécsben emelt monumentális alkotásokat jellemezte, hanem szinte minden hivatalos építkezést, így a pesti Invalidus-palotát is.

Az Invalidus-palota minden művészi értéke ellenére társtalan mű maradt a pesti építészetben; semmilyen hatást nem gyakorolt kora művészetére.

A budavári Fegyvertár - bár katonai szertárként elsősorban gyakorlati célokat szolgált - kapuzatának és oromzatának szobordíszével komoly, jelképes mondanivalót hirdetett. Első formájában még közvetlenül a visszafoglalás után épült, majd az 1723-as tűzvészt követően teljesen megújult (1725-1730). Négyszögű tömbjének architektúráját a tervező (Johann Matthey hadmérnök) nagyon egyszerűen alakította ki. Csupán a főhomlokzat - amelynek tervét Bécsben készítették - mutatott igényesebb megoldást. Ma már azt is csak fényképekről, leírásokból ismerjük, mert az épület azon a területen állt, amelyre a múlt század végén, a királyi palota bővítésekor építkeztek. Az igényesebb faragványokat, a kapuzat oszlopait, szemöldökpárkányát és az oromzaton álló Heraklész-szobrot azonban a bontáskor megkímélték, és új összeállításban a budai vár déli falánál helyezték el.

A Fegyvertár kétrizalitos homlokzatát egyszerű ablakok sora nyitotta meg. Kosáríves kapuzatát két toszkán oszlop szegélyezte, melyek gerendával illeszkedtek a falhoz. A gerendázaton Állhatatosság (Constantia) és Bátorság (Fortitudo) allegorikus figurája áll, idézve a császárnak e két fogalmat tartalmazó jelmondatát. A kaput egy szemöldökív alatt kartus egészítette ki. Az emeleti ablakok középső három tengelyét háromszögű oromzat zárja le, felületén a császári címerrel és a győzelmeit jelképező hadijelvényekkel. Az oromzat csúcsán Heraklész szobra állt, amint legyőzte a lernai hydrát. Alakja - a mítosz alapján, s a kor szimbolikus motívumhasználatának megfelelően - a belső viszályok és a külső ellenség felett diadalmaskodó uralkodót jelképezi.

A visszafoglalás utáni évtizedekben gyorsan kialakult a hivatalos („állami") építési gyakorlat. A kincstár érdekeit a birodalom legfontosabb pénzügyi hatósága, az udvari kamara képviselte, mely Budán is kialakította helyi Igazgatóságát. Ez a kamarai szerv az építési ügyekkel is kapcsolatba került, mert a katonai mérnökök munkájának gazdasági oldalát intézte (pl. anyagbeszerzés, pénzkiutalás) - a pénzügyi kérdések felől tehát beleszólási joga volt az építkezésekbe.

Az első építőmester, aki Budán a kamara keretében hivatalos építészeti feladatot látott el, az Alsó-Ausztriából érkezett olasz Venerio Ceresola volt. 1686-ban hívták Budára, de már korábban is dolgozott az országban, Érsekújvár és Esztergom erődítésein. Állandóan ellenőriznie kellett egy sor várat, hogy szükség esetén javítási munkákat végezhessen. Budán raktárak, katonai szertár, kamarai hivatali épület emelése jutott feladatául. Ő alapította meg 1691-ben a budai építőcéhet. Legjelentősebb művét, a budai városháza épületét 1702-ben tervezte, jellegzetesen olaszos formákkal, olaszos ablakkeretekkel.

A század közepétől a kincstári birtokokon - a korszerűsítési munkák következtében - jelentősen megnövekedtek az építési feladatok. Ezért szervezték meg a kamara műszaki apparátusát. 1741-ben Johann Baptist Martinelli (1701-1757), a pesti Invalidus-palota építészének öccse lett a kamara építésze, halála után pedig Franz Anton Hillebrandtot (1719-1797) nevezték ki a helyére. Mellette már hat mérnök dolgozik, építési rajzolókkal és gyakornokokkal együtt. A távolabbi kamarai birtokokon külön kiküldött kamarai építészek irányították az építkezéseket, építőmesterek munkájára támaszkodva. Földmérők, mérnökök és építőmesterek végzik a birtokrendezés, birtokfelmérés, telepítés, mocsárlecsapolás, vízszabályozás feladatait a kamarai uradalmakban.

Nagyszámú, de többnyire gazdasági jellegű építési feladat adódott a helytartótanács irányítása alatt álló birtokokon is. Szinte állandóan kellett gazdasági épületeket (magtárakat, sóraktárakat vagy kisebb manufaktúrákat) és lakóházakat (hivatali alkalmazottak - számvevők, kulcsárok, erdőtisztek - lakásait) építeni. A királyi kegyúri jog alapján templomokat, s a hozzájuk tartozó paplakokat, iskolákat javítottak vagy építettek újjá. A feladatok nem igényeltek gazdag alakítást, így az építmények inkább célszerűséget, egyszerű külsőt, igénytelen belsőt nyertek.

A nagyszámú, azonos jellegű építési feladatra a kamara típusterveket is kidolgoztatott, s a királynő 1771-ben elrendelte, hogy a három változat közül kell a kamarai birtokokon épülő templomok számára valamelyiket kiválasztani. A három, egyenként három lapból álló tervsorozat a hívek számának és anyagi erejének megfelelő, célszerű, művészileg jó színvonalú megoldást kínál.

Az első terv centrális, görög kereszt alakú alaprajzot mutat, a másik kettő hosszhajósat. Kereszthajó nélküli, egyetlen térből áll a hajó. A homlokzatok középtornyosak, s felületüket lizénák, mélyített mezők és táblamotívumok díszítik.

A tervekről készített számos másolat jelzi, hogy esetleg kisebb változtatásokkal felhasználták őket az építkezésekhez. Az új telepítéseken, ahol nagyarányú lakóház- és templomépítés folyt, a típustervek használata kényelmes volt az építtetők és a mesteremberek számára. Ezek a tervrajzok nemcsak a kamarai birtokokon, hanem a földesúri uradalmakban - ahol szintén nagyszámú, azonos jellegű építési feladat adódott - is széles körben elterjedtek, és a középtornyos, egyetlen terű falusi templomok kiindulásává váltak.

A hivatalos építészet egyik új, nagy területe a fejlődő manufakturális termelés szükségleteivel kapcsolatos. A bécsi udvar támogatta a magyarországi selyemipar fejlesztését, és Bécsből selyemmanufaktúrát telepített Óbudára, majd a nyersanyag biztosítása érdekében két állami üzemet létesített: a selyem szövéséhez szükséges fonal készítésére a filatoriumot (tervezte Fachini Pál és Lorenz Lander 1781-1782-ben, megnyílt 1785-ben) és a gombolyítót (III. Harrer Pál utca 44-46. szám). Az egyemeletes, ovális épületet Apotino Mazzocato trevisói szakember elképzelései, papírra vetett vázlata alapján Joseph Tallherr kamarai építész tervezte (1785). Rajzán az egyes munkaállásokat jelentő pillérpárok nem egy vonalban helyezkednek el, hanem egymáshoz képest eltolódva, s így nem takarják egymást. Az udvar közepén sétáló munkafelügyelő tehát a teret akadály nélkül átláthatta. Az egységes tér a munka korszerű szervezését és jó ellenőrzését biztosította. Elsősorban ez a szervezési elv határozta meg az épület ovális formáját, de közrejátszottak a XVIII. század végének felvilágosult, „forradalmi" építészeti elvei is, amelyek a funkciót (tehát a gombolyítást) felidéző formát és a tiszta, geometrikus alaprajzot kívánták meg.

Barokk kastélyainkról

A XVII. századtól a XX. század elejéig a kastélyépítészet a templomépítés mellett a magyar művészet legjelentősebb ágának számított. A főpapságon kívül ugyanis a fő- és a köznemesség - a kastélyok megrendelője - volt a leggazdagabb, legműveltebb építtető réteg az országban. Rangjának megfelelő reprezentációs igényeit kellő anyagi eszközei és komoly építészeti ismeretei révén magas fokon tudta kielégíteni. A kastély azonban összetett funkcióval rendelkezett: nemcsak társadalmi, hanem gazdasági szerepet is betöltött a birtokközpontokban, s így a magyar művészet egyik jelentős korszakának anyagi és szellemi kultúrájáról tanúskodik, tükrözi az építtetők életmódját, műveltségi viszonyait. Mint épülettípus a feudális kor művészeti alkotása. Jellegzetességei, létrejöttének körülményei az építtetők eszméinek, céljainak, tagozódásának, az ország életében betöltött szerepének a függvényei.

A barokk kor kastélyai a XVIII. században már nem töltenek be védelmi szerepet - tornyaik csak jelképek, a hatalom szimbólumai. Ezért nem a megközelíthetetlen helyeken épült sziklavárakat utánozzák, hanem békés viszonyokra számítva sík területen, kiterjedt kertekkel övezve épülnek fel. A kastélyok a főurak lakhelyeiként épültek az uradalmak központjában. Később, amikor szokássá vált a hosszabb bécsi vagy pozsonyi tartózkodás, s a főurak hozzászoktak az udvari élethez, kastélyaikban csak nyaranta laktak. Sok főúrnak több berendezett kastélya is állt hatalmas uradalmaiban; az egyes épületek csak alkalmi tartózkodásra és reprezentációra szolgáltak.

A gazdasági, szervezési nehézségek miatt nagy feladatot vállalt magára, aki kastély építésébe fogott. Egyes területeken nehezen találtak szakképzett mestereket, tervezőt vagy kivitelező építőmestert, kőfaragót. Sok építkezés megakadt, vagy csak lassan haladhatott a kivitelező szakszerűtlen, felelőtlen munkája miatt - néha perrel kellett igazságot tenni, az építészt munkájának folytatására bírni. Az építőanyagárak, a szállítás, az építkezés költségei próbára tették az építtető anyagi erejét, és gyakran anyagi okokból állt le vagy maradt félbe az építkezés. A noszvaji kastély építtetője minden vagyonát az építkezésre költötte, s végül teljesen eladósodva kénytelen volt megválni az épülettől.

A XVIII. században a leggyakoribb alaprajzi forma az U alakú, amelyen a főépülethez kétoldalt, arra merőlegesen szárnyak kapcsolódnak, díszudvart (cour d'honneur) fogva közre. A kisebb épületek viszont egyetlen, téglány alakú tömböt alkotnak, oldalszárnyak és díszudvar nélkül.

A homlokzatokat rendszerint három rizalit tagolja. Közülük a középső a leghangsúlyosabb: tömege, magassága, nyílásformái, önálló tetőzete kiemeli környezetéből, megkülönbözteti az oldalszakaszoktól. Az az elv ugyanis, hogy a homlokzat fejezze ki a belső hangsúlyait: jelezze, hogy ott helyezkedik el a díszterem, a fogadások, ünnepségek, családi lakomák színtere.

A homlokzat függőleges tagolása is a belső terek eltérő jelentőségét tükrözi: a földszint alárendelt, kevésbé tagozott, dísztelen, mert ott alakítják ki az alárendelt, a napi munkával, a személyzettel kapcsolatos helyiségeket, például a konyhát, kamrát. Az emelet a fő színt, mert a dísztermen kívül ott helyezkednek el az építtetőnek és családjának lakosztályai, és más fontos helyiségek. A kastélyok egy részében az emelet felett még egy alacsonyabb, félemelet (mezzanin) is következik: szintén alárendeltebb, gazdasági vagy személyzeti szobákkal, s ezt a funkciót az alacsonyabb ablakok kívülről is elárulják. Amennyiben nincs mezzanin, csak a középrizalit emelkedik az első szint fölé. Belső tere nem osztott, ezért kívül, az ablaksor felett egy második nyílássor is megjelenik - ablakok, esetleg ovális nyílások formájában -, hogy a kétszintnyi belmagasságú dísztermet kellőképpen megvilágítsa.

A legáltalánosabb elrendezés szerint a belső térben a szobák egyetlen teremsort alkotnak, s előttük folyosó fut végig, hogy minden helyiséget kívülről is meg lehessen közelíteni.

Az egyes termek közül a díszterem a leghangsúlyosabb; nem csupán kétszintnyi belső magassága miatt. E teremre koncentrálja az építtető a leggazdagabb díszítést: a mennyezetet, az oldalfalakat freskó borítja, a fülkékben szobrok állnak. Többnyire lekerekített sarkú téglalap formát mutat, amely a rizalit egész területét elfoglalja. A sarkokban fülkék nyílnak, s ott állnak a kívülről (a szomszéd szobából) fűthető kályhák.

Az emeleten lakó-, hálószobákat, gardróbokat, dolgozószobákat, könyvtárt, házi kápolnát és a gyűjtemények elhelyezésére szolgáló termeket alakítottak ki.

A főúri rezidenciák elengedhetetlen részei - különösen, ha a tulajdonos kastélyában, a birtokán lakik - a könyvtárak. A felvilágosodás korában sokan gyűjtenek könyveket, néhányan valóságos gyűjtőszenvedéllyel. A kastélykönyvtár szépsége, gazdagsága a nagyúri életformához tartozott, s a gazdagság, a műveltség jelének számított. Grassalkovich Antal például, ismereteink szerint, nem volt különleges könyvbarát, mégis mindegyik kastélyában berendeztetett könyvtártermet.

A főúri műgyűjtés másik jelentős területe a festészet volt. Egyes kastélyegyüttesekben (pl. Pécel, Fertőd) külön épületet emeltek a képek elhelyezésére.

Cseklészen és Héderváron híres fegyvergyűjteményt tartottak az egyik teremben. Szinte mindenütt porcelánkabinetben őrizték a drága kínai és japán porcelánt, melyet ebben a korban a fényűzés, a gazdagság jelének tekintettek. A cseklészi porcelánszobában például 1783-ban 433 kínai és japán tálat és csészét, 4 kávés és 4 csokoládés szervizt soroltak fel egy leírásban.

A barokk kastélyokhoz gyakran tartozott színház, melyet az egyik teremben vagy önálló épületben rendeztek be. A nagycenki Széchenyi-kastély egyik szárnyának a végén alakították ki a színházat - szimmetrikusan a másik oldalon lévő házi kápolnával. A fertődi operaházról nemcsak írott források számolnak be, hanem tervanyaga is megmaradt (1783). Emeletes, manzárdtetős épület volt, földszintje előtt páros oszlopokon nyugvó erkéllyel. Egy korabeli látogató így emlékezett vissza belső terére: „Belépvén az ember ezen épületbe, egy igen díszes fő lépcsőzet, két feljárással, két bejáráson át a herczegi páholyba vezet, és a karzatra egyszersmind. A fő páholyt vörösmárvány oszlopok támogatják... A mennyezet nagyon csinosan van festve, a karzat pedig koczkatáblákkal. E karzat a földszintről félkörben emelkedő szép gyámköveken nyugszik... Elöl, a színpad mellett, mindkét felől még több páholy van."

A kastélyépületet gazdasági építmények sora egészíti ki. A főépülettől kerítéssel elzárva, külön udvar körül állnak. Elsősorban istállókat, kocsiszíneket, magtárakat építenek a gazdasági udvar mentén.

A legelőkelőbb kastélyokhoz lovaglóiskola is tartozott, ahol a spanyol iskolalovaglás elemeit gyakorolhatták.

A műhelyek, szertárak, kamrák, sütőházak, kertészházak, üvegház, narancsosház (orangerie) és sok más hasonló jellegű épület is jelezte, hogy a kastélyok többnyire egy uradalom, egy jól működő gazdaság központjai is voltak.

A kastélyokat mindig kert egészítette ki. Elrendezésükben a divatot, egy uralkodó „stílust" követtek - vagyis a kialakítás, a növényfajták kiválogatása, elrendezése, az utak rendszere, a melléképületek fajtái irányzatonként eltérőek voltak.

A XVIII. században Európa-szerte az ún. francia, majd az angol vagy tájkertstílus terjedt el, és a magyar fűurak is ezt a két stílust vették át. A francia kert elveit XIV. Lajos versailles-i kastélyparkjában fogalmazta meg André Le Nôtre. Szorosan igazodik az épülethez; tengelyei, a hosszú, egyenes, fasoros utak (allée-k) az épület előtt futottak össze, illetve onnan sugároztak szét. Az utakra merőlegesen vagy átlósan újabb egyenes utakat vezettek, metszéspontjaikban kis terekkel, tisztásokkal és kis építményekkel vagy szoborcsoporttal koronázott szökőkutakkal. A tisztásokon a Nap-, Diána-, Vénusz-templomocskák játékos-komoly építményei nem kultikus célra szolgáltak, hanem a szórakozás, a visszavonulás színhelyei voltak, ahol kis társaságok pihentek, szórakoztak. Az utak rendszere között alakították ki geometriai formákban, világosan körülhatárolva a virágágyas mezőket (parterre). Az utak, a parterre-ek mentén a bokrokat és a fákat formára nyírták, hogy egységes, szabályos, plasztikus, rendezett külsőt mutassanak. A kertben a teraszok, a lépcsők és a rézsűs feljárók is a rendezett, szabályozott, minden részletében megépített összképet biztosították. Az emberkéz munkája minden részletben, még a növényzet elhelyezésében és megjelenésében is megmutatkozott.

A francia kertstílus elveivel szemben Angliában erősödött meg először az ellenállás, s ebből egy új kertstílus született meg. A természetességet hirdették, és elutasították a geometrikus, merev kompozíciókat, a fák nyesését, lombkoronájuk erőszakos átformálását. A természet elemeit, a növényzetet nem tekintették építőköveknek, hanem egy kis darab valódi természetet kívántak létrehozni. Lebontották a kerítést, megszüntették a kőből emelt - s emberi munkára, külső beavatkozásra utaló - elemeket. A tájkert, noha határozott terv szerint, nagy munkával készült, azt a látszatot kívánja kelteni, hogy nem alapul szabályon, rendszeren, hangsúlyozva az esetlegességet: kanyargós utak között az egész felületet beborító füves mezőnek látszik. A rétet kis patak szeli át, s a fák sem allée-k mentén sorakoznak, hanem kis csoportokban állnak, mint a szabad természetben. A tájkert a „vissza a természetbe" elv megtestesítője a francia kert épített, alakított, megrendszabályozott formájával szemben. A kor érzelmes-irodalmi irányultságának megfelelően a kertben kis építmények álltak, amelyek romantikus érzelmeket, szentimentális hangulatot árasztottak.

A két kertstílus a magyar kastélyok építtetői számára is ismert és kedvelt volt. A század hetvenes éveiig a francia kerttípus szinte egyeduralmat élvezett, majd az angol kezdett meghonosodni. Hamarosan egy kortárs ezt jegyezte fel: „Nehezen látni már nevezetesebb úri lakást, mellyet vagy régebbi, vagy legalább készülőben levő Angoly kert nem ékítene."

Savoyai Jenő ráckevei kastélya

A török kiűzése után a barokk építészet jellegzetes formáit külföldi mesterek honosították meg az országban - vagyis barokk építészetünk kezdetei nem a hazai hagyományokhoz kapcsolódtak. Ez összefüggött azzal az építőtevékenységgel, amely a század elején indult meg az elpusztított uradalmakban. Gyakran idegen főnemesek építkeztek frissen megszerzett birtokaikon. Nem alakult ki tehát egységes művészi kép: a művek az építtetők egyéni ízlését követő egyedi alkotások.

E korai építmények közül művészi színvonala alapján kiemelkedik a ráckevei, egyrészt mert kiváló építész, Johann Lucas von Hildebrandt építette, másrészt, mert az építtető az a Savoyai Jenő herceg volt, aki nemcsak a korszak egyik legjelentősebb hadvezérének, hanem művelt, művészetszerető, jó ízléssel rendelkező főúrnak is számított.

1717-ben, amikor Lady Mary Worthley, a konstantinápolyi angol követ felesége Bécsből a szultán fővárosába készült utazni, Savoyai Jenő figyelmeztette, hogy Magyarországon átutazva Buda és Eszék között nem talál majd ép tetejű házat.

A török pusztítás, a felszabadító harcok, a járványok hatására megyényi összefüggő térségek váltak néptelenné, hatalmas földterületek változtak megműveletlen, elvadult térséggé. Ezen a tájon meglepetésként fogadhatta az utazót a ráckevei Savoyai-kastély, amely a bécsi elővárosok „nyaralókastélyainak" stílusában, azok lakóigényének megfelelően épült, egy meglehetősen elvadult vidéken, a herceg Csepel-szigeti uradalmának központjában. A herceg nyílt, erődítés nélküli kastélyt építtetett, méghozzá nem is az ország biztonságosabb nyugati felében vagy a Felvidéken, hanem a nem sokkal korábban felszabadult, elpusztított középső részén. Elképzelhető, hogy valamilyen építmény már állt azelőtt is ezen a helyen, mert Savoyai Jenő 1698-ban kétszerannyi vételárat fizetett az uradalomért, mint három évvel korábban az előző tulajdonos. Ha volt is azelőtt épület, nem maradt nyoma, mert a kastély egységes alkotásnak, egyetlen építési periódus szülöttének látszik. Központi magja azonban plasztikusabb, dinamikusabb alakítású, mint a két oldalszárny; talán ez a rész rejti magában az épület előzményét.

Nehéz választ adnunk arra, hogy miért épített kastélyt a herceg Ráckevén, hiszen hadvezéri tevékenysége, magas udvari tisztségei, életvitele, kapcsolatai a császárvároshoz fűzték. Bizonyára a műalkotások létrehozásának öröme, az építkezés nagyúri szenvedélye magyarázza, hogy távoli birtokán is pompás kastélyt kívánt emelni.

A ráckevei kastély építéstörténetéről csak néhány adat maradt fenn, mert az építtető családi levéltára szétszóródott, levelezése, tervgyűjteménye elkallódott. A tervező személyét hét, véletlenül előkerült levél bizonyítja. A leveleket Johann Lucas von Hildebrandt bécsi építész írta 1702 elején az észak-itáliai hadjáratban részt vevő építtetőnek. Ezekben beszámolt ráckevei utazásairól, és kérte a herceget, hogy válasszon a nagyterem alternatív megoldásai közül. Az építkezés további menetéről semmit sem tudunk. Az építész még az 1702. esztendőben tető alá kívánta hozni művét, de nem tudjuk, sikerült-e. Nagyon valószínű, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején megállt az építkezés, a kastély talán károsodott is. A befejező munkálatok bizonyára a tízes években folytak; 1728-ban egy ábrázolás szerint az épület már készen állt.

Hildebrandt leveleiből nemcsak az építkezés menetének néhány mozzanatát ismerjük meg, hanem a korabeli építési-tervezési gyakorlat sajátosságait is. A munkálatok irányítása az uradalmi intéző kezében volt: ő szervezte meg a munkát, szerződtette a kőfaragót és a pallért, figyelemmel kísérte az építőanyagok beszerzését, közölte az építésszel a megrendelő kívánságait - vagyis a helyszínen urának, a hercegnek érdekeit képviselte. Alapvető döntéseket azonban csak Savoyai Jenő hozhatott, Hildebrandt ezért alternatív megoldásait döntésre elé terjesztette. A tervező Bécsben, az építkezéstől távol élt, csak alkalmanként, helyszíni szemlékre ment le Ráckevére, hogy terveit az adottságokhoz igazítsa, illetve hogy a munkák haladását tanácsaival is elősegítse.

A kastély szárnyai egy fekvő téglány alakú udvar mentén húzódnak. Az épület U alakot ír le; a negyedik oldalon egykor rácsos kerítés zárta. Központi része egy 8 teremből álló épületmag, önálló elem az alaprajzon belül. A kupolával fedett, nyolcszögű díszterem két oldalán szimmetrikusan három-három terem helyezkedik el, előtte pedig szabálytalan formájú kocsifelhajtó áll. Hildebrandt kastélyterveihez, megvalósult épületeihez később is gyakran választott nyolcszögű centrumot, például a bécsi Starhemberg-Schönborn-palotában. A kiemelkedő kupolával fedett középrész és a változatosan alakított mellékterek összefűzése a francia téralakítás legfontosabb problémái közé tartozott. A kényelmet, a rendelkezésre álló tér jó kihasználását szem előtt tartó diszpozíció első nagy példája Louis Levau vaux-le-vicomte-i kastélya (1657-1660). A ráckevei kastély középrésze emlékeztet erre a műre. Hildebrandt valószínűleg metszeten látta, s onnan vette át elrendezését. A francia barokk téralakítás fontos eszköze volt az enfilade is: a termek közös tengelyre fűzése az ajtónyílások által. Az ajtókat kinyitva így végig lehetett tekinteni az egész, összekapcsolódó térsoron. Hildebrandt a főhomlokzat mögötti részen kialakított enfilade kedvéért azt is vállalta, hogy a díszterem - amely a szomszédos termekhez igazodott - nem középen nyílik meg, hanem az egyik oldal szélére helyezett ajtó révén.

A nyolc teremből álló középrész és a csatlakozó szárnyak különbözőségét az is mutatja, hogy alaprajzi rendszerük eltérő; míg középen a francia appartement double (= kettős teremsor) valósul meg, az oldalszárnyakat csak egysornyi traktus foglalja el, előtte végigfutó folyosóval. A középrészt belül, kétoldalt fal zárta le, elhatárolta az oldalszárnyaktól. A két téregység között nem volt átjárás, s ez tovább hangsúlyozta a centrum elkülönülését. Az oldalszárnyban lévő kápolnát sem lehetett a díszterem felől megközelíteni, csak kívülről.

A kastély belső elrendezését az határozta meg, hogy nem városi rezidencia, hanem vidéki tartózkodásra szánt kastély (Lustschloss, maison de plaisance), s így semmilyen reprezentatív vagy hivatalos funkcióval nem rendelkezett. A hercegnek Bécsben palotája, a város szélén nyaralókastélya állt, s a távoli Ráckevén nem kívánt huzamosabb ideig tartózkodni, nem számított társasági életre. Ezért lett földszintes, szélesen elnyúló a kastély, díszlépcsőház, audienciaterem és egyéb hivatalos helyiségek nélkül.

A belső kiképzéséről, a termek rendeltetéséről nem maradt adat. A díszterem hatalmas, kupolával záródó tere is csak fő formáival emlékeztet eredeti megjelenésére. Tudjuk azonban, hogy Savoyai Jenő kastélyainak belső dísze ugyanolyan gazdag és igényes volt, mint a külső - így a termek belsejét, ha azok eljutottak a befejezésig, gazdag freskó- és stukkódísszel kell elképzelnünk.

A külső leggazdagabb eleme a középrész homlokzata. Földszintes tömege előtt diadalívre emlékeztető, háromnyílású struktúra áll. A diadalív - mint a homlokzat fő eleme - az itáliai reneszánszban jelent meg először - Hildebrandt bizonyára itáliai példák nyomán alkalmazta. Szintén olasz mintákra emlékeztet a két, kör alakú nyílás, amelyet mellszobor tölt ki. A hármas bejáratot kétoldalt egy-egy magas, a talajig lenyúló ablak keretezi; az elmélet szerint ilyen nyílások illenek a vidéki kastélyokhoz, villákhoz, amelyek a természettel szoros kapcsolatban állnak. A diadalív-motívum és a két ablak dekoratív, nem hagyományosan alakított külsőt jelez. A homlokzat különböző méretű ablakai, a pilaszterek és a párkány finoman hullámzó mozgást teremtenek. Ez a mozgalmas homlokzatforma Itálián kívül még alig ismert, és csak Hildebrandt itáliai iskolázottságával magyarázható. A középrészt lezáró konzolsoros párkány felett mellvéd húzódik, tetején szoborsorral. A szobrok az ókori mitológia alakjai: Flora, Mercurius, Hercules és Antaeus, Jupiter, Minerva és mások. A mitológiai figurák a korszak szobrászatának állandó szereplői; nem pusztán dekoratív elemek, hanem rendszerint egy átgondolt művészi program részei, amelyben a mitológiai alakok az építtető egy-egy tulajdonságát szimbolizálják. A Hercules- és Antaeus-csoport például az építtető hősiességét, az Aeneas- és Anchises-csoport pedig jámborságát, lelki nagyságát hirdeti. Ráckevén nyilván ugyanolyan jelképes tartalom fűződik a szobrokhoz, mint Savoyai Jenő bécsi palotáin.

A homlokzati mellvéd mögött terasz húzódik, felette pedig feltűnik a díszteremnek az épület fölé felmagasodó tömege. Kupola zárja le, amely előtt az épület középtengelyében kis, háromszögű oromzat áll, hogy takarja a tetőzet ívelő vonalát, s helyette a síkot sejtesse. A kupola alatt a falazatot a kastély legdekoratívabb motívumai díszítik: a lant alakú ablaknyílások. A díszudvari homlokzathoz képest a kert felé leegyszerűsödik, síkszerűvé válik a külső. Elsősorban nyitottsága és mozgalmassága csökken: egyetlen ajtaja mellett vaknyílások, kartusok látszanak. A diadalív-motívum, a balusztrád és a gazdag szobordísz is elmarad - csak a kupola magasba törő tömege és a lant alakú nyílások gazdag formái maradnak.

A ráckevei kastély nem az első alkotás ugyan Hildebrandt életművében, de a legkorábbiak közül való. Itt alakult ki - itáliai és osztrák építészeti hatások ötvözetéből - a művész egyéni stílusa. Itáliai neveltetése a kastély számos elemének eredetére ad magyarázatot: a homlokzaton ugyanis a római és a genovai építészetből kölcsönzött megoldásokat látunk. A finoman hullámzó főhomlokzat római templomokkal és genovai palotákkal tart rokonságot, de tervezésekor Guarini torinói Palazzo Carignanója sem lehetett ismeretlen a fiatal építész előtt. Az ablakok, a szemöldökpárkányok, a talapzatig lenyúló ablakkonzolok a római építészet kedvelt részletei. A párkány alatti konzolsor szintén olaszos jelleget kölcsönöz az épületnek. A homlokzatot tagoló pilaszterek finom, dekoratív elemek, plaszticitás, mozgalmasság nélkül; inkább sávjukkal, vonalas rajzukkal, mint hangsúlyos formáikkal szervezik a falfelületet. A részletek puhasága, rajzossága felületi díszekké alakítja a struktív elemeket. A ráckevei kastélyon először jelenik meg Hildebrandt stílusának több jellegzetessége: a felület igen finom alakítása, az apró részletekkel való differenciálás, a falazatnak a látványt lezáró, dekoratív felületté változtatása. Ráckevén is ezt figyelhetjük meg: nem tömegekkel, hanem díszes, kulisszaszerű falfelületével éri el a mű utánozhatatlan hatását.

A ráckevei kastély egykori megjelenéséhez hozzátartozott a kert is, de az az évszázadok során nyom nélkül eltűnt.

Korai kastélyok

Savoyai Jenő a ráckevei kastély felépítése után közeli birtokán, Budafokon (Promontor) egy másik kastély építésébe fogott. Levéltárának szétszóródása miatt a tervezés és a kivitelezés történetét nem ismerjük, így csak feltételezzük, hogy ezúttal is Hildebrandt lehetett a terv szerzője. Az 1717 körül elkészült mű 1725-ben leégett, s így egykori megjelenését ma már csak Bél Mátyás leírásából ismerjük. Eszerint négyszögű udvar körül húzódott a négy traktus, az udvari oldalon oszlopos árkádsorral. Talán a korábbi háborús viszonyok miatt döntött az építtető a zártabb, jobban védhető forma mellett, vagy az épület feladata (gazdasági központ) ezt az elrendezést kívánta meg.

Az épület emeletes volt. Külsejének rekonstruálásához esetleg a herceg schlosshofi kastélya (szintén Hildebrandt alkotása) nyújthat segítséget, ez ugyanis Promontor pusztulása után készült. Savoyai Jenő valószínűleg kárpótlásként építtette magának frissen vásárolt Bécs környéki birtokán.

A hercegnek hatalmas birtokai voltak a Duna és a Dráva közötti térségben. Ottani uradalmának központjában, Béllyén 1708 körül kastélyt építtetett. A határ közelsége, a török veszély miatt erődítéssel, olaszbástyákkal vette körül az épületet, s a lakószárny, noha a vidéki kastély típusába tartozik, csak a gyakorlati céloknak megfelelő, egyszerű, négyszögletes formát mutat.

XVIII. századi kastélyépítészetünk sokszínűségét, változatosságát jól példázza, hogy a ráckevei kastély építésével szinte párhuzamosan olyan alkotások épültek, mint a féltoronyi (Halbthurn, Ausztria) Harrach- (1701-1711) és a magyarbéli (Velky Biel, Szlovákia) Csáky-kastély (1719-1725), amelyek egymástól is eltérő felépítési, és elrendezési elvekre vallanak.

A féltoronyi kastély építése - J. L. von Hildebrandt, a tervező egyik levele szerint - 1711-ben már befejeződött. Az építtető, Alois Harrach gróf kisebb vidéki kastélyának, uradalmi központnak szánta, ugyanis Bruck an der Leithában állt egy reprezentatív családi kastélya. Azért fordult Hildebrandthoz a tervekért, mert a Harrach család korábban többször is foglalkoztatta az építészt. Az épület eredeti, az 1765 körüli átalakításokat megelőző formájáról egy egykorú olajfestmény tanúskodik. Ezen egy háromrizalitos, téglány alakú főépületet látunk, amely - a legkorszerűbb francia építészeti elveknek megfelelően - nem épült egybe a melléképületekkel. A szárnyak nélküli kastélyépület gondolata Hildebrandt főművén, a mintegy egy évtizeddel későbbi bécsi Felső-Belvedere kastélyon is megjelenik. A szárnyaktól függetlenedve a főépület minden oldalról szabadon mutatkozik. Ezzel a lakó- és a gazdasági rendeltetésű épületrészek nemcsak funkciójukban, hanem ténylegesen is elkülönülnek egymástól. A cour d'honneurnek így csak egyik oldalát foglalja el a lakótraktus. Előtte négyszögletes előudvar terül el, amelyet fal választ el a gazdasági udvartól.

A kastélyhomlokzat már azt a formát mutatja, amely később állandósul a világi építészetben: a közép- és két sarokrizalitos kialakítást - vagyis az oldalszakaszokkal és rizalitokkal öt részre tagolódó épületkülsőt. A rizalitok hangsúlyos, önálló manzárdtetőzettel záródnak, és elkülönülnek az egyszerűbb homlokzatszakaszoktól. Az épület talapzati rész nélkül, alacsonyan, szélesen húzódik el, és finoman alakított sík felületével fordul a néző felé. Egyértelmű, hogy nem a társasági élet, hanem a visszavonulás, a vidéki tartózkodás céljaira épült. Erre vall a rizalitok és az összekötő falszakaszok közel azonos alakítása, az udvari és a kerti homlokzatok egyforma súlya, és az egyforma nyíláskeretek sora - vagyis a komolyabb reprezentáció hiánya.

A manzárdtetős sarok- és a megtört ívű oromzattal díszített középrizalit nem ugrik ki messze előre a faltömegből. Középen a falat tagoló pilaszterek finom sávjai között keskeny tengelyek nyílnak: ezekben, kissé a beszorítottság érzetét keltve, helyezkednek el Hildebrandt jellegzetes formájú ablakai. A vidéki nyaralókastély-szerepnek megfelelően a földszínt a fő-, a lakószínt. Itt nyílnak a nagyobb ablakok, felettük csak kis mezzaninnyílások láthatók, a fenti terek alárendeltebb funkcióját kifejezve. A homlokzat egészén és a részleteken egyaránt síkszerűség érződik: a fal csak a látványt lezáró dekoratív felület.

A magyarbéli kastély - A. E. Martinelli műve - U alakú tömbjével, középen kiemelkedő és manzárddal, valamint oromzattal hangsúlyozott rizalitjával előrevetíti a század legelterjedtebb kastélytípusának sajátosságait. A sarkokhoz diagonálisan csatolt, a falból erősen kiugró tornyok azonban később nem honosodnak meg. Talán a korábbi évszázadokban általános, négy sarokbástyás vártípus emlékét őrzik. Az udvari oldalon a rövid összekötőszárnyak is a négy oldalról traktusokkal körülzárt vártípusra utalhatnak. A saroktornyoknak bizonyára volt védelmi szerepük is, de építésüket elsősorban az indokolta, hogy hozzátartoztak a „kastély", az „erősség" fogalmához - messziről jelezték tulajdonosuk rangját, hatalmát.

A homlokzat kiemelkedő középrésze, az egyes szintek eltérő funkciójának jelzése a bécsi városi paloták építészetében már a XVII-XVIII. század fordulóján megjelent. Eredetileg a római Palazzo Chigin valósult meg, majd a bécsi Palais Lobkowitz tervezője is átvette. Lényege, hogy a külső nem független a belsőtől, elárulja annak hangsúlyait. A földszint alárendelt, egyszerű kialakítású (mert a kevésbé előkelő termek, kiszolgálóhelyiségek vannak ott), az emelet viszont - ahol a reprezentatív terek és az építtető lakosztályai találhatók - a külsőn is hangsúlyosabb, díszesebb kiképzést mutat. A középrizalit külső alakítása is jelzi például, hogy a belsőben két színt belmagasságú dísztermet alakítottak ki. A magyarbéli kastély középrizalitja is „minőségileg" más, mint az oldalszakaszok.

Ausztriai építész - feltehetőleg a Hildebrandt- vagy a Fischer von Erlach-kör egyik tagja - építhette a zsirai Rimanóczy-kastélyt is. Építéstörténetéről alig tudunk valamit, pedig művészi színvonala alapján megérdemelné a nagyobb figyelmet. A család 1730 körül szerezte meg az uradalmat, és 1739-re, a párkányon olvasható évszám idejére, befejezte az építkezést. A tömegalakítás jellemző a korszakra: egyemeletes oldalszárnyak között kiemelkedő középrizalit áll, manzárdtetővel lefedve. A talapzatszerű, fugázott földszint felett a középrészt pilaszterek fogják át, fejezeteiket szabadon, a klasszikus formától függetlenül alakították ki, csigából és akanthuszlevelekből. Ez a homlokzat legdíszesebb része, mert az oldalszakaszokat az ablakok között csak mélyített mezők tagolják. Önálló manzárdtetője elé tört vonalú oromzatot emeltek, kosáríves bejáratát pedig pilléreken álló erkéllyel hangsúlyozták. Az erkély mellvédje és a középső három ablak köténymotívuma egymásba fonódó, fonatos kőráccsal díszített. Az emeleti ablakokat kísérő, a pilasztereknél kisebb pillérek a homlokzatnak a magyar emlékanyagban szokatlan megoldásai közé tartoznak.

A köpcsényi kastély 1730 és 1740 közötti átalakítását szintén A. E. Martinelli tervezhette, aki ekkor számos megbízást végzett az Esterházy család számára. Az 1668-ban már felépült kastélyt a Bécs felé vonuló törökök felégették, s évtizedekig romosan állt. Egy szignálatlan alaprajzon a XVII. századi előzményekhez képest új elemek jelennek meg. Szerepel a cour d'honneur belső, oldala mentén az árkádos folyosó. Megváltozott a lépcső is: szabad, külső lépcsőből körülfalazott, az épületbe bevont feljáró lett. Az U alakú elrendezés nyilván a korábbi részek felhasználásával alakult ki (pl. a törzsépület a régi maradt, szárnyait viszont meghosszabbították), de a belső folyosós elrendezés, a falak, a homlokzatok külső alakítása és a középrizalit kiemelése az új, barokk építészeti elvek követése Martinelli közreműködésének köszönhető.

A XVIII. század első harmadában a magyar kastélyépítészet sokszínűségét nemcsak az egyes megbízók eltérő ízlése befolyásolta, hanem az is, hogy az ország nyugati vagy keleti felén emelték-e az épületet. Az osztrák hatás ekkor a Bécshez közeli területen erősebb volt, mint a keleti térségben. A legjelentősebb bécsi, udvari építészek tevékenysége bizonyára a magyar főúri, főpapi építtetők körében is ismertté vált, de a nagy mesterek elfoglaltságuk miatt alig dolgoztak az udvari körökön kívül másoknak is. Hildebrandt például Magyarországon csak a legelőkelőbb bécsi megbízók itteni birtokain tevékenykedett.

Nem véletlen tehát, hogy az edelényi L'Huillier-kastély (1720-1730-as évek) - a keleti országrész egyik legjelentősebb alkotása - nem kapcsolódott a bécsi művészkörhöz. Az U alakú alaprajzra épült kastély építésekor korábbi falakat is felhasználtak. Erre a két, kör alakú saroktoronyból és a funkcionálisan nem indokolható belső pillérsorból következtetünk. Az épület centruma nyolcszögletes; ez a forma határozza meg az előcsarnok és az emeleti díszterem alakját. Az alaprajzot teremsor és végigfutó folyosó alkotja - a magyar kastélyépítészetben szokásos módon. A külső viszont egyáltalában nem hagyományos: négyszintes, héttengelyes középrizalittal, emeletenként eltérő ablakformákkal. A rizalit csak enyhén ugrik a falsík elé, de másfél szinttel környezete fölé emelkedve dominál a látványban. Uralmát a homlokzaton töretlenül végigfutó párkány és az oldalszakaszok nehéz manzárd tetőzete csak korlátozni tudja, de nem töri meg. A falat tagoló lizénák és a szűk tengelyben álló ablakok egyszerűsége, a szemöldökpárkányok kötetlen, szabad formálása helyi kivitelező mester működésére utal. Míg az egész, a felépítés és az alaprajz a tervező biztos építészeti ismereteire vall, a részletképzés provinciális, néhol népművészeti elemeket is tartalmaz. Felvetődött, hogy az Egerben és környékén dolgozó, az országban megtelepedett Giovanni Battista Carlone építőmester készítette a terveket. Carlone vándorló olasz mester volt, aki főleg itáliai mesterekből álló csapatával a környéken több megbízást is elvállalt. A kastély középrésze az általa épített miskolci minorita templom tagolóelemeit, szemöldökdíszei pedig egri művét, a Foglár-féle jogi iskolát idézik. A nagyobb művészeti központoktól való tartós távolléte azonban a kiérlelt formák helyett sajátos, egyedi megoldásokat eredményezett. Síkszerűség, a vonalak játékossága, a keretezések könnyedsége jellemzi a kastélyt; részletei nem „elrontott" formák, hanem a barokk építészet helyi változatai.

A cseklészi kastélyt talán A. E. Martinelli építette Esterházy József számára (1714-1722), hiszen egész pályája során kapcsolatban állt az Esterházy családdal. A húszas években szinte udvari építészükként dolgozott Bécsben, Süttörben (a későbbi Eszterházán) és Köpcsényben. Itteni szereplésének lehetőségét erősíti az a régebbi hagyomány, hogy a terveket Joseph Emmanuel Fischer von Erlach, Martinelli hivatali főnöke készítette. Lehetséges, hogy a családi építész terveit - a kor szokásának megfelelően - egy másik építésszel nézették át; ez esetben főnökével, a Hofbauamt vezetőjével. A két építész „munkamegosztása" hasonló lehetett, mint a pesti Invalidus-palota tervezésében: Martinelli készítette a terveket és irányította a kivitelezést, míg a munkák legfelsőbb felügyelete, a tervek jóváhagyása Fischer von Erlach feladata volt.

Az U alakú, cour d'honneurös, emeletes kastély előreugró szárnyait elöl alacsony (talán későbbi) épületszárny köti össze. A főkapun belépve bontakozik ki az épület teljes szépségében: feltűnik kétoldalt az alárendelt helyiségeket rejtő oldalszárnyak homlokzata, hátul pedig a főépület kiemelkedő középrizalitja és tornya.

A korai kastélyok - akár újonnan épültek, akár csak átépültek - elsősorban cour d'honneurös alakításukkal jelezték, hogy a korszerű kastélyépítészet elveit képviselik. A kisebb méretű épületek azonban nem díszudvarosak, hanem - miként az előző évszázadban is szokás volt - egyetlen, belső udvar nélküli tömbből állnak. Sarkaikhoz, az erősség látszatát keltve, tornyok járulnak. Acsán például négy szögletes formájú, Kisterenyén két kerek torony csatlakozik az épülettömbhöz.

Királyi építkezések: Pozsony és Buda

Az udvar igazán reprezentatív műveket, a királyság eszméjét és tekintélyét megtestesítő műalkotásokat alig építtetett az országban, műpártolása alig terjedt ki nagyszabású feladatokra. Mindössze a két királyi rezidencia, a pozsonyi és a budai jelentett kivételt -kiépítése, belső tereik gazdagítása nagy költségekkel folyt a XVIII. század egyes időszakaiban.

A pozsonyi vár szerepe a XVI. században, Buda török kézre kerülése után vált fontossá, mert a város az ország tényleges fővárosának számított. Bécshez való közelsége és az itt tartott országgyűlések miatt jelentősége a XVIII. században sem csökkent: mindössze néhány alkalommal szorult háttérbe Buda, a főváros mögött (pl. az 1790-ben és az 1792-ben ott tartott országgyűlés, illetve 1792-ben I. Ferenc koronázása idején).

A kora középkorban épült pozsonyi vár az ország határához közel, a Duna átkelőhelyének és a határvidéknek látta el a védelmét. Zsigmond király, a növekvő huszita veszély miatt, az 1430-as években megerősítette falait. A várhegyen álló, négyszögletes, saroktornyos gótikus vár átalakítása, további erősítése és díszítése 1552-1563, majd 1635-1646 között történt. Ezalatt kiépült mind a négy saroktornya és az addig csak fallal körülvett udvar körül mind a négy oldalon a lakótraktus. Az udvar két oldalát a földszinten árkád szegélyezte. A XVII. századi helyreállítás után Mária Terézia koráig nem épült tovább a vár. Ekkorra azonban a megnövekedett reprezentációs igényeket csak átalakításokkal, jelentős átépítésekkel lehetett biztosítani. A tervek elkészítésével 1751 körül Jean Nicolas Jadot udvari főépítészt bízták meg. Jadot azonban nem jutott túl a tervezés stádiumán: egyrészt, mert a háborús viszonyok miatt az építkezésnek nem volt anyagi fedezete, másrészt, mert már 1753-ban megvált hivatalától. Jegyzékében az utódjának átadott tervek között azonban szerepelnek a palota tervrajzai is - így megállapíthatjuk, hogy belekezdett a tervezésbe, és elgondolásai hatottak a végleges, kivitelezett műre.

Jadot célja egy rendezett, világos alaprajzú kastély kialakítása volt, hogy a korábbi erősséget az új lakóigényeket kielégítő várkastéllyá változtassa. Földszinti alaprajzán megfigyelhetjük, hogy a reprezentációs célokat három új, nagyvonalúan megformált tér elégítette ki: az új bejárat mögötti nagy előcsarnok, a nyugati szárnyon a dekoratív lépcsőház, kétkarú lépcsővel, és ugyanezen az oldalon egy ovális kápolna.

Az adatok szerint Jadot munkáját a hatvanas években Nicolaus Paccassi udvari első építész folytatta. Igyekezett elődje nagyszabású, költséges terveit leegyszerűsíteni. Megtartotta azonban a dekoratív déli portált, a főlépcsőházat, de elvetette a különálló centrális kápolna ötletét. Ehelyett a kápolnát az egyik szárnyban helyezte el. Ő tervezte az erkélyes, pilaszterekkel tagolt, ablakok sorával áttört főhomlokzatot is, amely az épületnek városi palotaszerű külsőt biztosított.

A palota az 1766-ban Magyarország helytartójává kinevezett Albert hercegnek lett a székhelye. Ünnepélyes bevonulása idejére az átalakítások már befejeződtek, mert a Pressburger Zeitung dicsérően írt az új lépcsőházról.

Egy 1781-es leírás beszámol arról, hogy a belsőben az egyes helyiségeknek mi volt a rendeltetésük, és hogyan rendezték be őket. Először a „nagy előszobát" (anticamera) írja le, majd a „nagytermet", azután pedig a „fogadótermet" említi. Utóbbi és a szomszédos „tükörterem" „fehér és aranyozott", vagyis nyilván a rokokó enteriőrök szokásos faburkolatával készült el. E terekben fehér fából készített táblákkal burkolták a falfelületet, s aranyozott inda-, rozetta- és kagylómotívumokkal díszítették. A leírás ezután részletesen bemutatja a porcelánszobát, a japán porcelánszobát, a firenzei selyemtapétás szobát, majd rátér a díszterem leírására. Ezt márvánnyal burkolták, s a falakra aranyozott keretű tükröket helyeztek. Szóba kerül még az antik szoba, a császár, illetve Mária Terézia emlékszobája is. A várkápolna, majd a kert bemutatása zárja a várnak és környékének bemutatását. Az igényes enteriőrök és a sok drága bútor, műalkotás jelzi, hogy a várpalota az uralkodó városi rezidenciái közé számított, amelyeket - az etikett szerint - pompás berendezés és a reprezentációs helyiségek meghatározott sora illetett meg.

A budai királyi palotából a töröktől való visszafoglaláskor csak kiégett, összedőlt romok maradtak. Teljes helyreállítására, eredeti formáinak visszaállítására a nagyfokú pusztulás miatt gondolni sem lehetett. A romokon a várat megszálló katonaság parancsnoka kezdett szerény építkezésbe: egy kisméretű, négyszögletes, belső udvaros, sivár külsejű építményt emelt (1715-1727). Ehhez azonban az épületmaradványokat el kellett takarítani, és a szintkülönbségeket megszüntetni. Helyenként kétemeletnyi, 7-8 méteres feltöltés után sikerült a talajt kiegyenlíteni - a középkori palota falmaradványai így annyira mélyre kerültek, hogy az új, barokk épület alapozásához nem használtak korábbi falakat, s a palota szinte sehol sem követte a gótikus falvezetést.

1748-ban Grassalkovich Antal kamaraelnök kezdeményezésére a királynő engedélyezte, hogy a várban a királyságot reprezentáló, a főváros régi fényét idéző új királyi palota épüljön. Mindössze azt a feltételt szabta, hogy a költségek ne terheljék az udvari kamara költségvetését. Pálffy nádor és Grassalkovich kamaraelnök adakozásra szólította fel a városokat és a vármegyéket, hogy „édes Hazánk és Nemzetünk dicsőségére és boldogságára Budán építendő Királyi Residentiát" minél hamarabb felépítsék, s így az uralkodót hosszabb magyarországi tartózkodásra nyerjék meg. A palota alapkövét 1749-ben tették le, s a munkák eleinte olyan gyorsan haladtak, hogy Grassalkovich már a következő évben úgy vélte, tetőt húzhatnak a falakra. Az építkezéshez ugyanis felhasználták a század elején emelt szerényebb épületet is. Az újjáépítés terveit Jadot császári főépítész készítette. Ezt egy fennmaradt alaprajz is tanúsítja, amelyre a „kivitelezve" megjegyzést írta. A tervrajzon valóban azt a formát látjuk, amely később nagyrészt megvalósult. Kiindulása a század elején emelt négyszögletes, belső udvaros déli tömb volt, amelyet úgy egészített ki, hogy középre egy kiugró, téglány alakú főépület került, kétoldalt egy-egy négyszögletes, belső udvaros tömbbel kísérve. Az alaprajz tehát U alakú volt, csak oldalszárnyai nem egyenes traktusok, hanem maguk is négyszögletes, belső udvaros épülettömbök lettek.

Paccassi Budán is elvetette Jadot ötletét, hogy a palotakápolna bent, az udvarban álljon, s úgy kapcsolódjék az épülethez. Helyette az északi szárnyépület végén, tehát a traktuson belül alakított ki házi kápolnát. A homlokzaton csak a nyíláskereteket és a faltagoló elemeket változtatta meg - a tömegalakítás, sőt a homlokzat tengelyeinek száma Jadot eredeti elképzeléseihez igazodott.

A királyi palota építésének üteme 1756-tól egyre lassúbbá vált, mert az előirányzott összegeket teljesen felhasználták, és a hétéves háború miatt a kamara az újabb költségek fedezésére nem vállalkozhatott. Néhány évi szünet után csak 1764-ben sikerült Grassalkovichnak a Budára látogató királynőt rávennie, hogy támogassa a munkálatok folytatását. Az építkezés így már a következő évben újra megindulhatott. Ekkor az elszámolásokban már F. A. Hillebrandt neve szerepelt a kivitelezést irányító építészként, sőt egyes részek tervezőjeként. Első ténykedése egy új homlokzatarchitektúra megtervezése lehetett, ugyanis azt látjuk, hogy az 1758-as tervhez képest megváltozott a kivitelezett mű külseje. Az addig egyformán kialakított ablaksor helyett a nagyudvari homlokzat hét középső tengelyében a többinél magasabb nyílásokat helyezett el, felettük ovális ablakokkal, hogy a trónterem jelentőségét a külsőn is kifejezze. Ezek a nyílások - az ovális ablakokkal együtt - nagyon hasonlóak az építész egyik főművének, a nagyváradi püspöki palotának az ablakaihoz.

Bár az épület 1769-ben már elkészült, a munkák nem szakadtak meg. Az északi traktus belső udvarában, 1778-ban felépült a Szt. Jobb-kápolna, az ereklye őrzésére. Ovális tömegét önálló kupola fedte le. Külsejét pilaszterek és táblamotívumok díszítették.

A palota belső beosztását tervezetekből és leírásokból ismerjük. A bejárat a bal oldali szárnyban nyílt. Ezen az oldalon nagy területet foglalt el a palotakápolna, amelynek karzata az emeletről, a királyi lakosztályok felől is megközelíthető volt. A középső épületben alakították ki a királyi lakosztályt, kihallgatási termekkel és centrumában a trónteremmel.

Ahogy az építkezés befejezése közeledett, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy újra dönteni kell, mire használják. Királyi rezidenciaként nem kívánták fenntartani, hiszen az udvart nem szándékozták Bécsből ide áthelyezni. 1770-ben a királynő a palota egy részét az angolkisasszonyok rendjének engedte át. Nemsokára azonban újabb döntés született. 1777-ben a Ratio Educationis, a nevelésüggyel foglalkozó királyi rendelet leszögezte, hogy az országban csak egy egyetem lehet, mégpedig Budán és nem addigi helyén, Nagyszombatban. A királynő elrendelte tehát, hogy a nagyszombati egyetemet helyezzék át a királyi palota épületébe. A Ratio Educationis nemcsak új társadalomtudományi stúdiumokat kívánt meg a felsőoktatásban, hanem a természettudományi oktatás fejlesztését is előírta. Természettudományi rajzgyűjtemény, fizikai és mechanikai szertár, éremgyűjtemény, régiségtár, könyvtár kialakítása és elhelyezése mellett csillagvizsgáló létesítését is megkívánta. A következő években az egyetem átépítésének egyik fontos feladata a csillagvizsgáló torony építése lett. A csillagászat mint tudomány ugyanis a század közepe óta hatalmas fejlődésnek indult az országban, és a korszerű természettudományos ismeretek elengedhetetlen eleme lett. Csillagvizsgálót létesítettek a nagyszombati egyetem részeként 1753-ban, majd azt követte a kolozsvári és az egri, s így az Budán sem maradhatott el. Az áthelyezés kisebb mértékű belső átalakítással, valamint a csillagvizsgáló-torony felépítésével járt. Az épület összképét jelentősen módosító csillagvizsgáló a dunai oldalon lévő kupola helyére került. Egy forrás szerint ezt az új tornyot is Hillebrandt építette (1779-ben már állt). Az egyetem megnyitása, az épület átadása 1780-ban történt. Ekkor a királyi adománylevél szerint a palota kikerült az uralkodó tulajdonából: „Átadjuk minden tartozékával együtt; magunknak és utódainknak semmi jogot nem tartva fenn."

A budai királyi palota fonák helyzete tehát abból adódott, hogy a rendek a magyar államiság, a királyság intézményének jelképeként mindenáron királyi rezidenciát kívántak építtetni az ország fővárosában, másrészt viszont kevés remény volt arra, hogy a királynő áttegye udvartartását Budára. Ezt a kezdeti lelkesedés után a kortársak is felismerték. Amikor 1764-ben Mária Terézia és kísérete Vác felé utazva megtekintette az épülő rezidenciát, egy udvaronc feljegyezte az általános véleményt: feleslegesen építettek „ilyen nagyszerű palotát... a világtól olyannyira távol eső, éktelen városban, hol az udvar aligha fog valaha székelni". A felhasználás kérdésének megoldatlansága azonban tovább kísértette a királyi palotát. 1783-ban ugyanis II. József az egyetemet Pestre helyeztette át. Ezután 1849-ig a mindenkori nádorok - a XVIII. század vége óta kizárólag a Habsburg-ház tagjai - foglalták el székhelyül az épületet.

Grassalkovich Antal kastélya Gödöllőn

A gödöllői Grassalkovich-kastély építéstörténetének még sok részlete homályban van előttünk. Sem levéltári adatok, sem tervek nem tisztázzák egyértelműen történetét, s az egyes építési fázisok tervezőjének személyét.

Helyén a húszas években egy szerény épület állt, amelyet a harmincas évek közepétől kezdve 1745-ig átépítettek. Az U alakú új épületnek a mainál rövidebb épületszárnyai voltak. Ez a rész ma is egységes az alaprajzon belül: teremsor és folyosó alkotja, míg utána megváltozik a rendszer. Az udvari homlokzaton árkádsor futott végig, két egymás feletti sorban. A kastély sarkain ferdén álló tornyok emelkedtek. Lehet, hogy volt a tornyoknak előzményük, de valószínűbb, hogy a nemesi lakhely jeleként, a „vár" megtestesítőjeként szerepeltek, mert ekkor az erődített(nek tűnő) épület volt a hatalom kifejezője. Valószínűleg ezért is szerepel Grassalkovich Antal leveleiben és más forrásokban is a megszépítő „arx", „vár" megjelölés az épülettel kapcsolatban. Ezt a hatást hangsúlyozta egy alacsony, sarokbástyás fal is, amelynek azonban komoly védelmi funkciója nem volt. A középrizalit, a maitól eltérően, csak kis kiülést mutatott, s timpanonnal és a tetőn kis toronnyal zárult.

Az épület előképe Csáky Imre magyarbéli kastélya, illetve a cseklészi Esterházy-kastély lehetett, amelynek tervrajzát meghozatta az építtető.

Az 1746-1749 közötti átépítés során a kastély tovább bővült: az U alakú épület szárnyait meghosszabbították, és mindkét oldalon, merőlegesen rájuk egy-egy újabb traktust is húztak. Ezáltal a kastély szélessége megháromszorozódott az eredetihez képest. Az északi bővítményben alakították ki a kastélykápolnát, de a homlokzaton nem jelezték, nem különítették el annak architektúráját. Maradt egy szignált terv a bővítésről, amelyet Mayerhoffer András pesti építőmester írt alá. Mayerhoffert azonban csak kivitelezőnek tekintjük. Grassalkovich későbbi megbízásai arra vallanak, hogy igyekezett a reprezentatív feladatokra ismert, beérkezett mestert, jelentős művészt megnyerni. Már az 1720-as években magas hivatali méltóságokat töltött be, s mint kora egyik legnagyobb vagyonszerzője, állandóan emelkedett a társadalmi ranglétrán. Bárói, majd 1743-ban grófi címet szerzett, és 1748-ban a Magyar Udvari Kamara elnöke lett. E folyamatosan felfelé ívelő pályafutás magyarázza az öntudatot, a művészi minőség iránti igényt, az építkezésekkel, műpártolással is kifejezésre jutó bizonyítási szándékot, amely vezette. A grófi rang megszerzése utáni évben kezdte kastélya reprezentatív kiépítését - bizonyára, hogy rangját, megnövekedett tekintélyét méltó építészeti, művészeti környezettel is hangsúlyozza. Elképzelhető tehát, hogy már az első fázisban is udvari építészt, esetleg Jean Nicolas Jadot-t bízta meg a tervkészítéssel, aki a budai királyi palota 1749-ben meginduló építkezésén tervezői feladatot kapott.

Az 1749-ig kialakított kastélyforma fogadta az 1751-ben Gödöllőre látogató Mária Teréziát és udvarát. Az uralkodói látogatás arra sarkalta Grassalkovich Antalt, hogy a kastélyt ezután még pompásabb formában építse ki. Ennek során a szárnyakat bővítette, és átépítette a középrizalitot is. Lebontatta a régi lépcsőházat, és az előcsarnok mögött új, hatalmas, dekoratív lépcsőzetű teret épített helyette, kétkarú lépcsővel.

Az átalakítás során elkészült a gödöllői kastély legsajátosabb részlete, az ácsolt kettős kupola. Egyik eleme az előcsarnok, a másik a mögötte lévő lépcsőház fölé borul. Formája, megoldása az ugyanekkor épülő budai királyi palotáról származik, amelynek építését Grassalkovich mint az udvari kamara elnöke felügyelte, s így minden részletében ismerte. E kupolaforma ott az uralkodót, a királyi hatalmat jelképezte; átvétele a gödöllői kastélyon a rangot, az uradalom urának nem hétköznapi személyét fejezi ki. Felségjelvény, ezt az is elárulja, hogy a kupola nem szerves folytatása a belsőnek (Budán sem!), nem függ össze a díszteremmel, hanem ácsolt tetőzete alatt egyszerű födém van. Bár nem igazi épített struktúra, nem valószínű, hogy helyi mester műve lenne. A budai tervek készítője Jadot, utána pedig Paccassi volt; itt, Gödöllőn egyikük jelenlétére gondolunk.

Hasonló véleményre jutunk három, nemrég előkerült, 1758-ra datált enteriőrrajz alapján is, amelyek a díszterem átalakításához készültek. Nem ideáltervek, ugyanis a fal rokokó díszítése, pannókra osztása máig ezt a formát mutatja.

A terveken a faburkolat magas mezőkre oszlik, s feltűnik a tagolás egyöntetűsége: a teremben egyforma mezők vonulnak végig, s az ablakok az ajtóval azonos mezőt alkotnak. A tagolás a francia rokokó gyakorlatát követi, az üvegezett és a tükrös felületek egyenletes, teret tágító ritmusával. A mezőket gazdag, növényi indákból font ornamentumok díszítik. A mezők között karcsú lizénák állnak, de struktív szerepük átértékelődik, s ugyanúgy felületi ornamenssé válnak, mint a többi keretelő és tagoló motívum. Az ornamentumokat mértékkel alkalmazza a tervező: a mezőket nem töltik ki egyenletesen, hanem alul, felül és középen „lebegnek" a kereten belül. A terembelső feltűnő sajátossága a szimmetria, amely a francia teoretikusok legfőbb követelményei közé tartozott. A tervek készítője, a hasonló megoldást mutató schönbrunni királyi kastély ún. kis galériájának belső díszítése alapján, Paccassi udvari első építész lehetett. Közreműködése azért is valószínű, mert ekkor a budai királyi palota tervezésével és kivitelezésének irányításával foglalkozott.

A külső képét egy 1782-es kertterv sarkára vázlatosan felrajzolt kép őrizte meg. Eszerint a mai megjelenéstől leginkább a két karcsú saroktorony különböztette meg az épületet.

A királynőnek és kíséretének újabb, 1764-es látogatása idején Khevenhüller-Metsch herceg, udvarmester feljegyezte naplójában, hogy „a gyönyörű új teremben tánc volt és utána souper". Az egész kastély átépítésére felfigyelt: megjegyezte, hogy a kastély, amelyet 1751-ben ismert meg, jóval nagyobb lett, és megszépült állapotban fogadta az előkelő látogatókat.

A bővítések ezután is folytatódtak: még Grassalkovich Antal életében a legutolsónak épített traktusra ismét merőlegesen újabb szárnyakat csatlakoztattak. Ezekben rendezték be a fürdőt és a virágházat. A legutóbbi restaurálások során kiderült, hogy a kastély déli szárnyának végén színházat is kialakítottak. A hosszanti, téglány alakú terem falát festett architektúra díszítette. Az építkezés pompáját bizonyítja, hogy az új szárnyakhoz kapcsolódó istálló márványoszlopokkal készült.

Felvetődik a kérdés, hogy milyen kapcsolat fűzi a gödöllői kastélyt az ugyanekkor épülő budai királyi palota épületéhez. Elsősorban Grassalkovich személye a kapocs, hiszen a királynő kívánságára ő felügyeli a budai építkezést is. A két palotán számos egyéb formai és technikai egyezés van, amely azt bizonyítja, hogy a budai rezidencia megoldásai mélyen megrögződtek a kor építtető főurainak emlékezetében.

A két mű alaprajzát nézve feltűnik, hogy a kápolnák alaprajzukban és elhelyezésükben is megegyeznek egymással. Azonos még az előreugró közép- és sarokrizalitok háromtengelyes ritmusa, lekerekített sarkaik formája, valamint a manzárdkupolákat szegélyező attika.

A gödöllői kastély külső részletei nem olyan kvalitásosak, mint amit a mű tömegei, egyes belső terek kialakítása alapján várnánk. Főleg az oldalszakaszokon feltűnő, hogy a formák (pl. az ablakszemöldökök) alig emelkednek túl a pest-budai polgárházak színvonalán. Annál nagyobb pompával rendezte be Grassalkovich a belső tereket. Itt rendezett fogadásokat, és a királyi látogatások alkalmából országra szóló ünnepségeket tartott. Saját bevallásuk szerint az udvari emberek sem láttak annyi pompát és fényes külsőséget, mint 1751-ben Mária Terézia látogatásakor. Este 100 lovas kíséretében vonult be a királynő, s érkezésére 70 ezer lámpás fényében úszott a kastély. Másnap a több ezer terítékes ebéd valósággal elkápráztatta a vendégeket.

Gödöllő hatása a magyar kastélyépítészetre

A gödöllői Grassalkovich-kastély, amelyet a budai királyi palota egyszerűbb változatának is tekinthetünk, olyan sikeresen fogalmazta meg a magyar főnemesség vidéki lakó- és reprezentációs igényének leginkább megfelelő épülettípust, hogy az építtetők széles köre fogadta el és tekintette mintának. A kastély építtetőjének, Grassalkovich Antalnak a neve alapján „Grassalkovich-stílusról" is beszélünk e művekkel kapcsolatban. A típust felhasználó építtetők egy csoportja családi, baráti kapcsolatban állt Gödöllő urával, s így a jellegzetes megoldások átvétele ezzel is magyarázható, de a kastély népszerűsége nem csak ebben rejlik. A kastélyforma sikerét jól példázza, hogy a század végéig lényeges változtatás nélkül tovább élt - sőt nemcsak a kastélyépítészetben, hanem más, rokon építészeti feladatokban is (pl. püspöki palota, városháza, vármegyeháza).

Az épületek U alakúak, főhomlokzatuk legtöbbször az utca felé, két szárnyuk pedig hátra, a kert felé néz (A fordított elrendezést egyedül a nagytétényi kastélyban látjuk). A tömeget három rizalt tagolja: a két sarokrizalit kisebb mértékben, a középső viszont erőteljesen hangsúlyozott. A középrész magasabb, mint az oldalszárnyak, és önálló, magasan kiemelkedő manzárdtetős lefedést kap. Középen nyílik a kapuzat, felette a piano nobilét oszlopos erkély, lizénás tagolás és a többinél magasabb, díszesebb ablaksor (legtöbbször 3 ablak) emeli ki, fent pedig oromzattal zárul. A középrész tehát minőségileg más, lényegét tekintve eltérő a többi tömegtől. Emeletén a díszterem sokszor kétszintes, és mindenkor nagyobb belmagasságú, mint a többi terem. Az épületek egyemeletesek; a homlokzatokat nem pilaszterek vagy oszlopok, hanem rizalitok teszik változatossá, mozgalmassá. A belsőben teremsor, előtte pedig, az udvari oldalon, folyosó fut végig. A terek közül csak a díszterem hangsúlyos; a kastélyok funkciójának megfelelően a hivatalos, a társadalmi reprezentációval összefüggő terek (pl. lépcsőház, fogadóterem) általában nem jelentősek. A kastélyok között nem okvetlenül a közős tervező-építész jelenti a kapcsolatot, hanem az építtetők azonos igénye. Ezért a művek között szoros összefüggést, néha részletekbe menő egyezést is felfedezhetünk, de a komolyabb eltérések sem ritkák. Feltűnő, hogy az építtetők ragaszkodnak a középrizalit manzárdkupolás lezárásához - erre jelképes szerepe miatt tartanak igényt. A kupolás térlefedés, amely a koronát is felidéző formájával a budai várpalota óta felségjelvénynek számít, az uralkodónak vagy helyi képviselőjének, a főnemesnek a jelenlétét, a mű nem hétköznapi szerepét fejezi ki.

Az ún. Grassalkovich-stílusú kastélyok egyes jellegzetességei már a gácsi (Halic, Szlovákia) Forgách-kastélyon is feltűnnek (1736-1750). A gödöllői kastély ura közeli kapcsolatban állt a Forgáchokkal: veje és sógornője is e család tagja volt. Egy szabálytalan, sokszög alaprajzú, saroktornyos vár kastéllyá alakításából születik meg az épület, úgy, hogy az egyik oldalon, a két torony közé, a fal elé építik a háromrizalitos új kastélyszárnyat. E kötöttség miatt a homlokzat összeszorított, zsúfolt, a rizalitok rövidek. A háromtengelyes középrész tört vonalú oromzata J. L. Hildebrandt kedvelt motívumára emlékeztet - de csak azt bizonyítja, hogy a motívum ekkor már közkincsnek számított. Falát egyszerű lizénák tagolják, szorosan közrefogva a megnyúlt ablakokat. A középrész felett súlyos, esetlen manzárdtető nyugszik, míg a sarokrészeket lefedő kisebb manzárd tovább fokozza azok keskeny, toronyszerű hatását. Az emeleti ablakok szalagfüzéres mellvédje a kastély legszebb motívumai közé tartozik. A mű tervezője nem ismert. Mayerhoffer András kis összeggel szerepel ugyan egy későbbi forrásban, de nem világos, hogy az építtetővel való korábbi kapcsolata - esetleg tervezői működése - magyarázza-e megbízását, vagy pedig utólag bízták meg valamilyen javítással.

Gödöllőhöz közel fekszik Pécel község, ahol a nagy műveltségű Ráday Gedeon építette fel családi kastélyát. Az új épület egy régebbi kúria helyén, annak felhasználásával épült 1756 és 1777 között. Főépületét mellékszárnyak egészítették ki: istállók és magtár. Tervezője talán Mayerhoffer János, Mayerhoffer András fia volt - de lehet, hogy neve csak egy kisebb kivitelezési munka kapcsán szerepel a forrásokban. A kastély arányainak nehézkessége, a részletek egyszerűsége, a rövid közép- és sarokrizalitok tömbszerűsége adja meg a mű alaphangját. A tömegével erősen kiemelkedő, hangsúlyos elemekkel (kosáríves kapu, kettős konzolok által tartott erkély, oromzat, manzárdtető) kialakított középrizalit uralmát a szerényebb szárnyak nem ellensúlyozzák. A tört vonalú oromzat és a kovácsoltvas erkélyrács formája a gödöllői Grassalkovich-kastélyhoz fűződő közvetlen kapcsolatra vall. Az udvari oldalon elhelyezkedő, ellipszis alakú lépcsőház a kastély legérdekesebb, legegyénibb része. A belső térben a freskókkal díszített könyvtárterem, a díszterem, valamint az egykor külön épületrészben elhelyezett képtár egy művelt, irodalomszerető és művészetkedvelő arisztokrata ízléséről és lakóigényeiről tanúskodik. A helyiségek beosztása követte a kor szokásait: a szobákat az emeleten a kastély urának és vendégeinek, míg a földszinten a személyzetnek rendezték be.

A kastélycsoport szép példája a nagytétényi Száraz-Rudnyánszky-kastély. Magja középkori, amelyet 1720 és 1730 között a régi falak felhasználásával négyszögletes udvarházzá alakítottak. A végső kiépítés Rudnyánszky Józsefnek, a hétszemélyes tábla elnökének a megbízásából 1743-ban indult meg, és 1766-ra nagyrészt befejeződött. Ebben az évben Dugonics András hosszú költeményben írt dicsérő sorokat a kastélyról („Ennél Midas háza nem épülhet szebben, A többi hozzája semmise ellenben"). Az új építmény jobban igazodott az érett barokk stílusához, mint a korábbi. Tervezője az addig zárt, négyszögletes udvar körül futó szárnyak egyikét lebontotta, és egy U alakot idéző, cour d'honneurös alaprajzot formáló épületrészt illesztett a helyére. A lakóépület új szárnyai tehát az egyik oldalon nyitott udvar három oldalát fogják körül. A déli szárny lett a kastély főépülete; itt alakították ki az emeleti dísztermet. Külsején az egyszerűbb lizénák helyett az elegánsabb pilaszterek alkotják a tagolóelemeket. Mivel az oldalszárnyak - a hazai szokástól eltérően - nem hátra, a kert felé, hanem előre, a díszudvar felé irányulnak, elöl önálló kis homlokzatot kaptak, volutás megtört oromfallal.

Az épületen a homlokzati erkély érdemli a legtöbb figyelmet: hajlított vonalú, mozgalmas, igen dekoratív motívum: formájával egyedülálló a kastélyok e csoportjában. Oszlopok, pillérek és konzolok váltakozó sora tartja. Hullámzó vonala éles ellentétben áll a megnyúlt ablakkeretek és a pilaszterek nyugodt, szinte lapos formáival. Szalagmotívumos korlátja festőien oldott, gazdag vonalvezetésű. Frontálisan nézve az épületet, az erkély idegen elemnek tűnik a homlokzat egészén belül: a konzolok nincsenek a támaszok középtengelyében, az erkély pedig belevág az ablakokba. Az első pillanatban az az érzésünk, hogy az erkély nem ide készült, s ezért nem lehetett teljesen összehangolni a homlokzat architektúrájával. Ha viszont nem szemből, hanem oldalról, ferde látószögből nézzük az épületet, eltűnnek az anomáliák, és felismerjük, hogy a tervező - talán a díszlettervezésben, a látszatarchitektúrák festésében alkalmazott hatásfokozó eszközök alapján - a ferde nézésirányra számítva alkotta meg az erkélyt.

A Gödöllőt követő kastélyok sorában a gernyeszegi (Gernesti, Románia) Teleki-kastély volt a legkésőbbi. Középkori vár helyén épült, egy 1769-1772 között készült terv szerint. Az építtető felesége, Ráday Eszter a péceli kastélyt építő Ráday Gedeon testvére volt, s e családi kapcsolat magyarázhatja a felhasznált épülettípus azonosságát. A kastély falai 1777-ben már nagyrészt álltak, de az oldalszárnyak építése 1782-ig még folyt. Egy 1774-ben kelt levélben említik Mayerhoffer építész nevét - de Mayerhoffer András ekkor már nem élt, s az adat legfeljebb fiára vonatkozhatott. Az épület tömegelosztására jellemző, hogy - Pécelhez hasonlóan - túlsúlyra jut az erőteljes középrizalit, míg az oldalszakaszok szűkek, kéttengelyesek, s a sarokrizalitok tömörek, masszívak. Eltér viszont a pécelitől a középrizalit lekerekített sarkú négyszöge, öttengelyes beosztása és az emeleti ablakok összekapcsolása a felső ovális nyílásokkal. A kastély sok eltérést mutat a gödöllőitől is; ez összefügghet a régi vár felhasznált falainak helyzetével, de azzal is, hogy a minta nem egy konkrét tervnek a követését, hanem csak az elrendezés, a tömeg- és az alaprajz-alakítás általános elveinek felhasználását jelentette, s mindig módosult az építtető egyéni kívánságai szerint

Grassalkovich Antal Hatvanban is épített kastélyt (1754-1757), de az épület megjelenése és egykori funkciója között olyan ellentét mutatkozik, amely a típus sajátos szerepére világít rá. A mű tömegalakítása, homlokzatkiképzése, Mayerhoffer Andrásnak tulajdonított erkélyes kapuja és kupolája alapján jogosan sorolható az ún. Grassalkovich-stílusú kastélyok közé. A régészeti feltárás, a falkutatás szerint az épületnek gazdasági funkciója volt (az egyik szárnyát például magtárnak használták), csak kívül alakítottak ki kastélyszerű homlokzatot. E külső kiképzés a birtokos rangját, eszmei jelenlétét hirdette - tényleges megjelenésére, hosszabb-rövidebb itt-tartózkodására a közeli gödöllői kastély és a gyöngyösi városi palota megléte miatt nem került sor. Ezért nem vált szükségessé a reprezentatív, a lakott kastélyokat megillető belső kialakítás sem.

Jung József, a hatvani kastély mestere építette az aszódi Podmaniczky-kastélyt is - magának Grassalkovich Antalnak az ajánlására. Erről és Jung tevékenységéről, az átépítés időpontjáról (1767-1772) az építtető testvérpár később kiállított ajánlólevele tanúskodik.

A kastély helyén egy 1724 körül épített földszintes udvarház állt, amelyet a tervező a feljáróval együtt meghagyott a kibővített épület középrészén. Erre merőlegesen két emeletes traktust állított, hogy az U alakú, cour d'honneurös típus iránti igényt kielégítse. A terep emelkedése miatt a részek eltérő magassága nem látszik: az új építmények emeleti szintje azonos magasságban áll a főépület földszintjével. A szárnyak végén egy-egy impozáns, magas manzárdtetős pavilon áll. A megbízók lakosztályai ezekbe az új szárnyakba kerültek. Az architektúra kettősséget árul el: egyrészt jelzi az azonos épülethez tartozás tényét, de jelzi, hogy a két testvér eltérő igényeket támasztott. Ezért a szárnyak kialakítása hasonló egymáshoz (pilaszterekkel tagolt pavilonjaikat három magas ablak és fent íves oromzat hangsúlyozza), de díszítményeik eltérők. Az egyik szárny könnyed rokokó elemeivel szemben a másik már a klasszicizáló késő barokk egyenes vonalú, egyszerű felfogású motívumait alkalmazza. A kastély díszei közé tartozik a középrész előtti terasz és a lépcsős feljáró mentén húzódó díszes mellvéd. Nem kőbábok alkotják, hanem szépen faragott, fonatos kőkeretek.

Kastélyok a század második felében

A Grassalkovich-stílusú kastélyok csoportja, valamint az írott forrásokban szereplő s részben máig álló kastélyok nagy száma sokáig igazolni látszott azt a feltevést, hogy Mária Terézia kora a magyar kastélyépítészet fénykora volt, amikor is mintegy 200 kastély épült. A korabeli útleírások, beszámolók s az emlékanyag vizsgálata azonban megkérdőjelezi ennek az összképnek a hitelességét. A fenti szám kétségtelenül eltúlzott, de az nem vitás, hogy a berendezkedés évtizedeiben fejlődött a gazdaság és nagyarányú építőtevékenység folyt az országban. A kezdeti szerényebb művek után az 1740-es évek végétől, a budai királyi palota építésével párhuzamosan s részben annak ösztönző hatása alatt, megindult a főnemesi és gazdag középnemesi kastélyépítkezés. A XVIII. század végén, Szirmay Antal így ír helytörténeti munkájában a kortársak lakóházairól: „A nemesek lakóházai a falvakban nagyon hitványak. Alig néhány kőház akad köztük, többségük fából készült. Üvegablakok a falvakban egyáltalán nincsenek." Jól jellemzi a helyzetet Kazinczy leírása jövedelmező birtokokkal rendelkező nagyapja érsemlyéni, szerény házáról, amely „náddal födött, vályogból rakott" volt.

A nemességnek csak kis hányada, elsősorban a gazdagabb főnemesség építkezett; a köznemesek többsége - még ha vagyonos volt is - szerény körülmények között lakott. Gödöllő és Fertőd csak a kivételt jelentette - a kastély- vagy kúriaépítkezés egyébként csak a XIX. században mutatott fellendülést.

A körmendi kastély az ország egyik legtekintélyesebb főúri családja, a Batthyány család tulajdonában állt, s ennek köszönhetően a XVII-XVIII. század folyamán többször is helyreállították, átépítették. Az épület a XV. században bukkant fel először a forrásokban mint erődített udvarház. Kiépítése, bővítése akkor kezdődött, amikor Batthyány Ferenc megszerezte, és családjának egyik rezidenciájává fejlesztette. 1650 körül szinte teljesen átépítették: Filiberto Lucchese, a későbbi császári főépítész - aki sok helyen dolgozott Batthyány Ádámnak (pl. Németújvár, Rohonc) - készítette a terveket és Carlo della Torre irányította a kivitelezést. A szabálytalan négyszög alakú, belsőudvaros várat, amelynek sarkaihoz négy kerek saroktorony kapcsolódott, úgy bővítették, hogy a falak mentén, belülről egy-egy palotaszárnyat emeltek. A barokkizált erősség állaga a XVIII. század elejére úgy leromlott, hogy nem felelt meg többé Batthyány Lajos kancellár rangjának, reprezentációs igényeinek, aki 1730-ban el is határozta az átépítést, Donato Felice d'Allio császári építészt bízva meg az új kastély- és kertegyüttes kialakításával. Az 1745-ig tartó munkálatok során az alaprajz nem változott; megmaradt a belsőudvaros, négyszögletes, saroktornyos forma. A kerek saroktornyokat csak a falak magasságáig hagyták meg, s külsejük, faltagolásuk révén sarokrizalitokká alakították őket. Az udvart körülfogó szárnyak közül a főhomlokzat magasabb, monumentálisabb a többinél. Architektúrájának részletei a XVIII. század legvégén végzett újabb átalakításról tanúskodnak: toszkán oszlopos erkélye, jón féloszlopos tagolása, oromzata ezt a fázist idézi. Ezek a késői részletek nem igazodnak a többi homlokzat stílusához. A többi homlokzaton magas, a falazat nagyobbik felét kitöltő földszintet, egyszerű nyílásokat, szerény emeleti lizénákat, egyenes szemöldököket látunk. D'Allio nemcsak a homlokzatot és a manzárdtetőt építette át, hanem a belsőben nagyvonalú lépcsőházat, dísztermet és tágas lakóhelyiségeket alakított ki.

A század kastélyépületeinek többsége a barokk kastélytípus fő jellegzetességeit mutatja, s szinte „kötelező" elemeket, megoldásokat alkalmaz. Még a késői műveken is kiemelkedik a 3-5 tengelyes középrész, manzárdtetővel lefedve, a piano nobilén a díszterem kétszintes terét jelezve, erkéllyel hangsúlyozva. Az U alakú alaprajz, a háromrizalitos tömegalakítás is állandóan ismétlődik. Ha nem új épületről van szó, akkor úgy toldják az új részeket a régihez, hogy az elfogadott sémát alakíthassák ki. A gyepüfüzesi Erdődy-kastély XVII. századi traktusát az 1730-as években, majd 1780k bővítik, úgy, hogy az új főépület és oldalszárny a régivel együtt egy cour d'honneurös elrendezést alkosson. Az eltérő korú részek a belső diszpozícióban térnek el egymástól.

A barokk elfogadott, jellegzetesnek tekintett sajátosságai - néha leegyszerűsítve - még a kisméretű kastélyokon például a noszvajin, Szepessy Sámuel kastélyán (építette Povolni János, 1775-1779) is feltűnnek.

A sziráki kastély építése - a bejárat feletti inskripció szerint - 1748-ban fejeződött be. Ez azok közé a kisebb kastélyok közé tartozik, amelyet belső udvar nélkül, zárt tömbként építettek fel. Az épület kis mérete ellenére sem igénytelen, ahogy ezt a sarkakon, a zárt erkély fölé, a tetőgerincre állított hagymasisakos tornyok is elárulják. A sisakos tornyok és a kiemelkedő, oromzatos középrizalit festői, oldott összképet teremtenek. Az emeleti ablakszemöldökök egyéni alakítása, ívesen meghajló, többszörösen megtörő vonala sajátos hangulatot áraszt. A középrizalit frízét, a szemöldökmezőket és az ablakok alatti ún. köténymotívumokat gazdag növényi ornamentika tölti ki. A kapuzat meghajló párkánya tovább fokozza a dekoratív hatást, a kastély teljesen egyedi megjelenését. Az épület hazai tervező munkája lehet, aki a barokk építészet alapeszközeit nemcsak jól ismeri, de egyéni módon, sajátos együttessé összeállítva használja.

A XVIII. század elején a Forgách család birtokolta a szécsényi uradalmat. Kastélyukat 1737 után kezdték építeni, s 1753-ban már befejezték - egy ekkor kelt szerződésük ugyanis már álló épületet említ. A tervező felhasználta a régi, romos várfalakat; ez magyarázza az alakítás néhány szabálytalan vonását. Az alaprajz H alakú formát ír le, sarokrizalitokkal és széles, öttengelyes középrizalittal. A rizalitot, mely egy szinttel a többi falszakasz fölé emelkedik, magas kupola is kiemeli. A kerti homlokzattól eltérően a főhomlokzat középrészét még kéttengelyes előépítmény is hangsúlyozza, fonatos erkéllyel és két, összekapcsolódó kör alakú ablakkal. A falpillérek igen karcsúak: arányaik, fejezetformáik egyéni alakítás eredményei. A játékos, könnyed, szép formákból összeállított homlokzat csak áttételesen áll kapcsolatban külföldi mintákkal; inkább a kelet-magyarországi kastélyokhoz hasonló, de egyéni felfogást mutat.

Barokk kastélyaink szokásos elrendezését követő, nagyszabású mű volt a keszthelyi Festetich-kastély. Az előzményének tekinthető kúriát 1745-1750 között alakították át kastéllyá. A tervet egy pozsonyi „ingenieur", talán J. B. Martinelli kamarai építész készítette. Egy régi alaprajz szerint alig kiugró sarok- és középrizalit élénkítette az U alakú épületet. Az elrendezés a korszakra jellemző: teremsor és előtte végigfutó folyosó. Az egész középrizalitot vesztibül foglalta el, felette nagyméretű, kiemelkedő díszteremmel.

Tulajdonosa, Festetich Pál, az udvari kamara alelnöke 1769-től újra meg újra bővítette ezt a hagyományos, sem méretében, sem felfogásában nem kiemelkedő épületet (Hofstädter Kristóf terve szerint). Festetich, frissen szerzett grófi rangjának és hivatalának megfelelő, reprezentatív rezidenciát kívánt kialakítani a szerény barokk kastély helyett. Előbb a hátranyúló szárnyakat hosszabbította meg, majd keresztszárnyakat épített azokhoz. A belsőket is egyre gazdagabbá, a funkcióknak megfelelően egyre változatosabbá formálták. Előbb (1792-1800) egy klasszicizáló, majd (1883-1887) egy eklektikus átépítés következett s ez a barokk elemeket szinte teljesen eltüntette.

A török hódítás után visszafoglalt erdélyi fejedelemséget a Habsburgok nem csatolták vissza az országhoz, hanem külön kormányzat alá helyezték és önállóan kezelték. Területén a régi fejlődés sok eredménye megmaradt, de az új hatalom is kifejtette hatását. E helyzet mind a társadalmi életben, mind pedig a művészetben sajátos kettősséget eredményezett.

A magyarországi viszonyokkal összevetve Erdélyben sok azonosságot, de lényeges különbségeket is felfedezhetünk. A nemesség, s ezen belül az új rendszernek szolgálatot tevő főnemesség létszáma megnőtt, de földbirtoka, vagyona az adományozható birtokok hiányában nem gyarapodott. A szegényes viszonyok, az egyszerű életmód nem kedvezett a világi építészet, s különösen a kastélyépítészet fellendülésének. Ennek ellenére a felemelkedni vágyó nemesség szükségképpen az udvar felé fordult, s nemcsak politikai téren, hanem életvitelével, művészi igényeivel is igazodott a bécsi mintákhoz. A leggazdagabb, -előkelőbb családok igyekeztek az osztrák és a magyarországi főurakéhoz hasonló barokk kastélyokat építtetni, váraikat pedig a védelmi szempontok mellőzésével, új szellemben átalakítani. Az új építészet azonban nem a minták puszta másolásából született, mert a hagyományok erősnek bizonyultak, s a múlt és a jelen megoldásaiból egyéni formákat teremtettek. Ezért például a rizalitos-manzárdkupolás tömegalakítás csak lassan szorította ki a késő reneszánsz kompozíciókat. A Bécstől való nagy távolság jelentősen megnehezítette a divatos osztrák mesterek szerződtetését, ezért az építtetőknek a helyi mesterekre, s elsősorban a kolozsvári kőfaragók munkájára kellett támaszkodniuk.

A fejedelemség kormányzásában szerephez jutó Bánffy család a nagyarányú építkezésekben is kivette részét. Gróf Bánffy Dénes főlovászmester, a korszak egyik legjellegzetesebb alakja, 1748-1753 között bővítette bonchidai (Bonţida, Románia) kastélyát. A XIV. században épült, majd 1650 körül átalakított épület új szárnyát feltehetőleg bécsi mester tervezte, Bánffy ugyanis szinte állandóan Bécsben tartózkodott, ahol a királynő és férje különleges kegyét élvezte, és magas méltóságokat töltött be.

Az átalakítás nyomán az addigi szabálytalan négyszög alaprajzú, négy sarokbástyás épület teljesen új képet öltött. A keleti sáncok helyén a traktushoz kapcsolódó patkó alakú földszintes szárny épült, ahol istálló és lovarda került kialakításra. A bécsi udvari istálló elrendezését követő épületrész kialakítása osztrák építész közreműködésére utal.

Az északi homlokzat külseje is teljesen átalakult. Az építkezés eredménye egy attikával, erkéllyel, külső lépcsővel hangsúlyozott középrizalit lett. Ez a traktus a cour d'honneurös épület törzsépülete. Udvari oldalán oszlopokra támaszkodó erkély és kettős ablakok emelik ki a középtengelyt.

Bánffy Dénes építkezéseinek pompája hatott az erdélyi főnemességre. A vele rokonságban álló Wesselényi család két kastélyának megépítéséhez ösztönzést jelentett a bonchidai példa. Wesselényi Miklós 1778-ban kezdte építtetni zsibói kastélyát, melynek munkálatai egészen a haláláig, 1810-ig tartottak. Az épület ennek ellenére - részben az emelkedő terep miatt - mégsem készült el teljesen. Egy négyszögletű udvar három oldalát vette volna körül, de az U alakú alaprajz egyik oldalát traktus helyett ma is hosszan elnyúló dombhát alkotja, melynek végén - mintha csak elkészült volna a szárny - manzárdtetős pavilon áll. Párját, a másik oldalon, szintén manzárdtető fedi. A törzsépületen, az egyik oldalszárnyon kívül, a negyedik oldalon egy félbemaradt traktus látható - vagyis a barokk cour d'honneurös elrendezés mellett a négyszögletes, négy sarokbástyás reneszánsz forma emléke is tovább élt. A törzsépületen a hagyományos háromrizalitos tömegelosztást alkalmazta az építész. Nem maradhatott el a középrésznek bábos korlátú erkéllyel, díszesebb ablakokkal és magas tetőzettel való hangsúlyozása sem. A kastély hangulatos, öttengelyes, tornácos északi rizalitja a helyi reneszánsz tradíciók továbbélésére utal.

A barokk kastélyok minden jellegzetes megoldását nagyvonalúan és egyszerűen jeleníti meg a pétervásári Keglevich-kastély. A tervek készítője és a kivitelezője valószínűleg az ország keleti részében gazdag tevékenységet kifejtő Quadri Kristóf lehetett (a munkálatok 1760 és 1762 között folytak). A szélesen elterülő, U alakú épület kissé nehézkes középrészét szépvonalú, önálló manzárdtető fedi. Emeleti dísztermét három, az oldalszárnyak ablakainál magasabb nyílás jelzi. A szemöldökdíszek, az arányok, a tagolatlan falfelületek késői építési dátumra utalnak, és kissé provinciális megoldást mutatnak, amely a nagy művészeti központtól távolabb eső helyen született.

Fertőd, a „magyar Verszália”

XVIII. századi kastélyépítészetünk leggazdagabb, legjelentősebb alkotása, a fertődi (Eszterháza) Esterházy-kastély társtalan mű Magyarországon. Míg a hazai barokk kastélyok - akármilyen gazdagság is árad falaikról, belső tereikből - nem haladták meg a földbirtokosi-főúri reprezentáció léptékeit, addig a fertődi kastély fejedelmi, szinte uralkodói nagyvonalúság szülötte, mely egy királyi udvaronc lakóigényét és életmódját tükrözi. Csak uralkodókhoz mérhető az a költségeket nem kímélő természetátalakító munka, amelyet az épület- és kertegyüttes létrehozatalához elvégeztek, mely során a közlekedést s építőanyag-szállítást akadályozó hatalmas lápot egy nyolc kilométer hosszú gát, valamint három csatorna segítségével rövid idő alatt lecsapolták.

A fertődi kastélyt az ország leggazdagabb főura építtette, akit pompaszeretete miatt már a kortársak a „Fényes" jelzővel illettek. Még a fiatal Goethe - aki 1764-ben Frankfurtba utazott, hogy a későbbi II. József koronázási ünnepségeit megnézze - is felfigyelt a fényes külsőségek között élő, pompás ünnepségeket rendező császári követre, Esterházy Miklós hercegre, és meg is emlékezett róla a Költészet és valóságban.

A kastély egy kisméretű vadászház helyén, több periódusban épült.

Első ismert formáját 1720 körül nyerte el, amikor A. E. Martinelli egy sala terrenából, egy díszteremből és 20 kisebb teremből álló vadászkastélyt épített a kisebb, ma már ismeretlen formájú épület helyén. A két sarokrizalittal tagolt, téglány alakú egyemeletes épületet magas manzárdtető fedte. Ezután évtizedekre leállt az építkezés, mert a tulajdonos még kiskorú volt, illetve - másodszülöttként - nem rendelkezett kellő anyagi forrásokkal az átépítéshez, bővítéséhez, a kert kialakításához. A negyvenes-ötvenes években szóba kerülhetett az építkezés folytatása, mert az udvari szolgálatból távozó Jadot császári főépítész tervei között - a leltár szerint - szerepeltek a kastélyra vonatkozó alaprajzok.

A kastélyépítés munkálatai igazán csak 1762 után indultak meg, amikor Esterházy „Fényes" Miklós lett a család feje, aki már nem kis vadászkastély léptékében gondolkodott: új, korszerű hercegi rezidenciát kívánt emeltetni az elavultnak tűnő kismartoni kastély helyére. A főépülethez, összekötő szakaszok közbeiktatásával hosszú, földszintes szárnyakat csatoltak, s kialakították a jellegzetes, patkóalakú traktusokkal közrefogott díszudvart. Az összekötő szakaszokban vendégszobákat rendeztek be, a földszintes szárnyakban pedig konyhákat, raktárakat helyeztek el.

A több szakaszban zajló építkezés során jelentős változások történtek a főhomlokzaton: egy szinttel megemelték, s tetejére a korábbi manzárd helyett egy négyszögletes „belvedere", egy lapos tetejű kilátó került, ahonnan messze túllátni a kerten, egészen a vadaskertre. A rizalitokkal megmozgatott homlokzatot kulisszafallal „kiegyenesítették" és új, külső díszlépcsőt építettek hozzá. A főépület előtt kettős oszlopokra támaszkodó erkély áll; ide, a piano nobile szintjére vezet fel a kétkarú, igen dekoratív vezetésű díszlépcső. Tervezője a schönbrunni császári rezidencia külső lépcsőjét választotta mintául.

A főépület tagolása, miként az oldalszárnyaké is, a bécsi palotahomlokzatok sémáját mutatja: a földszint alárendelt, talapzatszerű, felette hangsúlyos architektúrájú piano nobile, majd egy mezzaninszint következik.

Az épület centruma, az emeleti díszterem, a középrizalit mögött kétemeletnyi magasságú teret foglal el. Az épület többmenetes alaprajzzal bontakozik ki: a termek kétoldalt több sorban - folyosó nélkül - következnek egymás mellett. Az oldalszárnyak viszont a magyar barokk építészet szokásos elrendezését követik: teremsorból, és előtte végigfutó folyosóból állnak. A két épületrész eltérő alaprajzi rendszere is jelzi, hogy a kastély több fázisban épült és a részeket utólag kapcsolták egymáshoz, többé-kevésbé egységes épületté. Az épület központi tömbje - amelyet nagyrészt kitölt a Martinelli által épített kisebb kastély - a francia elvek szerint a tér lehető legjobb kihasználását, a termek maximális kényelmet biztosító elhelyezését valósítja meg. A szárnyépületek hozzácsatolásától az épület hosszan elnyúlóvá vált, ezért már nem mutatkozott célszerűnek a többsoros teremalakítás, hanem az egyetlen teremsor és az előtte végigfutó közlekedőfolyosó biztosította leginkább a kényelmet, a jó felhasználást.

A két tértípus utólagos összekapcsolására enged következtetni az is, hogy a főépület és az oldalszárnyak között nincs belső kapcsolat, egyiket nem lehet a másikból megközelíteni, csak az udvarról nyíló külön bejárat felől. (Az elkülönítés lehetett tudatos is: a vendégszobák így függetlenek maradtak a főépülettől). A külsőn is több jele van a nem egységes, kellően össze nem hangolt tervezésnek: a tengelyközök nem egyformák, a főpárkányok nem futnak végig töretlenül, hanem sokszor bántó eltérést mutatva találkoznak. A legfurcsább részlet az oldalszárnyak oromzata, amelyet nem a párkány tetejére, hanem a homlokzat belsejére, az emeletek közé szorítva helyeztek el, s így az a pilasztereket is átmetszi. A több építési fázis, az utólagos hozzáépítések miatt a különféle épületrészeket nem sikerült egységes megjelenésű homlokzattá formálni, a díszlépcső hátterében például az erkély szervetlenül, a tagolás rendszeréhez képest „elmozdulva" áll.

A részletképzésben mutatkozó hibák, furcsaságok ellenére a kastély igen reprezentatív, különlegesen hatásos, nagyvonalú alkotás. A rokokó részletek, a lant alakú ablakok, a hajlított lépcsőkarok olyan könnyedséget és ötletességet mutatnak, hogy a mű méltán vívhatta ki a kortársak és az utókor csodálatát.

A szakirodalomban máig folyik a vita, ki lehetett a nagy mű tervezője. Több kutató magára Esterházy Miklós hercegre gyanakodott, aki a barokk korszak főuraihoz hasonlóan komoly építészeti ismeretekkel rendelkezett, s végig kézben tartotta a munkák irányítását, hogy elképzeléseit megvalósíthassa. Ez azonban ellentmond a korabeli gyakorlatnak: a megrendelő ugyan valóban meghatározta a legapróbb részleteket is, de csak a kívánságait, ötleteit fogalmazta meg, azokat szakember dolgozta ki tervrajzzá.

Egy másik hipotézis szerint az alaprajz és a felépítés szokatlansága, megoldatlansága azzal magyarázható, hogy a tervező nem volt hivatásos építész és az építészi logikától, szabályoktól eltérően gondolkodott. Esterházy célja a minél hatásosabb, minél látványosabb megjelenés lehetett, ezért díszlettervezőjére, az udvari ünnepségek és operaelőadások díszleteit tervező Girolamo Le Bonra bízta a tervrajzok elkészítését. Ez az elképzelés is nehezen fogadható el: Esterházy a hatalmas mű tervezését nem bízhatta egy gyakorlatlan, az építészethez nem értő mesterre, hiszen a versailles-i és a schönbrunni kastéllyal vetekedő művet kívánt létrehozni.

A források utalnak arra, hogy Melchior Hefele, a később Pozsonyban és Szombathelyen is alkotó bécsi építész is dolgozott Fertődön, de az adatok és a stíluskritikai vizsgálatok alapján csak a később elfalazott lépcsőház tervezését tulajdoníthatjuk neki. A nagyon elegáns külső lépcső Hefele ezen adatok szerinti ténykedésénél későbbi időben épült.

Valószínűleg nagy szerepet játszott a kivitelezésben Jacoby Miklós, udvari mérnök. Feltehetőleg nem egyetlen tervező mestert kell elképzelnünk, hanem alkalmanként különböző építészek közreműködését, akik a herceg ötleteit, az építkezés általa megfogalmazott elveit formába öntötték.

Az épületet a korabeli leírások és dicsőítő költemények „magyar Verszáliának" nevezték. Esterházy herceg azonban nemcsak a versailles-i, hanem a schönbrunni kastélyt is mintának tekintette. Rizalitos homlokzatalakítása, a földszint és a felső emeletek szembeállítása, a piano nobile és a mezzanin elkülönítése, kétszintes díszterme a korabeli magyarországi kastélyépítészet alapvető sajátosságai.

Az egykori belsők gazdagságának a kortársak is bámulattal adóztak: Vályi András 1796-os leírása szerint a belső felülmúlja a „vár külső igen jeles formáját" is.

A kortársak, a vendégek és utazók dicsérő szavai nem csak a hatalmas, dekoratív kastélyépületnek, de a franciakertnek és a kerti építmények sokaságának is szóltak. A kertterv szerint a kastély három hosszú, egyenes alléé gyújtópontjában áll. A fasorokkal kísért utak végigvezetnek a kerten, s egészen a vadászparkig visznek. Az elrendezés fő elemei a hosszú, egyenes allée-k, a geometrikus formára nyírt bokrok, a füves és virágos parterre-ek, a vízmedencék, a szökőkutak. A kor szokását követve a kertben, a mellékutak kereszteződésében kis építményeket („templomokat") is elhelyeztek alkalmi szórakozások, ünnepségek vagy pihenés céljaira: ilyen például a Nap-templom, a Diana-templom és a kínai pavilon. Ezek az építmények azonban gyakorlati funkciójuk ellenére elsősorban nem a használat céljára épültek, hanem ugyanolyan látványként szolgáltak a kertben, mint a szökőkutak, vagy a szoborcsoportok. Felépítésükben sem az építészeti logika érvényesült: inkább dekorativitásuk, könnyedségük dominált. A komplexumhoz operaház, marionettszínház, képtár, muzsikaház, színház és télikert tartozott, hogy a nagyszámú vendégsereg méltó szórakozása biztosítva legyen. Érdekesség, hogy a színház önálló épületben kapott helyett, holott a kor kastélyaiban rendszerint az épületen belül, az egyik szárny végében alakították ki. A pompás, tarka ünnepségek, a rendkívüli szórakozások csúcspontjai Mária Terézia és udvara gyakori fertődi látogatásai voltak.

A fertődi kastélyegyüttes külső-belső kialakítása jól példázza, hogy a XVIII. század második felében ízlésváltozás következett be a magyar építészetben; míg a Grassalkovich-stílusú kastélyok inkább az osztrák példákhoz igazodtak, a fertődi kastéllyal a francia felfogás, elsősorban a kor minden építtetőjére nagy hatást gyakorló Versailles mintája vált mérvadóvá. A herceg járt is Versailles-ban, és a kastély pompája, a kert sosem látott nagyvonalúsága, az építmények, szobrok gazdagsága kétségtelenül lenyűgözte képzeletét. Bessenyei szavai találóan világítják meg célját: „Páris és Londonban növekedett francia kívánság itt minden gyönyörűségét feltalálhatja." Igaz, Fertődön felfedezhetünk a magyarországi ízlésnek tett engedményt is: a rizalitos tagolást és a manzárdtető nélküli térlefedést.

Késő barokk kastélyok

A század hetvenes éveitől fokozatos változás érezhető a magyar építészetben. Régebben, az osztrák szakirodalom hatására, copfnak nevezték ezt a korszakot, mert a leggyakrabban használt díszítőmotívum, a feszton, emlékeztetett az ebben az időben divatos parókaformára. A sajátos ornamens természetesen csak az építészet felületi jelenségeihez tartozik - ez nem az egyetlen, s nem is a legfontosabb jellemvonása. A változás a díszítés módosulásánál sokkal mélyebb volt, s ezért inkább klasszicizáló késő barokknak nevezzük ezt a fázist, jelezve, hogy az átmenetet képezte két korszak határán. Mária Terézia és II. József fiziokrata és merkantil elveket egyesítő gazdaságpolitikája Magyarországon is fejlődést eredményezett s mindez, a felgyorsult polgárosodási folyamattal együtt, az építészetre is kiható változásokat hozott. A kereskedelem, a közlekedés korszerűsödése, a céhrendszer erősödése, az oktatás modernizálása számos új építési feladat (mezőgazdasági, ipari épületek, vámházak, színházak, könyvtárak stb.) és megrendelő (hivatalok, városi magisztrátusok, polgárok) megjelenését vonta maga után. Megváltozott az építészet gazdasági, szervezési háttere is; míg néhány évtizeddel korábban sokszor még az építőanyagok beszerzése is nehézségekbe ütközött, ebben az időszakban ilyen problémákról nem szólnak a források. Egyes adatok például a téglaégetők számának növekedéséről tanúskodnak. Nem volt hiány szakképzett mesterekben sem - a céhes mesterképzés kellő számú mestert biztosított a hazai építkezésekhez. A rajzoktatás bevezetése a mintalapok útján a legkorszerűbb építészeti irányzatokkal, a legdivatosabb díszítőmotívumokkal ismertette meg az építészeket, és a sokféle hatás révén - miként Európában szinte mindenütt - stíluspluralizmus alakulhatott ki. Az egyik nagy stílusvonulat az antikvitást vette mintául, s legfontosabb motívumaival azt igyekezett újjáéleszteni. Magyarország, amelynek nyugati fele négy évszázadig Pannonia provincia néven a Római Birodalom fontos része volt, mindig is bővelkedett ókori maradványokban. Nagy számban kerültek elő a szarkofágok, feliratos kövek, sírlapok, faragványok, melyek gyűjtése, új épületekbe való beillesztése, s kiállítása elterjedt dolog volt a XVIII. században. Felerősödtek a törekvések, amelyek a helyi tradícióra építve, a dicső múltat felidézézve, aktualizálva egyes helységek, vagy régiók fontosságát igyekeztek kiemelni (pl. Szombathelyen, az újonnan alapított püspöki székhelyen az ókori Savariara utaló műalkotásokkal). Ezek a törekvések csak kiegészítették és felerősítették az elméletben, a művészképzés gyakorlatában, a mintalapok motívumaiban megfigyelhető antik tiszteletet, amely a barokk építészetben amúgy is éreztette hatását. Az udvar is támogatta ezt a klasszicizáló felfogást. J. N. Jadot udvari főépítész már 1739-1745 között diadalívet emelt Firenzében Mária Terézia tiszteletére - szinte pontosan követve az ókori mintákat. Az udvarhoz közelálló Migazzi, váci püspök, aki egyúttal bécsi érsek is volt, az uralkodó pár látogatásának tiszteletére 1764-ben Vácott, püspöksége székhelyén hatalmas, egynyílású diadalívet építtetett kőből. A művet a Franciaországból Bécsbe érkezett Isidore Canevale antik előzmények alapján tervezte, de a geometriai formákat, a sima, dísztelen felületeket - vagyis a korszak klasszicizmusának eszményeit - elődeinél jobban hangsúlyozta. Diadalkapuk a század végén is készültek még, például Pesten, 1790-ben, II. Lipót koronázására, vagy két évvel később a nádor látogatása alkalmából. E művekkel rokon az az előcsarnok, amelyet 1792-ben, I. Ferenc magyar királlyá koronázása alkalmából Tallherr kamarai építész a budai Mária Magdolna-templom elé épített. Ez az építmény timpanonnal koronázott diadalívformát mutat - vagyis a később homlokzati elemként alkalmazott klasszicista portikusz alapsémáját. A díszítmények szinte teljes hiánya, a nyitott és a zárt felületek harmonikus aránya, az egyenes vonalak, a horizontálisok és vertikálisok uralma jól megkülönbözteti ezt az alkotást a barokk művektől.

A klasszicizáló későbarokk azonban még nem jelenti az épületek antikos megjelenését, netán az ókori művek másolását. Ekkoriban még nem törekedtek az archeológiailag pontos építésmódra és formálásra, csak evokációra, az antik felidézésére. A XVIII. századi francia építészetelmélet egyik kulcsszava a „simplicité" (egyszerűség). Ez az ideál a természet követését tűzte céljául, amely józan, csak a legszükségesebbre szorítkozik. A kor többre becsülte Homérosz egyszerűségét Vergiliusz kifinomultságánál, és a példaértékűnek tekintette a görögök természetes egyszerűségében megnyilvánuló nagyságát. Az építészet, az ornamentika vonatkozásában az aprólékos, a finoman tagolt helyett néhány nagy tömeg, vagy tagolóelem alkalmazását tartották eszménynek. Az egyszerűség azonban nem az eszközök puszta korlátozását, elszegényesítését jelenti, hanem a világosságot, áttekinthetőséget, a felesleges kerülését. A simplicité az építészek számára egyrészt a férfiasan egyszerűnek tartott dór oszloprend használatát, másrészt a legszükségesebbre korlátozódó tervezést jelentette.

A simplicité fogalmával tehát szorosan együtt jár a természetes és az antik fogalma is. Az ókori művészek csak példát mutatnak a természet követésére, mert az ő művészetük a természet másolásán, racionális értelmezésén alapszik.

A korszak építészeti stílusában a klasszicizmus mellett még erősen megnyilvánultak a barokk stílus elvei is. Az architektonikus kiképzés azonban az érett barokkhoz képest általában leegyszerűsödött. Nem fogadjuk el ugyan Hans Sedlmayr nézetét, hogy a jozefinista korszak építészetében a műfajok nivellálódása a legalsóbb szinten történt, bár tény, hogy vannak erre utaló jelek. Mária Terézia és utódai a korábbi ünnepélyes, reprezentatív, a „birodalmi" igényt hangsúlyozó stílus helyett egy intimebb, a privát szférát kiemelő építészeti irányt részesítettek előnyben. Kezdett különválni az uralkodó magánmegbízásából és az állam céljaira készült építészet, s utóbbit egyre inkább csak a célszerűség, az egyszerűség, az olcsóság igénye határozta meg. Ezt a felfogást képviselték az udvari építészek is, akik egyre inkább hivatalnokokká, egy birodalmi szinten is egységes, funkcionalista, a felesleges díszítést kerülő építészetet igyekeztek megvalósítani.

Canevale poligonális alaprajzú pesti Újépülete (1776-tól), F. A. Hillebrandt nyolcvanas években, a kormányszékek budai elhelyezéséről, a pesti német színházról (1792) szóló tervei jól példázzák ezt a felfogást. Úgy látjuk, a korszak magyarországi építészetének legnagyobb fogyatékossága, hogy még nem alakultak ki a megváltozott feladatokhoz illő, azokat kifejező formák. Új szerkezeteket, újfajta téralakítást nem figyelhetünk meg, de a régi elvek sem dominálnak egyértelműen. Az U alakú barokk alaprajzot kezdi felváltani a téglány alakú elrendezés. A rizalitos tagolás rendszere megváltozik: erős kiülésű rizalitok, megmozgatott tömegek helyett csak jelzésszerű, a felületen érvényesülő rizalitok mutatkoznak s ezek is már leginkább csak középen, a sarkokon viszont nem. A homlokzatalakítás módosult: az alá- és fölérendelés helyett az egyes szintek szerepe, mérete azonos. Eltűnnek a nyílásformák közötti különbségek, melyek addig a főemelet kiemelésére szolgáltak. A korábban általános, az épület kontúrjában is szerepet játszó manzárdtetők egyszerűbb kialakítású nyeregtetőknek adnak helyet. Megváltozik a formaképzés: a hajlított, mozgalmas elemeket az egyenes vonalúak váltják fel. A mélyített tükör, a kiemelkedő táblázat, a négyszögű mező és a falsáv a felület legfontosabb tagolóelemei. A felületek nem maradnak üresen, de a korábbi gazdagabb, rokokó ornamentumok helyett új, vízszintes és függőleges vonalakból képzett formák jelennek meg. A valóságos térviszonyokat - bármilyen egyszerű terekről is van szó - látszathatásokkal nem igyekeznek leplezni az építészek.(pl. Tallherr terve a szekszárdi r. k. plébániatemplomhoz, 1793-1798).

E két irányzat a század utolsó két évtizedében harmonikusan olvadt össze az országban, s vált egyéni, önálló arculatú helyi stílussá.

Kastélyépítészetünkben a változás jelei csak lassan mutatkoztak, de egyre szembetűnőbben. Ezt tanúsítja a tatai Esterházy-kastély, amely már a klasszicizáló késő barokk építészet számos jellegzetességét is mutatja. Esterházy Miklós (1711-1764) a tatai vár lebontását és helyén nagyszabású, szinte a fertődivel vetekedő új kastély építését tervezte. Előbb Canavaleval tárgyalt, majd Fellner Jakabot bízta meg a tervek elkészítésével. Halála azonban megakadályozta terveinek megvalósítását, s utóda, nyilván anyagi okokból, új, szerényebb épület emelését határozta el. Esterházy Ferenc józanabb, méreteiben szerényebb kastélya a vártól távolabb épült, s a vár lebontása ezután nem került szóba. Az építész ezután is Fellner maradt, akiben a család, főleg Eszterházy Károly püspök, a nagy építtető, megbízott és számos feladattal látott el. Az építkezés 1765 körül kezdődött el és 1776-ban fejeződött be. A téglány alakú, egyemeletes épület déli homlokzatának sarkaihoz két, négyszögletes torony kapcsolódik. Az érett barokk idején kialakult az a gyakorlat, hogy a kastélyokra akkor is építenek tornyokat, ha azok nem szolgálnak védelmi funkciót, részben a „kastély" fogalmának kifejezésére, részben pedig a hatalom, a főúri jelenlét jelképéül. Esterházy Ferenc a hatvanas években, szintén Fellner közreműködésével átépíttette a cseklészi kastélyát, oly módon, hogy itt is szimbolikus, nem védelmi célú tornyokat alakítottak ki. Tatán a falsíkból kiugró tornyokon kívül egyetlen síkban marad a homlokzat, a középső, hangsúlytalan két tengely szinte csak jelzésszerűen lép a falsík elé. A földszint sávozott és egyszerű ablakok nyitják meg. Az emelet ablaktengelyeit keskeny falsávok szegélyezik. Ez a szint nem magasabb a fölszintnél, csak architektúrája emeli ki az épület egészéből. Szegmensívű ablakai egyenletesen sorakoznak a homlokzaton, felettük mélyített mezőkkel, könyöklőpárkányuk alatt tábladísszel. A két középső tengely félköríves záradékú ablakai némileg eltérnek a többi ablaktól. A tornyokat manzárdra emlékeztető sisak fedi, míg az épületen lekontyolt nyeregtető van.

A kerti homlokzat díszesebb alakítása abban mutatkozik meg, hogy középen a Fellner által gyakran alkalmazott nyílásmotívum látható: a kosáríves, fúgázott homorulattal kialakított porte cochére en niche, amelyben erkélyes, nagyméretű ablak nyílik. Mindkét oldalon mozgás nélküli a falfelület, s az építész nem használ díszítményeket. A tornyok ellenére az épület körvonala zárt; a manzárd nélküli tetőzet a barokk kastélyokétól eltérő megjelenést kölcsönöz a műnek. A tervező a földszinten az ebédlőt és a kápolnát, az emeleten a dísztermet alakította ki nagyobb hangsúllyal, ám az alaprajzban e tereket nem fűzi össze, nem készíti elő reprezentatív barokk térsorral. A régi alakítás egyetlen eleme az enfilade, amely a főhomlokzat mögött vonul végig.

A barokk lakóigények és a klasszicizáló késő barokk formák kapcsolatát jelzi a keszthelyi Festetics-kastély Rantz János György által 1799-ben készített átalakítási-emeletráépítési terve. Az épület U alakú alaprajza nem változott, és feltételezhetően a régi épület hatásaként, esetleg a „kastély" fogalmához tartozónak tekintett elemként, továbbra is szerepel a középrizalitot lezáró manzárdkupola. Főleg az udvari homlokzat új architektúrája mutat a barokktól eltérő képet: a sávozott, szigorú hatású földszint felett sima falsávok tagolják a felületet. Az emeleti ablakok konzolokra támaszkodó egyenes ablakszemöldökei, a manzárd ablakok köténydíszei a századvég stílusát idézik. Ugyancsak a klasszicizáló stílusba tartozik (már a barokkban használt korinthoszi fejezetet felváltó jón fejezet révén is) az udvari portikusszerű négy oszlop is. Meglehetősen ügyetlen megoldás, mert a középrizalit két szintjét átérő oszlopok a legfelső, manzárd szint erkélyét tartják - azaz nem a piano nobiléhez kapcsolódnak.

Kastélyépítészetünkben viszonylag kevés az olyan alkotás, amely tisztán mutatja a klasszicizáló késő barokk stílusjegyeit. Ezek közül kiemelkedik Melchior Hefele terve a nagycenki Széchenyi-kastély átalakításához, amely azonban nem jutott túl a tervezés fázisán.

Az építkezés igénye azért merült fel, mert 1789-ben a kastély egyik melléképülete leégett, és a megmaradt épületek túl szűkösek lettek volna a nagyszámú személyzet elhelyezésére.

A kastély barokk külseje az 1750 körül megindult és a hatvanas évek elején befejeződött építkezési fázisban alakult ki. Ekkor az épület „egyemeletes volt, a kert közepén állott, alsó végén a színház, felsőn a kápolna" helyezkedett el.[i] A kétszintes (emeletes) rizalitok között az összekötőszárny ekkoriban csak földszintes volt.

A megrendelő az alaprajzon nem kívánt változtatni. A térségnek egy 1789-ben készített helyszínrajzán a kastély sematikus alaprajza is látható. Ebből kiderül, hogy az U alakú, az egyik oldalon három-, a másikon egyrizalitos alaprajz fő tömegei már megvoltak. Valószínűleg a beosztás sem változott: már Hefele előtt is a teremsorból és a kerti oldalon végigfutó folyosóból állt. Az emeleti termek kialakítása a földszintieket követi: pontosan ugyanolyan méretű, négyszögletes termek sorát alakították volna ki az új, második emeleten. Úgy gondoljuk, a rizalit díszterme az emeletráépítés révén kétemeletes belmagasságúra változott volna, ha az emeletráépítés megvalósul.

A főhomlokzat háromtengelyes középrizalitot, ehhez kétoldalt csatlakozó négy-négy tengelyes oldalszakaszt mutat, a két sarokrizalit helyén viszont egy-egy axisú, de nem előre, hanem kissé hátralépő szakaszt találunk. A tagolásban az építész jól ismert, a pozsonyi és a szombathelyi rezidenciákon is alkalmazott eszközeit látjuk: az egyes tengelyeket lizénákból vagy pilaszterekből és párkányokból kialakított, fülkeszerű, kissé bemélyedő mezőkből formálja meg. Erős osztópárkány választja el a földszintet az emelettől. A földszinti ablakok kőkeretesek, dísztelenek. A középrizalitban mindössze a félkörű záradékú kapu tengelye hangsúlyos; mellette kétoldalt ugyanolyan ablakok nyílnak, mint a földszint többi részén. Az emeleteket - Hefele korábbi palotáihoz hasonlóan - pilaszterszerű falsávok fogják össze, melyek egyúttal egyenletesen tagolják a felületet. E falsávoknak lábazata van, fejezete viszont nem látszik. Nem elképzelhetetlen, hogy itt a rajzoló egyszerűsítéséről van szó, bár máshol, például a rizalit fejezetein nem egyszerűsíti a formákat. A tagolás újdonsága, hogy a „negativ sarokrizalit" szélét kettős lizéna zárja és pilaszterpárnak látjuk a rizalit belső oldalánál az oldalszakaszt lezáró, s a mellette lévő, de mélyebb síkban álló, a rizalitot indító tagolóelemeket.

Az egyes szintek szerepe, hangsúlya megfelel a Hefele palotáin alkalmazott, a funkcióból következő hierarchiának. Így az alárendelt földszint felett a nagyobb ablakos díszemelet, a fölött pedig a kevésbé előkelő, s ezért kisablakos, mezzaninemelet következik. Érdekes, hogy a mester szokásától eltérően nincsenek háromszögű szemöldökök, csupán egyenesek. Ezáltal a homlokzaton kizárólag a függőleges és a vízszintes vonalak, illetve felületek uralkodnak. Füzérdísz sem tűnik fel sehol, sőt más, klasszikus ornamens sem. Kizárólag a sima felületű tábladísz szerepel a két felső ablaksor között. Az első emeleti ablaksor kis lábazati rész közvetítésével az osztópárkányon áll, míg a mezzaninablakok a koronázópárkányhoz kapcsolódnak. A tervező tehát alul-felül „odaerősítette" az ablakokat a párkányokhoz, de oldalt nagy hely maradt köztük és a pilaszterek között. A nyílások így lazábban foglalnak helyet a mezőkben, mint akár Szombathelyen, akár Pozsonyban.

A homlokzat egyetlen hangsúlyos eleme a középrizalit, amelynek ablakait lecsüngő füzérdíszes fejezetű pilaszterek szegélyezik. Egyéb eltérés nincs az oldalszakaszoktól - sem az ablakok méretében, sem a díszítésben. A főpárkány felett három axisnyi szélességben tömör, egyenes attika zárja le a rizlitot, rajta trófeás dísszel és orommezővel, amely nyilván a címer elhelyezésére szolgált volna.

Hefele terve, megjelenésében a szombathelyi püspöki és a pozsonyi prímási palotákat idézi. Egyszerű, dísztelen, az egyenes vonalak uralmára épített architektúrája már csak nyomokban tartalmazza a barokk stílusjegyeit. Elsősorban a homlokzat beosztása - annak rizalitos tagolása, hierarchikus emeletosztása - emlékeztet a hagyományokra, míg a dísztelenség, a mozgásnak, a tagozatok fény-árnyék hatásának hiánya a klasszicizáló felfogás jele.

Városi paloták

A török kiűzése után városaink jó része romokban hevert. A következő évtizedekben, az újjáépítés során megsokasodtak a barokk lakóépületek; számos város utcaképe máig megőrizte a XVIII. században kialakult barokk jelleget.

A romos Pest-Budán a rohamos fejlődés nemcsak a betelepülés gyorsaságának és az erősödő polgárságnak volt köszönhető, hanem a város kitűnően megszervezett, rendkívül tevékeny és elismert kőműves céhének is. E céh, nemcsak létszáma, de mestereinek kiválósága révén is a legtekintélyesebbnek és -elismertebbnek számított szakterületén; a vidéki céhek, vitáik eldöntése érdekében a budai vagy pesti mesterekhez fordultak. A XVIII. század végére 9 mester és közel 300 legény tartozott a pesti kőműves céh tagjai közé. A pesti és budai mesterek kiváltságlevele olyan jogokat foglalt magában, amelyeket akkoriban az ország egyetlen más városa kőművesmesterének sem sikerült kivívnia: nemcsak a fővárosban, hanem bárhol másutt vállalhattak építőmunkát. Ezzel magyarázható, hogy a forrásanyag országszerte említ pesti vagy budai mesterek által végzett munkákat.

XVIII. századi városaink még a középkoriakra emlékeztettek: árok, kőfal vette körül a településeket s az utcahálózat is a középkori elrendezést követte. Pesten még 1772-ben is érintetlenek voltak a városfalak - igaz, a falon kívüli városrészekben ekkor olyan fejlődés indult meg, hogy a belváros körül már nyüzsgő élet alakult ki. A vidéki városok Pestnél is tovább őrizték meg városfalaikat; a zárt, fallal körülvett települések szerkezete nem sokat változott itt a középkor óta, s a korábbi telekviszonyok is nagyrészt érintetlenül maradtak. Ezek a városok - a korabeli metszetek szerint - külsejükben inkább falvakra emlékeztettek. A városok lélekszáma igen alacsony volt: a század végén mindössze 6 városé haladta meg a 20 ezret. 1793-ban egy Townson nevű angol utazó csodálkozva állapította meg a 30 ezer lakosú Debrecenről, hogy még soha sem látott ekkora falvat. A legtöbb városban a házak nagy része földszintes volt, az utcák kövezetlenül álltak, s nagy gerendákat helyeznek el a gyalogosok számára.

A Buda visszafoglalása utáni új telekkiosztás során (1696) az adminisztráció igyekezett a város elaprózottságát, zsúfoltságát megszüntetni: sok kisebb telket vontak össze, szűk zsákutcát kapcsoltak a szomszédos telekhez, a házhelyeket szélességi irányban összevonták és az udvari szárnyak lebontásával több udvart egyesítettek. Így az egész várnegyedben a korábbinál kisebb számú, ám nagyobb méretű telek alakult ki: 388 helyett 290 maradt, vagyis a telkek száma mintegy a 3/4-ére csökkent.

Pesten az 1696-os telekkönyvben szereplő 186 ház igen nyomorúságos, földszintes viskó volt; mindössze 4 nagyobb épület állt közöttük. Pest-Budán a lakóházak zárt sorban épültek, s általában kétmenetesek voltak az utcai oldalon. A kapuzat rendszerint az épület középtengelyében, olykor a homlokzat mellett állt. Utóbbi esetben a lakószárny átvezethet az udvarra nyíló kapu felett, de el is maradhat felette (ez például Sopronban gyakori). A kapualj jellemzően az egész szárnyat átszelte; egyik oldalából kétkarú lépcső indult az emeletre. A telken egy vagy két udvari szárnyat is építettek s így az alaprajz L vagy U alakú volt.

A városi paloták homlokzatait a szűk telkek, a keskeny utcák miatt nem lehetett szabadon, a tömegek erőteljes megmozgatásával formázni. Legfőbb díszítőelemként így aztán csak a kapuzatok, esetleg az erkélyek, valamint a tagolóelemek fejezetei jöhettek szóba. A polgárházak homlokzatai viszont sima felületűek, vagy a földszint felett lizénákkal tagoltak voltak. Rizalitokat nem alakítottak ki. Az ablaktengelyek száma 5, 7 vagy 9 között váltakozott. A földszint gyakran elkülönülő, az emelettől eltérően fugázott, talapzatszerű volt. Az ablakok szalagkeretesek voltak; lehetnek azonban füles, záróköves megoldásúak is.

Pesten a fejlődés lassabban indult meg, mint Budán, mert nem maradtak felhasználható falak a romok között, és a települést nem védte erős városfal. A gyorsütemű építőtevékenység akkor kezdődött, amikor idehelyezték a hétszemélyes táblát, az ország legfőbb bírói testületét, s a nemesség, különösen pedig a főurak egymás után építettek palotát a városban. Az első építkezők között volt Grassalkovich Antal, a tábla elnöke. 1730-1735 között épült városi palotája, a múlt század végén bekövetkező lebontásáig Pest legszebb palotájának számított. Minden leírás, minden beszámoló kiemeli szépségét.

Az egyemeletes épület középrészét egy öttengelyes rizalit alkotta, melynek fő dísze az összekapcsolt kapuzat és az erkély motívuma volt. A kaput kétoldalt oszlopokon álló atlaszok kísérték, s egyúttal tartották az előrehajló, törtvonalú erkélyt. Az emeleti pilaszterek az épület rangját jelzik, de lefelé keskenyedő törzsük, fejezeteik virágdísze, az ablakszemöldökök erőteljes maszk- és növényi motívuma komolyság helyett derűs összképet mutattak.

Gazdagabb alakítást látunk az egykori Péterffy-palotán (a Százéves vendéglő épülete), amely mára már egyedüli emléke Pest barokk kori lakóház-építészetének. 1756-ban építtette Péterffy János báró, Mayerhoffer András tervei szerint. A homlokzat - az adott telekhatár miatt - nem lehetett hosszú: a háromtengelyes középrész mellett csak két-két ablaknyi keskeny oldalszakasznak maradt hely. A középrizalit alig ugrik előre, de „hangszerelése", valamint építészeti motívumainak gazdagsága kiemeli környezetéből. A kapuzat két szélén hermák támasztják az előrehajló erkélyt. Ez már nem merev vonalú, kőbábos erkély: mellvédjét csiga alakú szalagfonatok alkotják.

Ez az a motívum, amely a gácsi kastély homlokzatán és a gödöllői kastély lépcsőházában is szerepelt, s amelynek alapján egyes kutatók e két kastélyt is Mayerhoffer András életművébe igyekeznek sorolni. A három emeleti ablak páros lizénák között, beszorítva tölti ki a rizalitot, mely felül oromzattal záródik. Az emeleten az ívelő szemöldökök, az ablakok váza és lecsüngő füzérdíszei kevés eszközzel teremtik meg a könnyed, játékos hatást, amely a palota legfőbb értéke.

Ekkoriban az országnak még nem volt modern értelemben vett fővárosa, igazgatási központja: Pozsonyt Bécshez való közelsége tette az ország központjává. A városi paloták építészetében kétségtelenül ez a város járt az élen, lévén, hogy a központi hivatalok székhelyeként és az országgyűlések színhelyeként vonzotta a főúri családokat. Egymás után épültek, vagy újultak meg az előkelők palotái: csak a belvárosban 43-ra rúgott a számuk (köztük például az Esterházy-, a Széchenyi-, a Csáky- és az Aspremont-palota). A prímási palota, valamint a belváros kapuin túl épített Grassalkovich-palota kiváltképp emelte a város művészi rangját.

Az épületek többsége kétemeletes, s nagyvárosiasabb, mint Buda korabeli építészete. A kapuzatok nagy hangsúlyt kapnak s az épületek legdíszesebben formált elemeivé válnak; atlaszok, vagy konzolokat tartó pillérek, s felettük erkély, esetleg felhajló párkány, gazdag szemöldökdísz hirdetik az építtető rangját. A kapuzat ilyen kiemelése a bécsi városi építészet hatását mutatja.

Rizalit hiányában a középtengelyt az elemek gazdagsága vagy megkettőzése emeli ki: az emeleten vagy a kapu párkányán allegorikus figurák, esetleg kettős ablakok, néhol pedig a főpárkány feletti attika segítségével. A városban jellegzetes kapuformát is megfigyelhetünk: a kosáríves nyílás felett a párkány nemcsak felhajlik, hanem megszakad, és két darabja csigába csavarodva találkozik. A felhajló rész alá gazdag reliefdísz kerül (a Wachtler-házon például hadijelvényeket és tropheákat látunk).

A lépcsőházak - a kis méretek ellenére is - többnyire gazdagok, elegánsak. A Grassalkovich-palota kétkarú, kétmenetes, az emeleti pihenőnél egyesülő lépcsőzete, a szobor- és a vázadísz nagyúri belső térhez illó megoldás. A Nyáry-palota lépcsőjét igen gazdag, áttört mellvéd díszíti. E formák is jelzik, hogy a reprezentációt, az épület hivatalos jellegét - amely az építtető magas hivatali tisztségével s az azzal járó társadalmi élettel függött össze - az építészeti motívumok is tükrözik.

A források szerint 1752-1762 között épült Balassa János háza. Az építész feltehetőleg F. A. Hillebrandt, a kamara főépítésze lehetett, aki Pozsonyban több előkelő megbízó számára is dolgozott. Az épület sávozott földszintje a felső két emelet talapzatául szolgál, és hangsúlyosan elkülönül azoktól. A sima falfelületet az emeleten falsávok fogják át, melyek álló konzolokkal csatlakoznak a főpárkányhoz. A középtengelyben a közös timpanonnal összevont páros ablakok a tervező bécsi művén, az Ulfeld-palotán is szerepelnek. A piano nobile felett a második szinten az ablakok kisebbek, egyszerűbbek; ez a homlokzatbeosztás Hillebrandt minden palotáját jellemzi. A díszes kapuzat, a szoboralakok, a nagy címer és az oromzat szintén a középtengely kiemelését, méltó hangsúlyozását biztosítja.

Győr városszerkezetét a XVI. század közepén emelt városfalak, a katonai szempontokat követő egyenes utcák és a tágas központi piactér alakította ki. Egyik központja a XVIII. században is a Széchenyi (egykori Piac) tér maradt, amelyet a jezsuiták temploma és rendháza, valamint polgárházak sora övez, máig meglepően egységes, harmonikus összképet alkotva. Az épületek közötti összefüggést a házak ereszeinek közel azonos magassága, a nyílások és a zártan maradó felületek hasonló aránya, a tagolás és a díszítés azonos jellege teremti meg. A tér hangulatát a zárt erkélyek mozgalmas, érdekes formái is emelik. E formák több dunántúli városban előfordulnak (pl. Sopron, Székesfehérvár, Veszprém), de Győrben különösen népszerűek voltak a XVIII. században: mintegy 50 belvárosi házat díszített ilyen erkély.

A tér kiemelkedő szépségű, de nem központi elhelyezésű épülete a múzeum, az egykori „apátúr-ház", a pannonhalmi apátok városi szállása és birtokigazgatási hivatala. 1741-1742 között épült, több kisebb, régebbi ház összevonásával és átalakításával. Az egyemeletes homlokzat középrészét a boltíves kapuzat foglalja el, pilaszteres, csavartvonalú konzolokban folytatódó kereteléssel. A konzolokra zárterkély támaszkodik, mellvédjén gazdag rokokó stukkódísszel. Az ablakok törtívű szemöldökei alatt virágdísz tölti ki a felületeket, s a címerrel, az erkély mellett álló két vázával, a szobordíszes fülkékkel, fent a háromszögű oromzattal együtt gazdag, de nem zsúfolt összképet alkot. Ugyanilyen könnyed az emeleti ablaksor feletti virágdíszes szemöldöksor. Az épület józan, nyugodt tömegalakítása, az erkély összefogott kompozíciója az igen változatos, könnyed díszítések ellenére is biztosítja az épület súlyát, komolyságát.

A Habsburgok a török kiűzése után nem csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz. Az erdélyi építészet részben ezért sok helyi vonást mutat, noha általában megállapítható a stílusrokonság a magyarországi emlékekkel.

Bánffy György, erdélyi gubernátor kolozsvári palotája (1773-1786), melyet a württenbergi Johann Eberhard Blauman építész tervezett, országos viszonylatban is a korszak egyik legjelentősebb épületének számít. Négyszögű, belső udvart körülfogó tömb, amelyet az udvar mentén a földszinten boltozott árkádsor, az emeleten jón oszlopokon álló, egyenes gerendával lezárt loggia vesz körül. A boltozott bejáratot két pillérsor három részre osztja; innen két lépcső vezet fel az emeletre. A homlokzat legjellegzetesebb része a négyaxisú rizalit s az enyhén íves vonalú loggia. A díszítmények az érett barokktól a rokokón át a klasszicizáló késő barokkig minden stílusfázist felölelnek.

Esztergom fejlődését hátrányosan érintette, hogy egyetlen országos súlyú politikai méltósága, a prímás, a török kiűzése után nem költözhetett vissza, hanem a XIX. század elejéig Nagyszombaton volt kénytelen székelni. Az építkezések így a polgárság és a helyi nemesség anyagi lehetőségeitől függtek; ez magyarázza, hogy a polgárváros szerényebb barokk építészete a provincializmus felé hajlik. A város számos épülete ennek ellenére legszebb barokk lakóházaink sorába tartozik. Ezek közül is kiemelkedik az egykori Török-ház (1747). Az épület kapuzata összekapcsolódik az előreívelő erkéllyel, s felette a homlokzat közepén nyíló ablakkal.

Az erkélyt tartó csigavonalú konzol és a kapuzat szélén álló, szintén csigavonalú konzolban végződő hermapilaszter a pesti pálos templom kapuzatára emlékeztet. Az egyemeletes esztergomi házak sajátossága, hogy a kapuzat az épület legdíszesebb eleme. A bencés rendház (1763) és az Obermayer-ház (1767) kosáríves kapuzata felett két csigavonalú párkány hajlik fel, közöttük címernek hagyva helyet. A kapu felett rendszerint két szorosan egymás mellé helyezett ablak fokozza a középtengely hangsúlyát. Itt gyakran ötletes formát látunk: a Meszéna-házon (1755 körül) például a két középső ablakot volutában végződő hermapilaszter szegélyezi, és az ablakok felett felhajlik a főpárkány. A városháza homlokzatán (1770-1773) konzolokon nyugvó, szalagfonatos-kőkorlátos, hullámosan meghajlított erkély alkotja a homlokzat legszebb, legdekoratívabb motívumát. Az erkély felett kiemelkedő rizalit felületén megtört vonalú szemöldökdísz látható.

Színházak, iskolák, kórházak

A XVIII. században a korábbi legfontosabb építészeti feladatok (templom, kastély, polgárház) mellett sok új feladat jelentkezett. A kultúrával, a neveléssel és az egészségüggyel kapcsolatos épülettípusok (színházak, iskolák, kórházak) ekkor már sajátos, a funkciójuknak megfelelő formát igényeltek.

Ebben a korszakban a magyar színházi kultúra egyik központja Pozsony lett. A város Buda helyett az ország fővárosának szerepét töltötte be, és többször szolgált a koronázás és az országgyűlés színhelyéül. Ilyen alkalmakkor nemcsak az udvar és az előkelőségek, hanem távolról érkezett érdeklődők tömegei is időztek falai között. 1765 és 1780 között Albert herceg, az ország helytartója a pozsonyi várban ütötte fel székhelyét. Az előkelő közönség városba özönlése színtársulatokat is vonzott (a Pozsonyban székelő kormányhivatalok tisztviselői is a színházlátogató közönség soraiba tartoztak); az országgyűlések ideje alatt pedig egy opera- és egy prózai társulat működött itt. Többször épült fából alkalmi színház - például 1741-ben egy nagy, háromemeletes struktúra -, de rendre mindegyiket lebontották, mert az országgyűlések közötti többéves szünetekben a város lakossága nem tudta fenntartani a működésüket. Az állandósuló igény kielégítésére 1775-ben Csáky György gróf vállalkozott arra, hogy megfelelő kőszínházat emeljen. A hatalmas, téglány alakú, egyemeletes épületet manzárdtető fedte. Főhomlokzata attikás oromzattal emelkedett a párkány fölé. A földszint előtt, középen négy oszlopon alacsony, timpanonos portikusz állt. A homlokzat szinteket átfogó pilaszterei a portikusz fölé magasodtak és felnyúltak a főpárkányig. A belsőben több páholysort alakítottak ki, mert - a közönség társadalmi differenciálódása miatt - a vállalkozónak a páholybérletet váltók nyújtottak biztonságot. Mivel bálokat és ünnepségeket is rendeztek, toldalékként külön vigadóépületet építettek a színházhoz.

1774-ben Pesten is kialakultak a színjátszás alapvető feltételei, s színházzá alakították át a város középkori erődítményének egyik körbástyáját, a rondellát. A tetővel fedett hengeres építmény kívül komor falait csak egyetlen sorban nyitották meg ablakok. A vastag falakon belül szűkösen fért el a nézőtér és a színpad: mindössze 500 férőhelyet lehetett kialakítani. A Rondella egyetlen előnyét a jó akusztika jelentette. Mivel Pest fejlődését akadályozta, 1815-ben lebontották.

Főként német társulatok léptek fel itt, de olykor magyarok is tartottak előadást. A magyar színjátszás megszületésének időpontját hagyományosan 1790. október 25-re teszik, amikor a budai Várszínházban - tehát egy kőszínházban - Kelemen László vezetésével megkezdte működését az első magyar nyelvű társulat.

A Várszínház épülete eredetileg nem színielőadások céljára épült: a budai karmeliták templomául szolgált. Mikor azonban II. József 1786-ban Pest-Budán járt, és látta a két város két színházának állapotát, hozzájárult ahhoz, hogy a feloszlatott karmelita rend templomát színházzá alakítsák. A 10 hónapig tartó átalakítás (1787-ben ért véget) során kialakított 1200 férőhelyével az épület nemcsak méretében múlta felül a Rondellát, hanem gépezeteinek, díszleteinek korszerűségével, kedvezőbb akusztikájával és művészibb belső kialakításával is.

A pesti német színház felépítése már a század végén tervbe volt véve, ám végül csak a XIX. században valósult meg.

Építésének gondolatát több körülmény is befolyásolta. Alapvető az volt, hogy a rohamosan fejlődő város lakossága gyarapodott, a hivatalok (pl. hétszemélyes tábla) és az egyetem Pestre helyezése folytán megnövekedett azok száma, akik igényelték a színjátszást. Befolyásolta a színház helyének kiválasztását - a városfalon kívül eső térségben - a rohamosan fejlődő, s vásártartásairól egyre szélesebb körökben híressé vált város rendezésének, bővítésének, északi irányban való fejlesztésének szándéka.

A városokban kibontakozó polgári színjátszás mellett a század színházi kultúrájának egyik fő színhelyét a főúri kastélyszínházak jelentették. A főnemesség megnövekedett jövedelmét az udvari élet diktálta divat és szokások hazai megvalósítására költötte. Egy igazi úr a színházi nyújtotta örömöket sem nélkülözhette, ezért - követve az európai udvarok, mindenekelőtt a bécsi udvarnak és arisztokrata környezetének gyakorlatát - kastélyában saját zenei társulatot tartott és színjátszók szerződtetésével zártkörű színielőadásokat rendeztetett. Gyakori volt, hogy a sala terrenában vagy a díszteremben állítottak fel alkalmi színpadot, amelyet aztán az előadás után lebontottak. Máshol az épület egyik termét, nézőtér és színpad elhelyezésével, állandó rendeltetésű színházzá alakították. A legszínvonalasabb megoldásokat azonban azok a színházak nyújtották, amelyeket eleve erre a célra építettek a kastély egyik szárnyában, vagy - mint Fertődön - az épület mellett, önálló építményként.

Egyes kastélyszínházakban hivatásos színészeket alkalmaztak, akiket olykor állandó jelleggel, de azért többnyire csak egy-egy nyárra, a kastély urának ott-tartózkodása idejére alkalmaztak. A színházak viszonylag kis teret foglaltak el; a legreprezentatívabb változat, a fertődi opera (1768) nézőterén sem fért el 400-nál több néző.

A ma már csak rézmetszetről ismert fertődi opera egyemeletes, manzárdtetős épület volt, öttengelyes homlokzata előtt páros oszlopokon álló erkéllyel. Az épület belül négy részre oszlott: előcsarnokra, patkóalakú nézőtérre, színpadra és ruhatárra. A nézőtér üléssora felett, középen ovális alakú hercegi páholy nyílt, amely galériákkal és két proszcéniumpáhollyal állt kapcsolatban. A hercegi család és az előkelő vendégek az emeleti páholyokból nézték végig az előadásokat. A színpad nyílása 8 x 8, mélysége pedig majdnem 18 méter volt. Itt sorakoztak az egyre kisebbedő kulisszakeretek, egészen a háttérfüggönyig. A színpadnak emelő-süllyesztő szerkezete is volt, hogy a barokk színjátékokban megjelenő égi szereplőket a felhők közül leeresszék.

Az Esterházyak, a Batthyányiak, az Erdődy, a Pálffy, a Grassalkovich család - több más arisztokrata családdal együtt - tucatnyi kisebb-nagyobb kastélyszínházat épített még az országban.

A XVII-XVIII. század nemcsak a protestáns iskolaalapítások és -építések miatt nevezetes fejezet a magyar oktatás történetében, hanem azért is, mert a katolikus iskolaszervezet szintén nagy fejlődésnek indult. Az oktatás feladatait elsősorban a jezsuiták vállalták magukra, de mellettük mind jelentősebbé vált a piarista rend oktatótevékenysége. Tovább gyarapodott a városi iskolák száma. Ezek már nemcsak a forrásokban maradtak fenn (pl. adatok a tanulók számáról, az iskolamesterek nevéről és képzettségéről), hanem sokszor az iskolák helyét, épületét is ismerjük. Az egyik budai városi iskola például a városháza épületében működött, a pesti pedig a plébániatemplom előtti téren álló épületben. Ugyanitt, a városháza mellett német iskola épült.

A budai oktatás színvonala a jezsuitáknak köszönhetően igen magasra emelkedett. A Nagyboldogasszony templom két oldalán és a kollégiummal szemben álló épületben gimnázium, valamint filozófiai és teológiai tanfolyamokkal kiegészített, azaz „teljes" akadémia alakult. Az akadémia (épült 1747, lebontva 1901) egyemeletes épületének főhomlokzata a Szentháromság térre nézett. A tető magasságáig oszlopok fogták át a homlokzatot, és fent kis torony emelkedett. A homlokzatot szentek kőszobrai díszítették. Belsejében tíz tantermet és egy nagy dísztermet alakítottak ki. A díszterem két részből állt: az aulából (nézőtér) és a színpadból. A leírások szerint gazdagon festett stukkódíszítés emelte a belső tér fényét.

A szerzetesi iskolák közül a piaristák tatai iskolájáról maradtak fenn részletes adatok. Fellner Jakab készítette a terveket és irányította a kivitelezést (1765). Az elsőként megépült traktusban négy tanterem volt: az oktatott nyolc évfolyam közül kettő-kettő számára. Egy másik szárnyat egy évvel később fejezett be az építész. Ebben két nagyterem volt (viták, ünnepségek számára az alsó, illetve a felső tagozatnak), a harmadikban pedig a szertár kapott helyet.

A XVIII. század végéről már számos iskolaépület terve is ismert, s e tervek sokszor el is jutottak a megvalósulásig. II. József ugyanis megengedte, hogy bármelyik felekezet iskolát állítson, amennyiben az adott helységben még nem rendelkezik oktatási intézménnyel. Az iskolahálózat kialakulása így gyorsan haladt. A két elterjedt elemiiskola-típus (a „normál" és a „triviális" vagy „nemzeti") a felépítés, a kialakítás szempontjából nem mutat különbséget. Az épület felépítése nem jelentett komolyabb művészi feladatot; rendszerint egytraktusos, hosszú, téglány alakú (pl. Perbál, Budaörs) vagy L formájú (pl. Budakeszi) építmény töltötte be ezt a szerepet. A földszintes homlokzatok egyszerűek, igénytelenek, alig tagoltak.

A török kiűzése után Pest-Budán orvosok (chirurgusok) is feltűntek. Budán 1703-ban, Pesten 1745-ben alakult sebészcéh. A céhlevél szerint három évig tartott a mesterség megtanulása. A nagyszombati egyetemen 1770-ben kezdte meg az orvosképzést; ettől datálódik az orvosi ismeretek hazai oktatás (később Budán is nyílt iskola). Mária Terézia 1754-ben elrendelte az okleveles orvosok összeírását, és a visszaélések elkerülése végett szabályozta működésüket.

A kórházak újjáépítését a legtöbb helyen az ismétlődő nagy pestisjárványok elleni védekezés indokolta. Budán a hódoltság után hat állandó kórházról tudunk. Ezek közül az ún. városi kóroda, a régi (lebontott) Szent János-kórház elődje töltött be fontos szerepet. A kóroda egy kis földszintes házban kapott otthont; a betegeket a város tisztiorvosa kezelte. Az épület bővítésére, kiépítésére csak a következő században került sor.

A század vége felé (1785) lépett a kórházak sorába a Fő utcai Erzsébet-apácák kórháza. II. József a szerzetesrendek többségét feloszlatta. Ez a sors várt a budai ferencesekre is. Kolostorukba az Erzsébet-apácákat helyezték, azzal a feladattal, hogy betegeket ápoljanak. Az átalakítás során Tallherr kamarai építész húszágyas betegszobát alakított ki. Ugyanő tervezte az 1700 körül épült vízivárosi polgári kórház kétemeletes katonai kórházzá történő átépítését is (1786).

Pesten a hódoltság után csak négy kórház épült. A legnagyobb közülük az invalidusok hatalmas kaszárnyája volt (1716-1727 között A. E. Martinelli építette, később városházának használták), amely a hadirokkantak palotáján kívül a kórház funkcióját is betöltötte. 1755-ig az irgalmasok rendje ápolta itt a betegeket. Sok panasz volt a polgári kórházra, mert csak 72 ágyasra tervezték és a kórtermek kicsik, sötétek, levegőtlenek voltak. A betegek szalmán feküdtek a földön. A későbbi alapítások közül kiemelkedik a máig álló Szent Rókus kórház. Alapjait a Rókus-kápolna mellett rakták le, 1781-ben. Jung József tervei szerint folytatódott az építkezés, amely néhány évi szünet után 1796-98 között jutott el a befejezésig.

A nagyobb vidéki városokban ekkor már kivétel nélkül álltak kórházak. Többnyire alapítványok létesítették őket, mint például a győri Szentháromság-kórházat is (1753).

Az Újépület

II. József több alkalommal járt Pest-Budán és jól ismerte a két várost, az egyes épületeket és a városrendezési problémákat. A színházépítéstől kezdve a városfalon kívüli terület beépítésének tervéig minden kérdéssel a részletekbe menően foglalkozott, a terveket bírálta, engedélyeket adott vagy tagadott meg. 1783-as útja során is foglalkozott az építészeti, illetve a társadalmi helyzettel. Meglátogatta a két város szociális intézményeit, s tapasztalatai mélyen felháborították. Mind a budai, mind a pesti kórházat szörnyű állapotban találta. Elhatározta, hogy karitatív intézmény létesítésével enyhít a gondokon. Nyilván az ő ösztönzésére történt, hogy Pest városának bírája a Váci-kaputól távolabb, észak felé, kihasított a beépítetlen, homokos területből egy darabot, melyet a kincstárnak ajándékozott.

Az uralkodó azonban hamarosan meggondolta magát. Közölte, hogy a kiszemelt helyen katonai kórházat és kaszárnyát építtet fel, s kijelölte az építészt is, Canevale (Ganneval) személyében.

Isidore Marcellus Ganneval, (akinek neve a magyar szakirodalomban Canevale formában honosodott meg) mesterével, Giovanni Niccolo Servandonival feltehetőleg 1760-ban érkezett Párizsból Bécsbe, és 1786-ban bekövetkező haláláig ott is maradt. Előbb főrangú megbízóknak dolgozott, majd az udvar szolgálatába állt, a Hofbauamt építészeként. Ő építette a váci székesegyházat (1762-1774) és a diadalívet (1764).

Az Újépület munkálatai így végül csak 1786 elején kezdődtek meg. A helyszínen Johann Hild pallér irányította a kivitelezést.

Amikor azonban két év múlva kitört a török háború, félbeszakadt, és. ettől kezdve csak megszakításokkal folytatódott az építkezés, amely így csak 1814-ben fejeződött be. Később - így a szabadságharc bukása után - az Üjépületet börtönnek használták, 1897-ben pedig lebontották, mert akadályozta a városfejlesztést, gátolta a Lipótváros fejlődését, úthálózatának bővítését.

Az iratok és tervrajzok arról tanúskodnak, hogy az épület rendeltetése már a kezdet kezdetén többször megváltozott. A korabeli találgatások szerint állami börtönnek vagy erődítménynek szánhatták, egy visszaemlékezés viszont arra arra enged következtetni, hogy az uralkodó eleinte közkórházat akart létesíteni.

Az Újépület alaprajzának és megjelenésének szabályosságát, a geometriai formák alkalmazását a megbízó kívánságára választotta a tervező. Az épületszárnyak szabályos négyzet alakú területet fogtak körül. A négyszög lesarkított csúcsaihoz keskeny összekötő szakaszok beiktatásával négyzet alakú, belsőudvaros pavilonokat csatlakoztattak. Az épületszárnyak kétemeletesek, teremsoros-folyosós elrendezésűek voltak, a sarokpavilonok viszont háromemeletesek. A homlokzatokat szintenként övpárkányok választották el. Dísztelen felületüket nem tagolta építészeti motívum.

Az Újépület ötlete akkor merült fel, amikor II. József Bécsben is karitatív, egészségügyi létesítmények alapításával foglalkozott. 1784-ben megbízta Canevalet, hogy építse fel a Katonai Orvosi Akadémiát (a Josephinumot), és korábbi formájához képest jelentősen bővítse ki a Közkórház és a csatlakozó Katonai Kórház épületeit. Az uralkodó figyelme 1777-es párizsi útja során terelődhetett a karitatív, egészségügyi problémára, amikor meglátogatta az École de Chirurgie-t, s látta korszerű rendszerét. Canevale pesti megbízása nyilván a hasonló jellegű bécsi feladatok megtervezésével is összefüggött. Az is közrejátszhatott azonban, hogy szigorú, puritán, kevés díszt alkalmazó építészeti felfogása elnyerte II. József tetszését, aki maga is elutasította a felesleges díszítményeket, az öncélú formálást, az épület rendeltetését nem szolgáló, pusztán reprezentatív, dekoratív építészetet. Canevale már korai műveivel, a váci székesegyházzal és a diadalívvel tanúsította, hogy a barokk hagyományokon túllépve sima, egyszerű, megbontatlan felületeket, geometriai formákat és klasszikus elemeket alkalmaz. Bécsben a Közkórház dísztelen tömbje és a Katonai kórházhoz csatlakozó tébolydatorony hengeres építményei a jozefinista építészet jellegzetes alkotásai, amelyek az ún. francia forradalmi építészettel rokon tendenciákat mutatnak.

Az Újépület közcélú rendeltetése - hisz katonai kórházként és polgári, karitatív intézményként egyaránt ilyen célt szolgált volna - nagyban meghatározta alaprajzát, rendszerét. Alaprajzában azok az elvek valósultak meg, amelyek a hasonló funkciójú épületek komponálását, elrendezését rendszerint vezérlik: a bécsi kórház is hatalmas, négyszögletes térséget körülölelő szárnyakból áll, több belsőudvarral. A szabályos forma a világos, áttekinthető elrendezés biztosítéka. Az Újépület is hatalmas tömegű volt, s noha az akkori Pest falain kívül állt, mégis a fejlődő város közelében, annak házaihoz mérhetően. A hatalmas méret a funkcióból, az elhelyezendő betegek és rászorulók nagy számából adódott ugyan, de egyben a hatáskeltés fontos eszközévé is vált. Később, amikor az Újépületet kaszárnyának és börtönnek használták, ez a fenyegető, szokatlan lépték, a tárgyszerűségből fakadó dísztelenség még hangsúlyosabbá tette a megjelenés idegenségét, ellenségességét, s ez legalább ugyanakkora szerepet játszott az épület lebontásában, mint az, hogy a városfejlődés akadályává vált.

Az Újépület kialakításában a század második felének alapvető törekvései fedezhetők fel. A geometriai formákra, sztereometriai tömbökre redukált épületen a simplicité már emlegetett elve érvényesül. Ez magyarázza a dignitás, a decorum kategóriájába tartozó oszloprendek elmaradását. Az Újépület geometriai formája, redukált tagozatai is ennek a szemléletnek a hatására vallanak. Canevale e művénél is a részek (tömbök) elhatárolására, puszta egymás mellé sorolására törekedett, akár a nyolcvanas években készített bécsi épületein.

Manufaktúrák Óbudán

Az osztrák örökösödési háborúban és a hétéves háborúban elszenvedett kudarcok a század derekán világossá tették Mária Terézia számára, hogy az örökös tartományokban és más, Habsburg-uralom alatt álló országokban a közigazgatástól kezdve a hadügyeken át a gazdasági rendszerig mindent meg kell reformálni. A gazdaság átszervezését követően nagyarányú fejlődés indult meg a Habsburg Birodalomban. Az udvar fokozódó támogatásától ösztönözve kibontakozott a manufaktúraipar több ágazata is. A gazdaság átszervezésén munkálkodó Általános Kereskedelmi Igazgatóság végcélként a birodalom gazdasági egységének megteremtését és autarkiáját tűzte ki. Ezt célozták az egyes árucsoportokra kivetett behozatali tilalmak s a hazai gyártókapacitás fejlesztése is.

A fejlődésből Magyarország sem maradt ki, noha az ország tulajdonképpeni egyetlen jelentős iparága a textilipar, s azon belül is a selyemgyártás volt, amely II. József uralma alatt, nagyrészt az uralkodó iparpártoló törekvéseinek eredményeként virágzott fel. A magyar manufaktúrák félkész árut szállítottak Bécs selyemipara számára.

1780-ban tették meg az első lépéseket, hogy megvalósuljon Óbudán a selyemfonó (filatórium). A feldolgozás folyamatában a vékony selyemszál megsodrását, vastagabbá fonását, azaz a cérnázást végezték itt. Akkor még csak egyetlen állami selyemgombolyító működött az országban, Eszéken, s a felhalmozódott nyersanyag gazdaságos feldolgozása és külföldi eladása céljából gondoltak hazai selyemfonó építésére. A hivatalos feladatot Lorenz Lander kamarai másodépítésznek kellett megvalósítania.

A hatalmas, téglány alakú, egytraktusos filatórium méretei alapján a maga korában a főváros legmagasabb építményének számított. Ötemeletes tömbjét a hosszoldalakon kilenc-kilenc, a két rövidebb oldalon három-három ablak törte át. Külseje az ipari funkciónak megfelelően teljesen dísztelen és tagolatlan, sem párkány, sem más tagozat nem bontotta meg. A széleken armírozás jelentette a „magas" építészet egyetlen elemét. Ablaknyílásait vakolt keret fogta körül.

A gépezeteket a földszinten elhelyezett, alulcsapó vízikerék működtette, a korábban ott álló malomhoz lefolyó víz erejével. A műszaki tervezés hibái itt jelentkeztek: a vizet odavezető csatorna nem megfelelő kiképzése és a vízikerekek túl kicsiny mérete megoldhatatlan nehézségeket okozott, s végül a vállalkozók csődjéhez vezetett. Az épület a XIX. század közepére romossá vált; mára már a romok is eltűntek.

A belső beosztás sajátossága volt, hogy minden emeleten egyetlen hatalmas termet alakítottak ki, közfalak nélkül. A födémekben nyílások nyíltak, s így az 5. emelet kivételével a belső tér egyetlen hatalmas egységet alkotott.

A nyolcvanas években több selyemgombolyító is létesült az ország területén, a nyersanyagforráshoz, a jó szállítási útvonalhoz közelebb fekvő helységekben.

Így létesült selyemgombolyító az óbudai kamarai birtokon a gyártás első fázisának, a selyemgubók vékony szálakká való legombolyításának megoldására. (Ez lesz az a nyersanyag, amelyet a fonóban tovább, vastagabb szálakká fonnak). A selyemgombolyító egykori elrendezését rajzok, a műveletek technológiáját pedig leírások tanúsítják. A manufaktúra érdekessége, hogy a minőség biztosítása érdekében nagy tapasztalatú, híres szakembert hívtak meg, a trevisói Apotino Mazzocato személyében, aki technológiai újításokkal biztosította az üzem magas színvonalú termelését, jól szervezett munkarendjét. Az egykori selyemgombolyító épülete máig fennmaradt, sőt tervrajza is ismeretes, Mazzocato eredeti vázlataival együtt. A tervrajzon kétoldalt félkörben végződő, téglalap alakú - azaz összességében ovális - üzemet látunk, amely egy belső és egy külső katlansort rejt magában (összesen 40 katlannal), középső folyosóval. Minden más helyiség - raktár, munkavezetői lakás stb. - a manufaktúra előtt álló épületben kapott helyet. Az építkezés 1786 nyarán fejeződött be.

A Tallherr kiviteli terve alapján készített épület homlokzatán a hengeres tömeg dominál. Egyemeletes külsején mélyített mezőkben, fejezet nélküli falsávokkal keretezve egyenes záradékú ablakok helyezkednek el. Bejárati oldalán aedikulaszerű homlokzatszakasz látható, az egész magasságot átérő, tagozatok nélküli falsávokkal, timpanonos lezárással. Az első szinthez kétoldalt egy-egy íves lépcsőkar vezet. A külső Tallherr tervei szerint valósult meg, mert Mazzocato vázlatán a földszinten nyitott árkád húzódik. Az épületet nyeregtető zárja le.

A hagyományos elemekből, lakóházszerűen kialakított, de klasszikus tagozatokat (fejezet, lábazat) és díszeket nélkülöző épület jelzi az építési feladathoz illő, megfelelő építészeti megjelenéssel kapcsolatos bizonytalanságot. A korszakban még nem alakult ki a gyárépületeknek a funkciót és a felhasznált építőanyagot bátran megjelenítő változata; az „alacsony" rendeltetést csupán az oszloprendek és a díszítmények elhagyásával jelezték. Tallherr azonban nem leplezi az ovális formát, nem rejti négyszögletes térburokba, hanem bátran láttatja, s ezzel szinte monumentális, nagyon hatásos tömeget hoz létre. Érdeme, hogy vállalja a manufaktúra nagyvonalú, a „magas építészethez" közelítő kialakítását, noha korábban csak az elegáns épületek, a komoly feladatok adnak rangot és keltenek az építészek körében figyelmet.

Az ovális forma az ún. panoptikonrendszer alkalmazásával, azaz az Angliában nem sokkal korábban megszületett elvvel hozható összefüggésbe, amely szerint a hatásos munkaszervezés érdekében a gyárépületeket egységessé, áttekinthetővé kell tenni. Az áttekinthetőség, a munkafelügyelőnek az egész üzemmel való vizuális kapcsolata Mazzocato tervén úgy valósul meg, hogy az egyes munkaállásokat jelző pillérek nem egy vonalban, hanem egymáshoz képest elcsúszva helyezkednek el a külső, illetve a belső katlansor mentén. Tallherr végül egy vonalba állította a pilléreket. Bár a selyemgombolyító nem igényel okvetlenül ovális formát, kétségtelen, hogy nem az óbudai az egyetlen ilyen alaprajzú épület. Hasonló formát mutat például a verseci selyemgombolyító is (1785).

<< B. Homlokzatformák

III. A megbízók >>