Kortárs művészetelméletek

Paul Ricoeur és a narratív identitás

Paul Ricoeur (1913-2005)

Ricoeur rendkívül szerteágazó és kiterjedt munkásságot fejtett ki. Gyakran hivatkozott szerző a fenomenológiában, a hermeneutikában, az irodalomelméletben, a történetfilozófiában, a cselekvés filozófiájában. Egyike volt azoknak a filozófusoknak, akik műveikben a kontintentális és az analitikus filozófia közötti összjáték megvalósítására törekedtek.
Az alábbiakban a narratív identitás problematikáját mutatom be, elsősorban az Idő és elbeszélés valamint a Mi magunk mint egy másik című művek alapján.


A narratív identitás koncepciója a személyes azonosság problémájára (vö. Locke: Értekezés az emberi értelemről, XXVII.fejezet) igyekszik választ adni.
Milyen viszonyban áll a történet-szerűség személyes azonosságunkkal? Identitásunk vajon eleve adott, függetlenül a történetünktől, vagy pedig van legalábbis egy olyan rétege, amelyik a történetekben, azok mesélése révén alakul? Azaz: eleve azok vagyunk, akik, és csak mintegy utólagosan beszéljük el saját történetünket, vagy az elbeszélés konstitutív azonosságunk szempontjából?
Ha a történet-szerűség konstitutív jellegét elismerjük, azt két értelemben tehetjük. Az egyik szerint a történet-szerűség már mindennapi tapasztalatainkat is átjárja (ez például David Carr álláspontja), a másik szerint viszont a mindennapi tapasztalat töredezett, “annales”-jellegű, kusza események egyvelege, és csak a történetmondás révén válik rendezetté. Egy további kérdés, hogy vajon mindezen egységes formálódások mögött mint lehetőségfeltételt nem kell-e elfogadnunk valamilyen egységadó tudatot. Ahhoz, hogy történetek alakulhassanak ki, nincs-e szükség valamilyen egységre – akár a kanti értelemben vett öntudat egységére, akár egy husserli értelemben vett transzcendentális egóéra? A probléma végső soron ahhoz a kérdéshez vezet, hogy milyen értelemben beszélhetünk szubjektivitásról egyáltalában?
Ricoeur 1990-ben megjelent könyvében, a Soi-meme comme un autre-ban (Mi magunk mint egy másik) ebben az irányban viszi tovább az Idő és elbeszélés gondolatmenetét, amikor élesen elválasztja egymástól a dologi azonosságot (memeté) és az emberi azonosságot (ipséité). Az utóbbi (ami ennyiben az időhöz hasonlít) nem ragadható meg a tárgyak mintájára: ennek leírására nem alkalmas a szubsztancia/akcidens, a megmaradó én-szubsztrátum/változó tulajdonságok sémája. Ricoeur a rá jellemző módon itt is két szélsőséges álláspontot vázol fel, majd a közvetítés feladatát vállalja magára. Az egyik végpont az apodiktikusan bizonyos karteziánus szubjektumra való alapozás lenne, a másik pedig Nietzsche felfogása a szubjektum fiktív jellegéről. Már a mű címe is jelzi, hogy Ricoeur egyik álláspontot sem fogadja el, hiszen a cím az én és a másik állandó egymásra vonatkozását hivatott kifejezni, ami kizárja, hogy a másikat, az alter egót (akár Husserl módjára, vö. Karteziánus elmélkedések) az egóra lehessen visszavezetni. Ugyanakkor, noha a személyes azonosságnak nincs egy tárgyi-objektív belső magja, ami a változások közepette ugyanaz maradna, és ami egy hume-i értelemben vett percepció tárgya lehetne (ezzel kapcsolatban mondja Hume, hogy a reflexióban mindig csak percepciókat találunk, de soha nem találjuk meg az „én”-t: Értekezés az emberi természetről, 1.könyv, IV.rész, VI.fejezet), mégis létezik az ipszeitás értelmében vett identitás. Ám ez egy olyan identitás, amely eleve egy alteritást implikál: az alteritás konstitutív magának az ipszeitásnak a szempontjából
Akár a tapasztalat történetszerű alakulásáról, akár az elbeszélés történetszerűségéről legyen szó, mindenképpen világos, hogy a történetszerűség vizsgálata nem lehetséges az idő tárgyalása nélkül. Idő és elbeszélés elválaszthatatlan egymástól. Ricoeur ennek kapcsán szintén két alapszöveget választ kiindulásul: Arisztotelész Poétiká-ját, ahol is a cselekményszövés (müthosz, intrigue) elemzését adja, valamint Ágoston idő-filozófiáját (Vallomások, XI.könyv), és a kettő közötti közvetítést igyekszik létrehozni.
Ricoeur érvelése szerint az időiség mindig egyben történetszerűség is. Nem csak történeteket találunk ki, hanem történetekben is létezünk. Ahogyan Ricoeur fogalmaz: „Az idő annyiban emberi idő, amennyiben narratív módon artikulált.” Ezért nem lehet úgy számot adni az időről, hogy ne adnánk számot egyben arról is, hogy a tapasztalat történetekben bontakozik ki. Ricoeur megmutatja, hogy az idő spekulatív aporetikája (amit Arisztotelész, Ágoston, Kant, Husserl és Heidegger időfilozófiájának részletekbe menő elemzésével világít meg) valóban kiúttalan marad ugyan, ám az elbeszélés poétikája (itt a történetírás elméleteit és az irodalom elméleteit tárgyalja) világosan jelzi, hogy ebben a kiúttalanságban nagyon is otthonosan mozgunk. A konklúzió szerint a spekuláció kudarca nem a végső szó, hiszen az, hogy képesek vagyunk követni a történeteket, jelzi, hogy létezésünk – Ágoston kifejezéseivel – mintegy magától értetődően a distentio és az intentio összefonódottságában, azaz egy aporetikus struktúrában zajlik.


Az Idő és elbeszélés című műnek nincs teljes magyar fordítása. Az áttekinthetőség kedvéért, valamint a koncepció tágasságát érzékeltetendő álljon itt a mű felosztása:

I. kötet: A cselekményszövés és a történeti narratíva
1.rész: A narratíva és a temporalitás közötti kör
1. Az időtapasztalat apóriái. Szent Ágoston, Vallomások XI.
2. A cselekményszövés: Arisztotelész Poétikájának olvasata
3. Idő és elbeszélés. A hármas mimézis
1. Mimézis I
2. Mimézis II
3. Mimézis III

2.rész: A história és az elbeszélés
1. Az elbeszélés holdfogyatkozása
2. Az elbeszélés védelmében
1.A nomologikus modell szétrobbanása
2.„Narrativista” érvek
3. A történelmi intencionalitás

II. kötet: Az idő konfigurálása a fikciós narratívában
3.rész: Az idő konfigurálása a fikciós narratívában
1. A cselekményszövés metamorfózisai
2. A narrativitás szemiotikai megkötései
3. Játékok az idővel
4. A fiktív időtapasztalat
1. Mrs. Dalloway
2. A varázshegy
3. Az eltűnt idő nyomában

III. kötet: Az elmesélt idő
4.rész: Az elmesélt idő
I. A temporalitás aporetikája
1. A lélek ideje és a világ ideje: Ágoston és Arisztotelész vitája
2. Intuitív idő vagy láthatatlan idő: Husserl Kanttal szemben
3. Temporalitás, historialitás, intra-temporalitás: Heidegger és az idő „vulgáris” fogalma
II. A narratíva poétikája: história, fikció, idő
1. A megélt idő és az univerzális idő között: a történeti idő
2. A fikció és az idő képzeleti variációi
3. A történeti múlt realitása
4. A szöveg világa és az olvasó világa
5. A história és a fikció kereszteződése
6. Mondjunk le Hegelről?
7. A történeti tudat hermeneutikájának vázlata
Következtetések



Bibliográfia

Paul Ricoeur műveiből

Karl Jaspers et la philosophie de l’existence, En collaboration avec Mikel Dufrenne. Préface de Karl Jaspers, Paris, Seuil, 1947.
Gabriel Marcel et Karl Jaspers: Philosophie du mystère et philosophie du paradoxe, Paris, Temps présent, 1948.
Philosophie de la volonté (1950-1960)
tome 1: Le volontaire et l'involontaire, Paris, Aubier, 1950; réédité en 1988.
tome 2: Finitude et Culpabilité. I. L'homme faillible, Paris, Aubier, 1960
tome 3: Finitude et Culpabilité. II. La symbolique du mal, Paris, Aubier, 1960.
Histoire et vérité, Seuil, 1955.
De l'interprétation. Essai sur Freud, Paris, Seuil, 1965.
Le conflit des interprétations. Essais d'herméneutique, Paris, Seuil, 1969.
La métaphore vive, Paris, Seuil, 1975.
La sémantique de l'action, Paris, Centre de Phénoménologie, Ed. du CNRS, 1977.

Temps et récit (1983-1985)
Tome I. L’intrigue et le récit historique, Paris, Seuil, 1983; réédition, coll. «Points Essais», 1991.
Tome II. La Configuration du temps dans le récit de fiction, Paris, Seuil, 1984; réédition, coll. «Points Essais», 1991.
Tome III. Le Temps raconté, Paris, Seuil, 1985; réédition, coll. «Points Essais», 1991.
À l’école de la phénoménologie, Paris, Vrin, 1986.
Du texte à l'action. Essai d’herméneutique II., Paris, Seuil, 1986.
Soi-même comme un autre, Paris, Seuil, 1990.
Éthique et responsabilité, vál. J.-Ch. Aeschlimann, Neuchâtel, la Baconnière, 1994.
Le juste, Paris, Éditions Esprit, 1995.
Le Mal. Un Défi à la philosophie et à la théologie, Genève, Labor et Fides, 1996
L'idéologie et l'utopie, Paris, Seuil, 1996
Penser la Bible (avec André Lacoque), 1998.
La Mémoire, l'histoire, l'oubli, Paris, Seuil, 2000.
Le Juste II., Paris, Éditions Esprit, 2001.
L’Herméneutique biblique, Paris/Saint-Maurice, Cerf, 2001
Parcours de la reconnaissance, Paris, Plon, 2004.
Sur la traduction, Paris, Bayard, 2004.

Az Idő és elbeszélés-ről:
Bouchindhomme, Christian,és Rainer Rochlitz szerk.: «Temps et Récit» de Paul Ricœur en débat, Paris, Cerf, 1990.

Ricoeur magyarul
Paul Ricoeur: Fenomenológia és hermeneutika, Kossuth, Budapest, 1997.
Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Budapest, 1999.
Paul Ricoeur: „A szöveg világa és az olvasó világa”, in: Thomka Beáta szerk.: Narratívák 2: Történet és fikció, Kijárat, Budapest, 1998. (részlet az Idő és elbeszélés-ből)
Paul Ricoeur: „A rossz mint filozófiai és teológiai kihívás”, in: Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, 1997/5-6, 851-870. o.
Paul Ricoeur: “Objektivitás és szubjektivitás a történelemben és a történetírásban”, in: Takács Ádám szerk.: A történelem anyaga. Francia történetfilozófia a XX. században, Budapest, L’Harmattan – Atelier, 2004, 23-25. o.
Paul Ricœur: Az élő metafora, Osiris, Budapest, 2006.

válogatott irodalom a történelmi és az irodalmi narratíváról
Northrop Frye: The Anatomy of Criticism, 1957.
Wayne Booth: The Rhetoric of Fiction, 1961.
Kenneth Burke: A Grammar of Motives, 1962.
W.B.Gallie: Philosophy and Historical Understanding, 1964.
Morton White: Foundations of Historical Knowledge, 1965.
Arhur C. Danto: Analytical Philosophy of History, 1965.
Robert Scholes and Robert Kellogg: The Nature of Narrative, 1966.
A.J.Greimas: Sémantique structurale, 1966.
Frank Kermode: The Sense of an Ending, 1968.
Roland Barthes: Introduction à l’analyse structurale des récits, 1966.
Hayden White: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, Baltimore and London, 1973.
Alasdair MacIntyre: After Virtue: A Study in Moral Theory, University of Notre Dame Press, 1981.
David Carr: Time, Narrative, and History, Indiana UP, Bloomington/Indianapolis, 1986.

magyar nyelvű irodalom a narratívához:
Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában, Osiris, Budapest, 1999.
Narratívák 1. Képleírás, képi elbeszélés, válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta: Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 1998.
Narratívák 2. Történet és fikció, válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta és az előszót írta: Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 1998.
Narratívák 3. A kultúra narratívái, szerkesztette és a szöveget gondozta: Thomka Beáta, válogatta N. Kovács Tímea, Kijárat. Budapest, 1999.
Narratívák 4. A történelem poétikája, szerkesztette, válogatta és az előszót írta: Thomka Beáta. Kijárat Kiadó. Budapest, 2000.
Narratívák 5. Narratív pszichológia, válogatta: László János, szerkesztette: Thomka Beáta. Kijárat Kiadó, Budapest, 2001.


linkek:
http://agora.qc.ca/mot.nsf/Dossiers/Paul_Ricoeur
http://plato.stanford.edu/entries/ricoeur

<< Hans-Georg Gadamer hermeneutikája    Arthur C. Danto művészetfilozófiája >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés