Fogalomtár etika szakosoknak

Én-instanciák

Én-instanciák: Freud a psziché szerkezetét két ún. topológiai modellel szemlélteti; az elsőt a lelki készülék kapcsán ismertettük. A második modellben az észleleti-emlékezeti rendszerek helyett különböző énekről beszél, a tudatot és a tudattalant pedig lelki minőségnek nevezi. A legősibb én-instancia az ún. ösztön-én (Es) az örökletes és velünk született ösztöntörekvéseket tartalmazza, minőségét tekintve jobbára tudattalan. Az ösztöntörekvések működési elvének megfelelően működését az örömelv szabályozza: a kielégülés örömérzettel, a sikertelen kielégülési kísérlet kínérzettel jár. A sikeres kielégülések emléknyomai helyén jön létre a második én-instancia a tulajdonképpeni én (Ich), a pszichikum külvilággal érintkező és kapcsolatot teremtő része. Mint ilyen a valóságelvnek engedelmeskedik, szerepét tekintve, neki kell elbírálni az ösztön-énből érkező ösztöntörekvéseket abból a szempontból, hogy a valóság lehetővé teszi-e a kielégülésüket. Emiatt konfliktus támadhat a két instancia között, és az énnek uralni kell ezt a konfliktust is, biztosítva a személyiség egységét. A korai években kialakult két előbbi instanciát egy harmadik én kialakulása követi: a 4-5. életévtől kezdődően – pontosabban az Ödipusz-komplexus lezajlása során - a gyermek a szülői tekintély elvárásait, követelményeit, tilalmait és értékeit bensővé teszi, személyisége részeként viszonyul hozzá, ami a morális bíró szerepét betöltő felettes-én (Über-Ich) kialakulásához vezet. Az én-nek ettől fogva mindkét másik instancia követelését figyelembe kell vennie, és meg kell felelnie nekik, hogy végső soron a személyiség egységét biztosítani tudja. Amennyiben alul marad akár az ösztön-én követeléseivel, akár a felettes-én elvárásaival szemben, oly mértékben meggyengül, hogy képtelen a külvilággal kapcsolatot fenntartani, és én-instanciái független életet kezdenek el élni, ami én-hasadához vezet.

„A legrégebbi lelki tartományt vagy hatóságot (instanciát) ösztön-énnek neveztük el. Az ösztön-én tartalmazza mindazt, ami öröklött, amit születésünkkor magunkkal hozunk, ami alkatilag van meghatározva. Tartalmazza tehát mindenek előtt az ösztönöket, amelyek a testi szerveződésből származnak, és elsőnek itt találnak, előttünk ismeretlen formákban, pszichikus kifejeződésre.

Az ösztön-én egy része, a bennünket kerül vevő valóság hatására, sajátos fejlődésen megy át. Az eredetileg ingerfelvevő szervekkel és ingervédelmi berendezésekkel ellátott kérgi rétegben kialakul egy sajátos organizáció, amely ettől fogva közvetítő funkciót tölt be az ösztön-én és a külvilág között. A pszichikumnak erre a tartományára tartjuk fenn az én nevet. (…)

A fejlődő ember sokáig él együtt szüleivel, és függ tőlük. Hosszú gyermekkorának lecsapódásaként énjén belül egy különleges instancia képződik, amely a szülői befolyásnak a folytatója. Ezt a hatóságot felettes énnek neveztük el. Amennyiben a felettes én különválik az éntől vagy szembefordul vele, az énnek mint egy harmadik hatalommal kell vele számolnia.

Az énnek valamely cselekedetét akkor tekintjük kifogástalannak, ha egyidejűleg tesz eleget az ösztön-én, a felettes én és a valóság követelményeinek, vagyis ha ezeknek az igényeit össze tudja békíteni egymással.” (A pszichoanalízis foglalata, in: Freud: Esszék, Gondolat, 1982. 407-475. o. Ford: V. Binét Ágnes)

„Valószínűleg általános érvénnyel feltételezhetjük, hogy a betegekben minden ilyen esetben pszichikus hasadás megy végbe. Nem egyetlen pszichikus attitűdjük alakul ki, hanem kettő: egy normális, amelyik számol a valósággal, és egy másik, amelyik az ösztönöknek engedve, leválasztja az ént a külvilágról. (Freud: A pszichoanalízis foglalata)

K. L.